Magyarország, 1969. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-06 / 27. szám

Világpolitika Nixon útitervei I A Fülöp-szigetektől Romániáig A délkelet-ázsiai politika válsága kadását demonstrálta, Clifford volt hadügyminiszternek a külföldi kapcsolatok tanácsában (Council on Foreign Relations) tartott zárt­körű előadása, majd az előadás tézisei alapján a Foreign Affairs című befolyásos folyóirat júliusi számába írt cikke volt. A cikk megjelenése előtt Nixon arról be­szélt, hogy 25 ezer embert vi­szonylag gyors ütemben vissza­vonnak Vietnamból, a „katonai helyzet konszolidálódása” esetén pedig még többet is. Clifford cik­kében 1969 végéig százezer ember kivonását követelte, 1970 végéig pedig a szárazföldi harci egysé­A „SZÓSZÓLÓ”: CLIFFORD A politikai profik közé tartozik Nixon amerikai elnök tavaszi, a „politikai mézeshetek” hangu­latában tartott nyugat-európai körútja után most először készül nagyobb szabású utazásra. Az augusztus—szeptemberi útiprog­ram részletes elkészítése még vá­rat magára. Bizonyosnak látszik azonban, hogy India, Pakisztán, Thaiföld, Fülöp-szigetek és Indo­nézia szerepel az úti célok között. Ez az útiprogram egyértelműen a délkelet-ázsiai horizont felmé­résének szándékát sugallná — ha ezzel egyidőben Bukarestben nem hozták volna nyilvánosságra, hogy Nixon augusztus elején Bukarest­be is ellátogat. Amióta Roosevelt Jaltában részt vett az emlékeze­tes, világtörténelmi jelentőségű konferencián, amerikai elnök nem tett hivatalos látogatást szocialis­ta országban. (Eisenhower terve­zett moszkvai utazása az U—2- provokáció utáni hullámverésben merült el, Nixon pedig alelnöki minőségében járt a szovjet fővá­rosban és hivatalba kerülése előtt, magánemberként néhány kelet­európai szocialista országban, így Budapesten is.) Az amerikai elnök tervezett út­jának enyhén szólva sajátos ösz- sze tétele nyilvánvalóan elindítja majd a kombinációk özönét, kü­lönösen abban a vonatkozásban, hogy milyen logikus politikai ösz- szefüggés képzelhető el a romániai látogatás és az útvonal többi ál­lomásának kiválasztása között? Ezek a kombinációk szükségsze­rűen spekulatív jellegűek és ele­ve magukban hordozzák a tévedés vagy az egyoldalú ítélet lehetősé­gét. Ugyanakkor azonban támasz­kodni lehet bizonyos tényekre, amelyek az elnöki utazás hátterét és valószínű céljait meghatároz­zák. Kudarc Vietnamban A kiindulópont mindenképpen Nixon helyzete öthónapos kor­mányzás után. Az elnöknek, akit a leadott szavazatok kisebbségé­vel választottak meg, s akinek de­mokrata többségű kongresszussal kell kormányoznia — számolnia kell az érezhetően erősödő kon­zervatív-reakciós nyomással. Ez az amerikai viszonylatban is konzer­vatív, a hatalmi centrum jobbol­daláról érkező hullám elsősorban az ország belpolitikai válsága ál­tal kitermelt tömegbázisra támasz­kodik. (A „rendcsinálás” politiká­ja, a faji konfliktusok brutális erőszakkal történő elfojtásának követelése.) Magától értetődik azonban, hogy a belső társadalmi konfliktusok reakciójaként feltá­madó konzervatív hullám átcsap a külpolitika és a katonapolitika területére is. S a célpont itt ter­mészetszerűen Vietnam: elvetni a reális kompromisszumot, mint „vereséget”, s az agresszió foko­zásával megkísérelni egy katonai „győzelem” kierőszakolását. Azoknak az amerikai megfigye­lőknek az álláspontja szerint, akik az adminisztráció iránti „lojális tárgyilagossággal” értékelik a helyzetet, Nixon ebben a döntő külpolitikai kérdésben egyelőre még nem engedett a szélsőjobb- oldal nyomásának. James Reston a New York Times-ban ezt így határozza meg: „Az embernek az a félreérthetetlen benyomása, hogy Nixon első feladatának tart­ja a háborútól való megszabadu­lást: ha lehet a dél-vietnami kor­mány beleegyezésével, ha szüksé­ges — akkor anélkül.” Ugyanak­kor Reston és a hozzá hasonló ta­pasztalt megfigyelők is jól látják, hogy éppen a kialakult belső nyo­más miatt Nixon ezt a szándékát nem nyilváníthatja ki túlságosan radikálisan s ezért „ravasz kerülő utakra” (Reston kifejezése) kény­szerül. Természetesen egyáltalában nem bizonyos, hogy Nixon Vietnammal kapcsolatos szándékai olyan egy­értelműek lennének, mint azt az adminisztráció támogatói állítják. A valóságban Nixon nem tett egyebet, mint fenntartotta John- sonnak azt az utasítását, hogy a párizsi tárgyalásokkal egyidőben fokozni kell a katonai nyomást Dél-Vietnamban. A hatalmi elit harcai Nixon helyzetében akkor követ­kezett be lényeges változás, ami­kor meglehetősen dramatizált for­mában kiderült, hogy az Egyesüli Államok belső hatalmi körein belül is komoly erők ismerik fel ennek a politikai taktikának a hiábavalóságát. Az esemény, amely a