Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-02 / 1. szám

India—Pakisztán Hallgató fegyverek I A 14 napos háború után Kína és Bangla Desh A tizennégy napos indiai—pa­kisztáni háború nyomában járó változások nem kisebbítették a szubkontinens gondjait és problé­máit — de gyökeresen új megvilá­gításba helyezték azokat. öt változás A változások sorában a legelső mindenképpen az, hogy az a kü­lönleges hatalmi egyensúly, ame­lyet a Himalájától délre India és Pakisztán eddigi léte jelentett — most felborult. E két állam 1947- ben kialakult, a brit gyarmatosí­tás manőverei által is befolyásolt formájában és határai között a nemzetközi élet alkotóelemévé vált. Még nem lehet világosan lát­ni, hogy Bangla Desh sorsa mi- képpeij. alakul. A laza föderációtól a függetlenségig számos változat lehetséges. Ha az utóbbi lesz az eredmény — akkor Nyugat-Pa- kisztán olyan állammá válik, amely területre nézve Indiának csak ti­zed-, lakosainak számát tekintve hatodrésze és bruttó nemzeti össz­terméke kevesebb, mint Norvé­giáé. Ez a változás a korábban lét­rehozott erőviszony megváltozta­tásával Indiát egyértelműen domi­náns hatalommá tenné a szubkon- tinensen. Ez az esemény — tehát Pakisztán, egy még oly reakciós szuverén állam felbomlása — min­denképpen a status quo olyan jel­legű módosulását jelentené, amelyre az elmútt huszonöt évben nem volt példa. összefügg ezzel az a tény, hogy a konfliktus során a Szovjetunió volt az a nagyhatalom, amely támogatta és a Biztonsági Tanács diplomáciai csatájában síkraszállt a kelet-pakisztáni kérdés olyan po­litikai megoldásáért, amely tekin­tetbe veszi az országrész népének világosan kifejezett akaratát, s ugyanakkor megszünteti az Indiára nehezedő, s annak biztonságát fe­nyegető tűrhetetlen terheket. Ez a konfliktus tehát megerősítette a Szovjetunió, valamint az el nem kötelezett politikát folytató India közötti kapcsolatokat. A harmadik következmény: Kí­na középtávú politikai koncep­cióinak csatavesztése. Peking évek óta azért bontakoztatta ki a pa­kisztáni központi hatalom — tehát egy amerikai szövetségi rendszer­hez tartozó reakciós katonai dik­tatúra — támogatását, mert ebben a hatásos nyomás eszközét látta Indiával szemben. Márpedig törté­nelmileg Dél-Ázsiában India ter­mészetes súlyánál és nagyságánál fogva egy kínai hatalmi hegemónia egyetlen potenciális ellensúlya. A katonai diktatúra Kelet-Pa- kisztánban történt összeroppaná­sának negyedik következménye: az indiai—amerikai kapcsolatok válsága és az amerikai befolyás csökkenése a szubkontinensen. A kudarc óta Washingtonban számos magyarázatot adtak már arra, miért alakultak így az események, s miért foglalt állást az Egyesült Államok — korábbi hintápolitiká- ját feladva — egyértelműen Pa­kisztán mellett. Ä forgalomban le­vő magyarázat legfontosabb pont­jai: 1. Kissinger és „agytrösztje” arra számított, hogy közvetítő sze­repet játszhat és sikerül rávennie a pakisztáni központi hatalmat egy kompromisszumos megoldásra. 2. Nixon pekingi útja előtt ebben a speciális vonatkozásban Amerika manőverezési területe összeszűkült különösen azért, mert a pakisztá­ni katonai rendszernek és szemé­lyesen Jahja Khánnak szerepe volt az utazás előkészítésében. 