Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-02 / 27. szám
Világpolitika Hang a szigetről Kuba, Afrika, Washington Castro Brzezinskiről I Barbara Walters, az amerikai ABC televíziós hálózat sztár-riportere feltett minden kérdést, amit csak feltehetett. Tudott-e Havanna előre a „katangai lázadók” készülő shabai akciójáról? Igaz-e, hogy kubai kiképzők kísérték el és segítették ezeket a lázadókat? Az interjúalany nem hagyta megválaszolatlanul sem ezeket a kérdéseket, sem pedig az Egyesült Államokkal való kapcsolatra vonatkozókat. Az interjúalany , Fidel Castro rámutatott, hogy ellenezte a shabai akciót, amelyet sajnálatosnak tartott és hozzátette: ez szerencsétlen epizód. Kubának ehhez semmi köze nem volt, sem közvetve, sem pedig közvetlenül. Két vélemény között Castro, miközben félreérthetetlenül visszautasította az amerikai kormányzat vezető személyiségeinek Kuba-ellenes vádjait, differenciáltan és árnyaltan értékelte az adminisztráció vezető képviselőinek személyes szerepét. Cartert „becsületes embernek” nevezte, „az egyetlen elnöknek az elmúlt 20 évben, aki valami pozitív gesztust tett felénk”. Az elnököt azonban, mint Castro elmondotta, tanácsadói félrevezetik Afrika ügyében. Szavai világosan kifejezésre juttatták, hogy ezzel kapcsolatban nem Cyrus Vance külügyminiszterre és nem is Andrew Youngra, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetére utal, hanem Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadóra. „Először is, azt hiszem, felelőtlen, kalandor természetű és nem mond igazat. Aztán ez a négy dolog: ő olyan ember, aki véleményem szerint tele van előítéletekkel. Olyan ember, aki nem tud úrrá lenni a nemzetközi problémákon. Semmibe veszi a mai világ realitásait és — nekem úgy tűnik — a háborúval játszik.” Castro véleménye tehát lényegében nem változott meg Carterről, miközben bizonyos, egy évvel ezelőtti aggodalmai igazolódni látszanak. Egy esztendővel ezelőtt ugyanis így felelt egy brazil tudósítónak, aki arra kérte, vonjon párhuzamot Nixon és Carter között. „Azt hiszem, hogy Nixon pojáca volt, olyan ember, aki teljesen erkölcsi elvek nélkül való. Nem gondolom ugyanezt Carterről. Feltételezem, hogy etikája vallásos neveltetésére vezethető vissza. Kijelentéseivel rám a becsületes ember benyomását teszi... Csakhogy, például, nem vagyok biztos benne, hogy érti a modern világ, mindenekelőtt a fejlődő országok problémáit. Nem tudom biztosan, hogy érti-e: millió és millió ember az elmaradottság és az igazságtalan árucsere folytán szenved az éhségtől. Nem vagyok meggyőződve, hogy felfogja: az emberi jogok vonatkozásában a legfontosabb a nyomor, az éhség, az alultápláltság, a betegségek, amelyek a fejlődő országokban milliókat sújtanak. És abszolút nem vagyok abban biztos, hogy Carter érzi a katonai kiadások csökkentésének, a fegyverkezési verseny megszüntetésének óriási fontosságát.” A két Castro-nyilatkozat között eltelt egy esztendő pozitív és negatív fejleményeket is hozott a kubai—amerikai kapcsolatokban. Az előbbiek közül igen fontos volt az érdekképviseleti irodák megnyitása a havannai svájci és a washingtoni csehszlovák nagykövetségen az elmúlt év szeptemberében. Azóta kapcsolattartási csatorna áll rendelkezésre Havanna és Washington közt a problémák megvitatására. Turner két hete A tapasztalatok fejlődését az amerikai propagandakampány, amelynek mottói Angola és Etiópia, címszava „Kuba afrikai beavatkozása”, az idei év elejére érezhetően megtörte. Amerikai részről — először is — számszerűleg is mérhetetlenül eltúlozták Kuba afrikai jelenlétét, másodszor pedig kizárólag a fegyveres erőre koncentráltak, holott köztudott, hogy Kuba rendkívül sokrétű, egyáltalán nem katonai rendeltetésű segítséget is nyújt. A zaire-i NATO-beavatkozás alátámasztására Washingtonban májusban különböző kormányhivatalok léptek sorompóba, igaz, nem koordináltan és különböző intenzitással. A kormányzaton belüli áramlatok szempontjából figyelemreméltó volt az az epizód, amelyre a szenátus külügyi bizottságának zárt , kihallgatásán került sor. George McGovern — a demokrata párt volt elnökjelöltje — kezdeményezésére a szenátorok kérték a kihallgatáson megjelenő Vance külügyminisztert: támassza alá az amerikai diplomácia konkrét bizonyítékaival azt a Carter által emelt vádat, hogy Kuba képezte ki és szerelte fel a shabai felkelőket, hogy tudott akciójukról és nem akadályozta meg. (Me Govern: „A kérdést fel kellett vetni, hogy tudjam, a kubaiak mondanak-e igazat, vagy a kormányzat. Hiszen a dolgok addig jutottak, hogy most már egyes közéleti személyek, mint Ford volt elnök, a SALT befagyasztását követelik a kubai és szovjet politika miatt.”) Vance