Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-02 / 1. szám
India—Pakisztán Hallgató fegyverek A 14 napos háború után Kína és Bangla Desh ! A tizennégy napos indiai—pakisztáni háború nyomában járó változások nem kisebbítették a szubkontinens gondjait és problémáit — de gyökeresen új megvilágításba helyezték azokat. öt változás A változások sorában a legelső mindenképpen az, hogy az a különleges hatalmi egyensúly, amelyet a Himalájától délre India és Pakisztán eddigi léte jelentett , most felborult. E két állam 1947- ben kialakult, a brit gyarmatosítás manőverei által is befolyásolt formájában és határai között a nemzetközi élet alkotóelemévé vált. Még nem lehet világosan látni, hogy Bangladesh sorsa miképpest alakul. A laza föderációtól a függetlenségig számos változat lehetséges. Ha az utóbbi lesz az eredmény , akkor Nyugat-Pakisztán olyan állammá válik, amely területre nézve Indiának csak tized-, lakosainak számát tekintve hatodrésze és bruttó nemzeti összterméke kevesebb, mint Norvégiáé. Ez a változás a korábban létrehozott erőviszony megváltoztatásával Indiát egyértelműen domináns hatalommá tenné a szubkontinensen. Ez az esemény — tehát Pakisztán, egy még oly reakciós szuverén állam felbomlása — mindenképpen a status quo olyan jellegű módosulását jelentené, amelyre az elmúlt huszonöt évben nem volt példa. Összefügg ezzel az a tény, hogy a konfliktus során a Szovjetunió volt az a nagyhatalom, amely támogatta és a Biztonsági Tanács diplomáciai csatájában síkraszállt a kelet-pakisztáni kérdés olyan politikai megoldásáért, amely tekintetbe veszi az országrész népének világosan kifejezett akaratát, s ugyanakkor megszünteti az Indiára nehezedő, s annak biztonságát fenyegető tűrhetetlen terheket. Ez a konfliktus tehát megerősítette a Szovjetunió, valamint az el nem kötelezett politikát folytató India közötti kapcsolatokat. A harmadik következmény: Kína középtávú politikai koncepcióinak csatavesztése. Peking évek óta azért bontakoztatta ki a pakisztáni központi hatalom — tehát egy amerikai szövetségi rendszerhez tartozó reakciós katonai diktatúra — támogatását, mert ebben a hatásos nyomás eszközét látta Indiával szemben. Márpedig történelmileg Dél-Ázsiában India természetes súlyánál és nagyságánál fogva egy kínai hatalmi hegemónia egyetlen potenciális ellensúlya. A katonai diktatúra Kelet-Pakisztánban történt összeroppanásának negyedik következménye: az indiai—amerikai kapcsolatok válsága és az amerikai befolyás csökkenése a szubkontinensen. A kudarc óta Washingtonban számos magyarázatot adtak már arra, miért alakultak így az események, s miért foglalt állást az Egyesült Államok — korábbi hintapolitikáját feladva — egyértelműen Pakisztán mellett. A forgalomban levő magyarázat legfontosabb pontjai: 1. Kissinger és „agytrösztje” arra számított, hogy közvetítő szerepet játszhat és sikerül rávennie a pakisztáni központi hatalmat egy kompromisszumos megoldásra. 2. Nixon pekingi útja előtt ebben a speciális vonatkozásban Amerika manőverezési területe összeszűkült különösen azért, mert a pakisztáni katonai rendszernek és személyesen Jahja Khánnak szerepe volt az utazás előkészítésében. 3. Az amerikai stratégiai gondolkodás éle ezen a területen egyértelműen a Szovjetunió ellen irányult, s az amerikaiak úgy vélték, az adott helyzetben egy szovjetellenes stratégia elengedhetetlen összetevője Pakisztán támogatása. Végül az ötödik következmény az, hogy a tizennégy napos háború ideiglenesen módosította India státuszát a harmadik világban. A harmadik világ egy részét — a mohamedán országokat — kétségkívül vallási meggondolások is befolyásolták. Tény azonban, hogy az ENSZ-vita során a harmadik világ egyetlen állama sem mutatott nyíltan megértést az indiai álláspont iránt. Ez a jövőre nézve azt jelenti, hogy Indiára és barátaira igen komoly politikai-diplomáciai meggyőző munka vár. Bhutto és Peking Azok a tapasztalatok, amelyeket a világ egyrészt az amerikai, másrészt a kínai hatalmi politika akcióiból eddig levonhatott, nem engedik meg annak feltételezését, hogy a fent említett változásokkal a küzdelmet lezártnak lehessen tekinteni. Különösen félreérthetetlen volt az első kínai reakció, amelyben Csou En-laj már jelezte, hogy Kína szemében „Dacca eleste olyan kiindulópont, amely a délkeletázsiai szubkontinensen örökös konfrontációkra fog vezetni”. Ezek a szavak mutatják, hogy a hivatalos kínai politika álláspontja szerint a szubkontinens továbbra is a nagyhatalmi érdekek csatatere, s ebből a szempontból csak egy nagyobb erőpróba egyik csatája zajlott le. A kérdés természetesen az, hogy — elsősorban a legdurvábban elkötelezett Kína számára — milyen közvetlen lehetőségek maradtak nyitva. A nagy fordulat után a pakisztáni helyzet tele van kérdőjelekkel. Nyugat-Pakisztánban Bhutto volt külügyminiszter került uralomra, akinek pártja, a Néppárt, az emlékezetes választásokon a