3. Az amerikai stratégiai gondolkodás éle ezen a területen egyértelműen a Szovjetunió ellen irányult, s az amerikaiak úgy vélték; az adott helyzetben egy szovjetellenes stra­tégia elengedhetetlen összetevője Pakisztán támogatása. Végül az ötödik következmény az, hogy a tizennégy napos háború ideiglenesen módosította India stá­tuszát a harmadik világban. Ä harmadik világ egy részét — a mohamedán országokat — kétség­kívül vallási meggondolások is be­folyásolták. Tény azonban, hogy az ENSZ-vita során a harmadik világ egyetlen állama sem mutatott nyíl­tan megértést az indiai álláspont iránt. Ez a jövőre nézve azt jelen­ti, hogy Indiára és barátaira igen komoly politikai-diplomáciai meg­győző munka vár. Bhutto és Peking Azok a tapasztalatok, amelye­ket a világ egyrészt az amerikai, másrészt a kínai hatalmi politika akcióiból eddig levonhatott, nem engedik meg annak feltételezését, hogy a fent említett változásokkal a küzdelmet lezártnak lehessen te­kinteni. Különösen félreérthetetlen volt az első kínai reakció, amely­ben Csou En-laj már jelezte, hogy Kína szemében „Dacca eleste olyan kiindulópont, amely a délkelet­ázsiai szubkontinensen örökös konfrontációkra fog vezetni”. Ezek a szavak mutatják, hogy a hivata­los kínai politika álláspontja sze­rint a szubkontinens továbbra is a nagyhatalmi érdekek csatatere, s ebből a szempontból csak egy na­gyobb erőpróba egyik csatája zaj­lott le. A kérdés természetesen az, hogy — elsősorban a legdurvábban el­kötelezett Kína számára — milyen közvetlen lehetőségek maradtak nyitva. A nagy fordulat után a pa­kisztáni helyzet tele van kérdője­lekkel. Nyugat-Pakisztánban Bhutto volt külügyminiszter került uralomra, akinek pártja, a Nép­párt, az emlékezetes választásokon a nyugati tartományban csaknem olyan teljes győzelmet aratott, mint keleten az Avami Liga. A BHUTTO ELNÖK Szükség esetén hátat fordít Néppárt győzelme csak részben volt egy (legalábbis szavakban) rendkívül radikális program ered­ménye, amely a nehézipar, a bank- rendszer, a szállítás teljes államo­sítását és széles körű szociális re­formok meghozatalát követelte. Legalább ilyen nagy — ha nem nagyobb — szerepe volt Bhutto választási győzelmében annak, hogy ő volt az „abszolút India-elle- nesség” letéteményese a pakisztá­ni politikában. Bhuttót nem any- nyira pártjának szavakban kife­jezett radikalizmusa, mint inkább ez a feltétlen India-ellenesség tette értékes és egyértelmű politikai szövetségessé Kína számára. Az adott pillanatban még nem látható változás az új pakisztáni elnök magatartásában. Az amerikai—kí­nai közeledés lehetővé teszi szá­mára, hogy deklaráltan Kínát mi­nősítse legfontosabb szövetségesé­nek és nyíltan megtagadja a füg­getlenséget a keleti tartomány szá­mára. „Kelet-Pakisztán elválaszt­hatatlan és feloldhatatlan része Pakisztánnak ... Harcolni fogunk Kelet-Pakisztánért” — mondotta első rádióbeszédében. (Sok függ persze attól: hogyan végződnek Bhutto megbeszélései az Avami Liga házi őrizetben levő vezérével, Rahman sejkkel.) Természetesen az a támogatás, amelyben Kína a pakisztáni kato­nai rendszert részesítetté, egyál­talában nem jelenti azt, hogy Kína távolabbi politikai céljai azonosak lennének (vagy lettek volna) a pa­kisztáni rezsim elgondolásaival. Ez a rendszer Kína számára az In­diára nehezedő politikai nyomás kifejtésének eszköze volt. A nyu­gat-pakisztáni rendszer támogatása ma már nem szolgálja olyan