válasza szokatlan és meglepő volt: a külügyminiszter szavaiból kitűnt, hogy semmilyen bizonyítékkal nem tud szolgálni és a szenátoroknak a CIA- hoz kell menniök felvilágosításért. A szenátus külügyi bizottsága ennek nyomán május 27-én fordult azzal a kéréssel a kormányzathoz, hogy megismerhesse a CIA rendelkezésére álló állítólagos bizonyítékokat. Turner admirálisnak majdnem két hétre volt szüksége, hogy felkészüljön „adatainak” ismertetésére: június 9-ig nem volt hajlandó a szenátorokkal találkozni. Stanfield Turner háromórás előadása után a külügyi bizottság elnöke újságíróknak kijelentette: „A Carter-kormány nem volt képes meggyőző bizonyítékokat felsorakoztatni arra, hogy Kubának valóban része lett volna a felkelők felkészítésében és felfegyverzésében.” Azok, akik a shabai kubai beavatkozásról szóló „adatokat” fabrikálták, nyilván maguk is tudták, milyen gyengén áll az ügyük, és így sejthették azt is, milyen konklúzióra jut majd a külügyi bizottság. Ezért a kongresszus vezetőinek egy szűkebb csoportja számára már június 6-ra találkozót szerveztek a Fehér Házban. A meghívottak Howard Baker, a szenátus republikánus pártcsoportjának vezetője, Thomas O’Neil, a képviselőház elnöke, John Rhodes, a képviselőház republikánus frakciójának vezetője és Robert Byrd szenátusi demokrata frakcióvezető, a UPI jelentése szerint támogatták a „kubai beavatkozásról” szóló variációt. Előzetes politikai állásfoglalásaik ismeretében ez meglepetést nem okozott s a következő napokban az érdeklődés arra összpontosult, hogy vajon milyen adatok alapján tették ezt. A New York Times e zártkörű találkozó egyik meg nem nevezett részvevőjét idézte. Az illető elmondotta, hogy Turner tengernagy egyetlen fényképet, térképet vagy hasonló jellegű dokumentumot nem tudott felvonultatni érvei bizonyítására. Turner megállt Angola térképe előtt, rábökött egy pontra és azt állította: itt voltak a kiképzőtáborok, amelyeket a kubaiak használtak. A New York-i lap állhatatos riporterei ezek után arra koncentráltak, hogy mégis mi lehetett az az „anyag”, amelynek összeállítására Turner és munkatársai olyan sok időt és energiát fordítottak. Megtudtuk: ez a fogságba esett katangai lázadók vallomásait tartalmazta, válaszaikat a belga ejtőernyősök és a francia idegenlégió kihallgatóinak kérdéseire. Csakhogy: ha ez volt a rendelkezésükre álló összes bizonyíték, akkor ez eleve sokat mond a CIA-vizsgálat céljairól és a szavahihetőségről is. A hírszerző szerv tudniillik az első vádakat Kuba beavatkozásáról még akkor repítette világgá, amikor katangai foglyokat senki sem ejthetett, mert a belga és francia intervenciósok még útnak sem indultak. Napokkal előbb volt meg tehát a „vád”, mint az egyetlen „bizonyíték”, amely kétségkívül rendelésre született. Oktalan „befagyasztás” A jelek szerint az Egyesült Államokban nem kevés politikai személyiséget aggaszt az, hogy a CIA-nak nemcsak a kormányzat Kuba felé irányuló politikájának igazolásában, hanem formálásában is szerep jut. Emlékezetes, hogy a CIA szervezte a Disznó-öböl akciót. (Ugyancsak a CIA dolgozta ki a merénylettervek sorát Fidel Castro ellen.) A CIA mai tevékenységének különös dimenziót ad szoros együttműködése a Nemzetbiztonsági Tanács apparátusával. Ennek veszélyességére utalt az a két amerikai képviselő, Stephan Solarz és Antony Berelson is, aki a közelmúltban tért vissza a szigetországból, kilencórás beszélgetést folytathattak Fidel Castróval. Közvetlenül útjuk előtt a CIA igazgatója tájékoztatta őket. Visszatérve kijelenthették: „Castro érvei a meggyőzőek. A kubai csapatok jelenléte körül csapott lárma országunkban anélkül, hogy említést tennénk a francia és más külföldi csapatok jelenlétéről, csakis képmutató vádaskodáshoz vezethet.” Mint mondották, megtudtuk Castrótól: Angolában működő kubai személyiségek, miután híreszteléseket hallottak egy készülő shabair akcióról, összeültek angolai vezetőkkel s egyetértően megállapították, hogy egy ilyen akció nem szolgálja Angola érdekeit, két okból. Először azért, mert feszültséget teremt a zaire-i—angolai határon, Angola északi részén, miközben a fegyveres erők délen vannak lekötve, másodsorban azért, mert ürügyet ad a Nyugat zaire-i beavatkozására. Fidel Castro — közölték ugyancsak a képviselők — hajlandónak mutatkozott arra, hogy személyesen tárgyalja meg Carterrel a két ország kapcsolatainak kérdését. A Fehér Ház Castro javaslatát azonnal elutasította. Mint Jody Powell, az elnök sajtótitkára közölte: a kubai—amerikai kapcsolatokat amerikai részről befagyasztották. VAJDA PÉTER FIDEL CASTRO NYILATKOZIK „Carter az egyetlen elnök, aki valami pozitív gesztust tett felénk” MAGYARORSZÁG 1978/27