belső ame­rikai hatalmi körnek ezt a sze­gek teljes kivonását, oly módon, hogy csak a légierő, valamint a dél-vieitnami bábhadsereg után­pótlását biztosító amerikai appa­rátus maradjon Dél-Vietnamban. Ennél a követelésnél lényege­sen fontosabb volt azonban, hogy Clifford fellépése feltárta az ame­rikai politikát meghatározó hatal­mi elit, az „establishment” belső megoszlását a vietnami kérdésben Félreérthetetlenül kiderült Clifford fejtegetéseiből, hogy ő maga 1967 nyara óta kilátástalannak tartotta az eszkaláció fokozását, s amikor 1968 januárjában felváltotta Mc- Namarát a hadügyminiszteri szék­ben, fő feladatának tartotta a „de- eszkaláció” folyamatának megin­dítását és a tárgyalások felvételét. Ennek persze nem sok jelentő­sége lenne, ha pusztán Clifford kételyeiről és politikai fordulatai­ról volna szó. A volt hadügymi­niszter azonban egyike azoknak a hivatásos „politikai menedzserek­nek”, akiken keresztül az ameri­kai „hatalmi establishment” je­lentős szektorai kifejezik kíván­ságaikat. 1945 és 1950 között Tru­man közvetlen környezetéhez tar­tozott, s mielőtt McNamara helyé­re ültették volna, hat esztendeig — még Kennedy megbízásából — az amerikai titkosszolgálatok mű­ködésének összehangolásán dol­gozott. Clifford esetében így (noha fellépését olyan vezető demokra­ta párti politikusok, mint Harri- man, valamint a szenátusi demok­rata frakció két vezetője, Man­sfield és Edward Kennedy, nyom­ban támogatták) arról sem lehet beszélni, hogy pártpolitikai ala­pon kidolgozott ellenzéki fellé­pésről lenne szó Nixonnal szem­ben. Clifford azok közé a politi­kai profik közé tartozik, akiknél a pártpolitikai hovatartozás nem játszik elsőrendű szerepet: a re­publikánus Nixon kormányában is hadügyminiszter-jelölt volt, s nyilván csak a hatalom csúcsán összecsapó irányzatok küzdelme után szorult akkor háttérbe Laird mögött. Nixon válasza önmagában is mutatja, hogy Cliffordon keresztül a tényleges hatalom részeseinek egy jelentős csoportja szólalt meg. Az elnök ugyan személyében megtámadta Cliff ordot, a köve­telések lényegét tekintve azonban azt mondotta: reméli, hogy ked­vező esetben még „túl is teljesít­heti” bírálójának a csapatok kivo­nására vonatkozó követeléseit. Ez a párbaj mindenképpen fel­tárta, hogy Nixon egy megosztott amerikai hatalmi „establishment” malomkövei között őrlődik és könnyen „időzavarba” is kerülhet. A vietnami háború az amerikai nemzet egészét úgy megrendítette, mint a második világháború óta még egyetlen esemény sem, s ez a háború nemcsak az amerikai társadalom szövetét bomlasztja, hanem a délkelet-ázsiai hatalmi politika kudarcai miatt olyan új politikai áramlatokat is kiváltott, amelyeket a „befeléfordulás” és a neo-izolacionizmus — tehát az el- szigetelődési politika új körülmé­nyek között történő újjáélesztésé­nek kísérlete — jellemez. Ahhoz, hogy Nixon az uralkodó amerikai hatalmi elit politikájá­nak alapvető jegyeit megőrizze, valamiképpen megoldást kell ta­lálnia a vietnami válságra. Még­pedig sürgősen, mielőtt a válság felhalmozódó elemei végzetesen aláaknáznák az Egyesült Álla­mok külpolitikai pozícióit. Kontaktus Kínával? Ez az a konstelláció, amelyben Nixon elindul augusztusi utazásá­ra. India, Pakisztán, Indonézia és a Fülöp-szigetek meglátogatása arra utal, hogy az elnök megkí­sérli majd egy — természetesen az amerikai hatalmi érdekeknek megfelelő — délkelet-ázsiai ren­dezés keretében megközelíteni a vietnami problémát. Ehhez kíván­ja megnyerni Délkelet-Ázsia leg­fontosabb országainak támogatá­sát. Ugyanakkor Nixon nyilván­valóan tudja azt is, hogy egy ilyen, általa elképzelt délkelet- ázsiai rendezés során a félreérthe­tetlen hatalmi politikát folytató Kínával is számolnia kell. Emlékezetes, hogy (mindmáig nem tisztázódott körülmények kö­zött) Kína visszavonta a varsói amerikai—kínai nagyköveti tár­gyalások folytatására Nixonnak tett ajánlatát. Az amerikai hatal­mi érdekek a jelenlegi helyzet­ben egyre sürgetőbben igénylik valamiféle kontaktus megteremté­sét Kínával. Románia meglátoga­tása Nixonnak természetesen szá­mos, a délkelet-ázsiai probléma­körtől távol álló indoka is lehet. Ugyanakkor azonban tény, hogy Románia, amely tagja a Varsói Szerződésnek és amelynek pártja aláírta a legutóbbi nagy moszkvai konferencia okmányait — egyben külön álláspontot foglal el a szo­cialista világon belül mind a szovjet—kínai feszültség, mind pe­dig Kína nemzetközi magatartá­sának megítélésében. Nem elkép­zelhetetlen, hogy Nixon Romá­niának ezt a sajátos helyzetét kí­sérli meg felhasználni egy új tí­pusú „kínai érintkezésfelvétel" megteremtésére. GÖMÖRI ENDRE MAGYARORSZAG 196921 ___________

Next

/
Thumbnails
Contents