Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-02 / 27. szám

Világpolitika Hang a szigetről Kuba, Afrika, Washington Castro Brzezinskiről I Barbara Walters, az amerikai ABC televíziós hálózat sztár-ripor­tere feltett minden kérdést, amit csak feltehetett. Tudott-e Havan­na előre a „katangai lázadók” ké­szülő shabai akciójáról? Igaz-e, hogy kubai kiképzők kísérték el és segítették ezeket a lázadókat? Az interjúalany nem hagyta megválaszolatlanul sem ezeket a kérdéseket, sem pedig az Egyesült Államokkal való kapcsolatra vo­natkozókat. Az interjúalany , Fi­del Castro rámutatott, hogy elle­nezte a shabai akciót, amelyet saj­nálatosnak tartott és hozzátette: ez szerencsétlen epizód. Kubának ehhez semmi köze nem volt, sem közvetve, sem pedig közvetlenül. Két vélemény között Castro, miközben félreérthetet­lenül visszautasította az amerikai kormányzat vezető személyiségei­nek Kuba-ellenes vádjait, dif­ferenciáltan és árnyaltan értékelte az adminisztráció vezető képvise­lőinek személyes szerepét. Cartert „becsületes embernek” nevezte, „az egyetlen elnöknek az elmúlt 20 évben, aki valami pozitív gesztust tett felénk”. Az elnököt azonban, mint Castro elmondotta, tanács­adói félrevezetik Afrika ügyében. Szavai világosan kifejezésre jut­tatták, hogy ezzel kapcsolatban nem Cyrus Vance külügyminisz­terre és nem is Andrew Youngra, az Egyesült Államok ENSZ-nagy­­követére utal, hanem Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főta­nácsadóra. „Először is, azt hiszem, felelőtlen, kalandor természetű és nem mond igazat. Aztán ez a négy dolog: ő olyan ember, aki vélemé­nyem szerint tele van előítéletek­kel. Olyan ember, aki nem tud úrrá lenni a nemzetközi problé­mákon. Semmibe veszi a mai világ realitásait és — nekem úgy tűnik — a háborúval játszik.” Castro véleménye tehát lényegé­ben nem változott meg Carterről, miközben bizonyos, egy évvel ez­előtti aggodalmai igazolódni lát­szanak. Egy esztendővel ezelőtt ugyanis így felelt egy brazil tu­dósítónak, aki arra kérte, vonjon párhuzamot Nixon és Carter kö­zött. „Azt hiszem, hogy Nixon po­jáca volt, olyan ember, aki telje­sen erkölcsi elvek nélkül való. Nem gondolom ugyanezt Carterről. Feltételezem, hogy etikája vallá­sos neveltetésére vezethető vissza. Kijelentéseivel rám a becsületes ember benyomását teszi... Csak­hogy, például, nem vagyok biztos benne, hogy érti a modern világ, mindenekelőtt a fejlődő országok problémáit. Nem tudom biztosan, hogy érti-e: millió és millió em­ber az elmaradottság és az igaz­ságtalan árucsere folytán szenved az éhségtől. Nem vagyok meggyő­ződve, hogy felfogja: az emberi jogok vonatkozásában a legfonto­sabb a nyomor, az éhség, az alul­tápláltság, a betegségek, amelyek a fejlődő országokban milliókat súj­tanak. És abszolút nem vagyok ab­ban biztos, hogy Carter érzi a ka­tonai kiadások csökkentésének, a fegyverkezési verseny megszünte­tésének óriási fontosságát.” A két Castro-nyilatkozat között eltelt egy esztendő pozitív és ne­gatív fejleményeket is hozott a kubai—amerikai kapcsolatokban. Az előbbiek közül igen fontos volt az érdekképviseleti irodák meg­nyitása a havannai svájci és a washingtoni csehszlovák nagykö­vetségen az elmúlt év szeptembe­rében. Azóta kapcsolattartási csa­torna áll rendelkezésre Havanna és Washington közt a problémák meg­vitatására. Turner két hete­ ­ A tapasztalatok fejlődését az amerikai propagandakampány, amelynek mottói Angola és Etió­pia, címszava „Kuba afrikai be­avatkozása”, az idei év elejére érezhetően megtörte. Amerikai részről — először is — számszerű­leg is mérhetetlenül eltúlozták Ku­ba afrikai jelenlétét, másodszor pe­dig kizárólag a fegyveres erőre koncentráltak, holott köztudott, hogy Kuba rendkívül sokrétű, egyáltalán nem katonai rendelte­tésű segítséget is nyújt. A zaire-i NATO-beavatkozás alátámasztásá­ra Washingtonban májusban kü­lönböző kormányhivatalok léptek sorompóba,­­ igaz, nem koordi­náltan és különböző intenzitással. A kormányzaton belüli áramla­tok szempontjából figyelemremél­tó volt az az epizód, amelyre a szenátus külügyi bizottságának zárt , kihallgatásán került sor. George Mc­Govern — a demokrata párt volt elnökjelöltje — kezdeménye­zésére a szenátorok kérték a ki­hallgatáson megjelenő Vance kül­ügyminisztert: támassza alá az amerikai diplomácia konkrét bizo­nyítékaival azt a Carter által emelt vádat, hogy Kuba képezte ki és szerelte fel a shabai felke­lőket, hogy tudott akciójukról és nem akadályozta meg. (Me Go­vern: „A kérdést fel kellett vet­ni, hogy tudjam, a kubaiak mon­danak-e igazat, vagy a kormány­zat. Hiszen a dolgok addig jutot­tak, hogy most már egyes közéle­ti személyek, mint Ford volt el­nök, a SALT befagyasztását köve­telik a kubai és szovjet politika miatt.”) Vance