ha­tásosan a kínai hatalompolitikai érdekeket, mint azt korábban, a keleti országrész felett is abszolút módon rendelkező rezsim idősza­kában tehette. Újra színpadon Kétségtelen, hogy a kínai poli­tika számára van más út is: még­pedig a kínai hatalmi érdekeket szolgáló maoista politikai irányza­tok támogatása a születőben levő Bangla Desh államban. Ezzel kap­csolatban emlékeztetni kell arra, hogy a választásokon oly elsöprő győzelmet aratott, Mudzsibur Rah­man vezetése alatt álló Avami Li­ga a nemzeti polgárság pártja volt, és maradt. Ennek a pártnak nagy­szabású választási győzelmét nem utolsósorban az tette lehetővé, hogy a Kelet-Pakisztánban megle­hetősen nagy tömegbefolyással rendelkező „ultrabaloldali” Nem­zeti Avami Párt bojkottálta a vá­lasztásokat, szabaddá téve ezzel a terepet a Liga számára. A Nemzeti Avami Pártnak jelenleg két frak­ciója van. Az egyik egy Muzaffar Ahmed professzor vezetése alatt álló „független ultrabaloldali szárny”, a másik a Bashani által irányított maoista szárny. A kelet-pakisztáni partizánharc kibontakozása során ezek a válasz­tás idején háttérbe vonult erők új­ra színpadra léptek és jelenleg az Avami Liga embereinek vezetése alatt álló Bangla Desh irányításá­ban részt vesz a Nemzeti Avami Párt mindkét említett frakciója. (Emellett évtizedes politikai ille­galitás után részt vesznek ebben az irányító tevékenységben a kom­munista párt megbízottai, vala­mint a kelet-pakisztáni hindukat tömörítő „Hindu Nemzeti Kong­resszus”.) A nagy kísértés Mindenesetre a Nemzeti Avami Párt meglehetősen erős maoista frakciójának jelenléte az irányí­tásban arra vall: ha új állam szü­letik, elvben létrehozhatók a kí­nai befolyás jelentős bázisai. Pe­king számára a „kísértés” a jövő­ben nyilván igen erős lesz. Hiszen India politikailag „legtámadha- tóbb” része éppen a Bangla Desh- sel szomszédos Nyugat-Bengál. Itt nagyon komoly az egymással is versengő „ultrabal” pártok befo­lyása, olyannyira, hogy a tarto­mányt évek óta Üj-Delhiből, gya­korlatilag katonai módszerekkel kell kormányozni. Nem elképzel­hetetlen tehát, hogy Kína a mos­tani csatavesztés után (persze fo­kozatosan) felülvizsgálja a pakisz­táni katonai kormánnyal kapcsola­tos eddigi politikáját és erőfeszí­téseit a Bangla Desh belső hatalmi viszonyainak megváltoztatására összpontosítja Ehhez természetesen idő kell. A kínai politikai vereség egyik mel­lékterméke ugyanis az, hogy — miután Peking a konfliktusban Jahja Khán oldalára állott — szükségszerűen csökkent közvetlen befolyása a Bangla Desh területén. A születőiéiben levő új állam azonban (a világ lélekszámra nyol­cadik legnagyobb országa) egyben az egyik legszegényebb is, ahol az egy főre eső jövedelem alig több évi hatvan dollárnál. Azok a gaz­dasági-társadalmi feszítőerők, amelyek létrehozták ezen a terü­leten a maoista befolyás politikai bázisait, továbbra is érintetlenek és a legközvetlenebb nemzeti prob­lémák megoldása után újra érez­tethetik hatásukat. Aligha lehet kételkedni abban, hogv Peking ha­bozás nélkül kihasználja ezt, szük­ség esetén hátat fordít Bhuttónak s figyelmét Bangla Desh, és mö­götte az indiai Nyugat-Bengál felé fordítja. A. fegyverek elhallgattak. De ar­ra nincs biztosíték, hogy a nyuga­lom korszaka következik. GÖMÖRI ENDRE MAGYARORSZÁG 1 972 1

Next

/
Thumbnails
Contents