nyugati tartományban csaknem olyan teljes győzelmet aratott, mint keleten az Avami Liga. A Néppárt győzelme csak részben volt egy (legalábbis szavakban) rendkívül radikális program eredménye, amely a nehézipar, a bankrendszer, a szállítás teljes államosítását és széles körű szociális reformok meghozatalát követelte. Legalább ilyen nagy — ha nem nagyobb — szerepe volt Bhutto választási győzelmében annak, hogy ő volt az „abszolút India-ellenesség” letéteményese a pakisztáni politikában. Bhuttót nem anynyira pártjának szavakban kifejezett radikalizmusa, mint inkább ez a feltétlen India-ellenesség tette értékes és egyértelmű politikai szövetségessé Kína számára. Az adott pillanatban még nem látható változás az új pakisztáni elnök magatartásában. Az amerikai—kínai közeledés lehetővé teszi számára, hogy deklaráltan Kínát minősítse legfontosabb szövetségesének és nyíltan megtagadja a függetlenséget a keleti tartomány számára. „Kelet-Pakisztán elválaszthatatlan és feloldhatatlan része Pakisztánnak ... Harcolni fogunk Kelet-Pakisztánért” — mondotta első rádióbeszédében. (Sok függ persze attól, hogyan végződnek Bhutto megbeszélései az Avami Liga házi őrizetben levő vezérével, Rahman sejkkel.) Természetesen az a támogatás, amelyben Kína a pakisztáni katonai rendszert részesítette, egyáltalában nem jelenti azt, hogy Kína távolabbi politikai céljai azonosak lennének (vagy lettek volna) a pakisztáni rezsim elgondolásaival. Ez a rendszer Kína számára az Indiára nehezedő politikai nyomás kifejtésének eszköze volt. A nyugat-pakisztáni rendszer támogatása ma már nem szolgálja olyan hatásosan a kínai hatalompolitikai érdekeket, mint azt korábban, a keleti országrész felett is abszolút módon rendelkező rezsim időszakában tehette. Újra színpadon kétségtelen, hogy a kínai politika számára van más út is, mégpedig a kínai hatalmi érdekeket szolgáló maoista politikai irányzatok támogatása a születőben levő Bangladesh államban. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a választásokon oly elsöprő győzelmet aratott, Mudzsibur Rahman vezetése alatt álló Avami Liga a nemzeti polgárság pártja volt, és maradt. Ennek a pártnak nagyszabású választási győzelmét nem utolsósorban az tette lehetővé, hogy a Kelet-Pakisztánban meglehetősen nagy tömegbefolyással rendelkező „ultrabaloldali” Nemzeti Avami Párt bojkottálta a választásokat, szabaddá téve ezzel a terepet a Liga számára. A Nemzeti Avami Pártnak jelenleg két frakciója van. Az egyik egy Muzaffar Ahmed professzor vezetése alatt álló „független ultrabaloldali szárny”, a másik a Bashani által irányított maoista szárny. A kelet-pakisztáni partizánharc kibontakozása során ezek a választás idején háttérbe vonult erők újra színpadra léptek és jelenleg az Avami Liga embereinek vezetése alatt álló Bangladesh irányításában részt vesz a Nemzeti Avami Párt mindkét említett frakciója. (Emellett évtizedes politikai illegalitás után részt vesznek ebben az irányító tevékenységben a kommunista párt megbízottai, valamint a kelet-pakisztáni hindukat tömörítő „Hindu Nemzeti Kongresszus”.) A nagy kísértés Mindenesetre a Nemzeti Álami Párt meglehetősen erős maoista frakciójának jelenléte az irányításban arra vall: ha új állam születik, elvben létrehozhatók a kínai befolyás jelentős bázisai. Peking számára a „kísértés” a jövőben nyilván igen erős lesz. Hiszen India politikailag „legtámadhatóbb” része éppen a Bangla Delhsel szomszédos Nyugat-Bengál. Itt nagyon komoly az egymással is versengő „ultrabal” pártok befolyása, olyannyira, hogy a tartományt évek óta Új-Delhiből, gyakorlatilag katonai módszerekkel kell kormányozni. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy Kína a mostani csatavesztés után (persze fokozatosan) felülvizsgálja a pakisztáni katonai kormánnyal kapcsolatos eddigi politikáját és erőfeszítéseit a Bangladesh belső hatalmi viszonyainak megváltoztatására összpontosítja Ehhez természetesen idő kell. A kínai politikai vereség egyik mellékterméke ugyanis az, hogy — miután Peking a konfliktusban Jahja Khán oldalára állott — szükségszerűen csökkent közvetlen befolyása a Bangladesh területén. A születőfélben levő új állam azonban (a világ lélekszámra nyolcadik legnagyobb országa) egyben az egyik legszegényebb is, ahol az egy főre eső jövedelem alig több évi hatvan dollárnál. Azok a gazdasági-társadalmi feszítőerők, amelyek létrehozták ezen a területen a maoista befolyás politikai bázisait, továbbra is érintetlenek és a legközvetlenebb nemzeti problémák megoldása után újra éreztethetik hatásukat. Aligha lehet kételkedni abban, hogy Peking habozás nélkül kihasználja ezt, szükség esetén hátat fordít Bhuttónak a figyelmét Bangladesh, és mögötte az indiai Nyugat-Bengál felé fordítja. A fegyverek elhallgattak. De arra nincs biztosíték, hogy a nyugalom korszaka következik. GÖMÖRI ENDRE BHUTTO ELNÖK Szükség esetén hátat fordít MAGYARORSZÁG 1 972 1