válasza szokatlan és meglepő volt: a külügyminisz­ter szavaiból kitűnt, hogy semmi­lyen bizonyítékkal nem tud szol­gálni és a szenátoroknak a CIA- hoz kell menniök felvilágosításért. A szenátus külügyi bizottsága ennek nyomán május 27-én for­dult azzal a kéréssel a kormány­zathoz, hogy megismerhesse a CIA rendelkezésére álló állítólagos bi­zonyítékokat. Turner admirálisnak majdnem két hétre volt szüksége, hogy felkészüljön „adatainak” is­mertetésére: június 9-ig nem volt hajlandó a szenátorokkal találkoz­ni. Stanfield Turner háromórás előadása után a külügyi bizottság elnöke újságíróknak kijelentette: „A Carter-kormány nem volt ké­pes meggyőző bizonyítékokat fel­sorakoztatni arra, hogy Kubának valóban része lett volna a fel­kelők felkészítésében és felfegy­verzésében.” Azok, akik a shabai kubai be­avatkozásról szóló „ada­tokat” fab­rikálták, nyilván maguk is tudták, milyen gyengén áll az ügyük, és így sejthették azt is, milyen konk­lúzióra jut majd a külügyi bizott­ság. Ezért a kongresszus vezetői­nek egy szűkebb csoportja számá­ra már június 6-ra találkozót szer­veztek a Fehér Házban. A meghí­vottak Howard Baker, a szenátus republikánus pártcsoportjának ve­zetője, Thomas O’Neil, a képvise­lőház elnöke, John Rhodes, a kép­viselőház republikánus frakciójá­nak vezetője és Robert Byrd sze­nátusi demokrata frakcióvezető, a UPI jelentése szerint támogatták a „kubai beavatkozásról” szóló variációt. Előzetes politikai állásfoglalásaik ismeretében ez meglepetést nem okozott s a következő napokban az érdeklődés arra összpontosult, hogy vajon milyen adatok alapján tet­ték ezt. A New York Times e zártkörű találkozó egyik meg nem nevezett részvevőjét idézte. Az il­lető elmondotta, hogy Turner ten­gernagy egyetlen fényképet, térké­pet vagy hasonló jellegű doku­mentumot nem tudott felvonultat­ni érvei bizonyítására. Turner megállt Angola térképe előtt, rá­bökött egy pontra és azt állította: itt voltak a kiképzőtáborok, ame­lyeket a kubaiak használtak. A New York-i lap állhatatos ri­porterei ezek után arra koncent­ráltak, hogy mégis mi lehetett az az „anyag”, amelynek összeállítá­sára Turner és munkatársai olyan sok időt és energiát fordítottak. Megtudtuk: ez a fogságba esett katangai lázadók vallomásait tar­talmazta, válaszaikat a belga ejtő­ernyősök és a francia idegenlégió kihallgatóinak kérdéseire. Csak­hogy: ha ez volt a rendelkezésük­re álló összes bizonyíték, akkor ez eleve sokat mond a CIA-vizsgálat céljairól és a szavahihetőségről is. A hírszerző szerv tudniillik az el­ső vádakat Kuba beavatkozásáról még akkor repítette világgá, ami­kor katangai foglyokat senki sem ejthetett, mert a belga és francia intervenciósok még útnak sem in­dultak. Napokkal előbb volt meg tehát a „vád”, mint az egyetlen „bizonyíték”, amely kétségkívül rendelésre született. Oktalan „befagyasztás” A jelek szerint az Egyesült Ál­lamokban nem kevés politikai sze­mélyiséget aggaszt az, hogy a CIA-nak nemcsak a kormányzat Kuba felé irányuló politikájának igazolásában, hanem formálásában is szerep jut. Emlékezetes, hogy a CIA szervezte a Disznó-öböl ak­ciót. (Ugyancsak a CIA dolgozta ki a merénylettervek sorát Fidel Castro ellen.) A CIA mai tevékenységének kü­lönös dimenziót ad szoros együtt­működése a Nemzetbiztonsági Ta­nács apparátusával. Ennek veszé­lyességére utalt az a két amerikai képviselő, Stephan Solarz és An­tony Berelson is, aki a közelmúlt­ban tért vissza a szigetországból, kilencórás beszélgetést folytathat­tak Fidel Castróval. Közvetlenül útjuk előtt a CIA igazgatója tájé­koztatta őket. Visszatérve kijelent­hették: „Castro érvei a meggyő­zőek. A kubai csapatok jelenléte körül csapott lárma országunkban anélkül, hogy említést tennénk a francia és más külföldi csapatok jelenlétéről, csakis képmutató vá­daskodáshoz vezethet.” Mint mon­dották, megtudtuk Castrótól: An­golában működő kubai személyisé­gek, miután híreszteléseket hal­lottak egy készülő shabair akció­ról, összeültek angolai vezetőkkel s egyetértően megállapították, hogy egy ilyen akció nem szolgálja An­gola érdekeit, két okból. Először azért, mert feszültséget teremt a zaire-i—angolai határon, Angola északi részén, miközben a fegyve­res erők délen vannak lekötve, másodsorban azért, mert ürügyet ad a Nyugat zaire-i beavatkozá­sára. Fidel Castro — közölték ugyan­csak a képviselők — hajlandónak mutatkozott arra, hogy személye­sen tárgyalja meg Carterrel a két ország kapcsolatainak kérdését. A Fehér Ház Castro javaslatát azon­nal elutasította. Mint Jody Powell, az elnök sajtótitkára közölte: a kubai—amerikai kapcsolatokat amerikai részről befagyasztották. VAJDA PÉTER FIDEL CASTRO NYILATKOZIK „Carter az egyetlen elnök, aki valami pozitív gesztust tett felénk” MAGYARORSZÁG 1978/27

Next