Magyarország, 1990. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
Rugdalózó Fáknak kellene lenni ahhoz, hogy ne lássuk: közéletünkben olyan indulatok halmozódnak, amelyek elgondolkoztathatják az embert. Talán a kudarcélmény ennek az oka, amely a lehető legkülönbözőbb okokból áthatja a társadalom nagyobb részét, nemcsak a politikai harcok veszteseit, hanem a többségieket is? Biztos, hogy ennek is van köze hozzá, másnak is: a társadalmi méretű ingerültség aggasztó mértékben köszön viszsza a sajtóból, amely lehet torzító tükör, de mindenképpen tükör. Zavarban vagyok. A példák bősége ejt zavarba. Olvasom például, hogy egy Fidesz-képviselő azt az állítást kockáztatta meg, hogy dr. Horváth Balázs belügyminiszter a „rendőrlobby" zsarolására védte meg egy interpellációra adott válaszában Túrós Andrást, az ORFK vezető helyettesét. Mire Horváth doktor: „Tisztességtelen dolognak tartom, hogy ... képviselő úr ilyen dologgal áll elő. Engem nem lehet megzsarolni, s ha ezt bárki, akár Túrós András megtette volna, azonnal kirúgtam volna. Minden további nélkül — egyik napról a másikra — nyugdíjaztam a határőrség parancsnokát, sőt Ilcsik belügyminiszter-helyettest is eltávolítottam, akinek azért nagyobb hatalma van, mint Túrósnak.” Igaz-e, hogy a stílus az ember? Valami biztosan van benne ... „Tisztességtelen”, „kirúgtam volna”, „eltávolítottam”. Rossz napja volt a miniszter úrnak, hogy épp azt mondta, amit mondott? Lehet... Azután itt van például Carlos ügye — ki ne ismerné? A fantázia megindult, noha kiderült, hogy Carlos nem Csopakon végezte lőgyakorlatait. Megindult külországokban is: az olaszok már azt kérdezik tőlünk, hogy nem volt-e közünk a Moro-gyilkossághoz, és lapzártakor várom az FBI kérdését az Interpolon keresztül: járt-e Oswald a Marcibányi térre lőgyakorlatra. Ki tudja? Ha egyszer a fantázia meglódul... És végül itt van az irodalom, amely Európának ezen a részén mindig elválaszthatatlan volt a politikától. A Magvető Kiadó bizonyos mértékig unikum a válságágazatnak minősíthető magyar könyvkiadásban. Korábban harmincmilliós dotációt kapott, tavaly jelentős nyereséget könyvelhetett el. Tette ezt nem úgy, hogy a minőségi követelményekből engedett volna: Németh László, Szabó Lőrinc irodalmi hagyatékából válogatott egyebek közt. Igazgatója úgy döntött, hogy helyettest tesz maga mellé, senki nem kötelezi, hogy ilyen ügyben bárkivel konzultáljon. Szíve joga, hogy azzal dolgozzon (kiváltképp, amíg nehéz években gazdaságilag is sikeresen teljesít egy kultúrmiszsigiót), akivel akar. Gondolom én és talán nem vagyok egyedül. Az Írószövetség elnöksége másként gondolta. Kivonat az Írószövetség elnöksége nevében az igazgatónak küldött levélből: „Az Írószövetség és a Művelődési Minisztérium közötti korábbi munkakapcsolat szerint — melyet a jövőben még határozottabban szeretnénk érvényesíteni —, az elnökség joga és feladata bizalmával hozzájárulását adni az állami könyvkiadók vezetőinek kinevezéséhez. Meglepetéssel értesültünk arról, hogy Zöldi László igazgatóhelyettesi kinevezésekor nem kérték elnökségünk véleményét. Nem feledtük el, hogy az elnökség hozzájárulási jogköre az igazgatói posztokra vonatkozik, azonban amikor ez a megállapodás a minisztérium és az Írószövetség között megköttetett, nem létezett i izgatóhelyettesi státus. Ennek lga olyan jelentős, hogy betölje természetes alapfeltételének "tjük az Írószövetség elnöksének bizalmát.” A következő jel már azt közölte az igazgatói, hogy az elnökség belépetett bizalma megrendült. Bertha Bulcsu Zsdanov végvárai címmel szállt ezzel szemben az ÉS-ben. Ilyen végvárnak az Írószövetséget minősítette. Ami kétségtelenül túlzás. De ami a dolog lényegét illeti: milyen alapon formál az Írószövetség elnöksége jogot ahhoz, hogy előzetes áldást, Nihil obstatot kérjenek tőle egy igazgatóhelyettes kinevezéséhez. Legközelebb a lektorokhoz is hozzájárulás kell? Alighanem az újságírószakma kiválóságának, Bodor Pálnak van igaza, aki az epizódot bizarrnak, már-már komikusnak nevezi, s hozzáteszi: nem hiszi, hogy az Írószövetség elnökségének az a dolga, hogy felülvigyázza kik a kiadók igazgatóhelyettesei. Mint mondottam, a sort hoszszan lehetne folytatni. Az SZDSZ egyik vezetője utasította vissza nemrégiben az őskutatást, vagyis azt, hogy a másik nagy párt vezetői azt vizsgálják, melyik SZDSZ-es szülei voltak pártfunkcionáriusok, dolgoztak hatalmi szervnél. Ezt írja: „Gondoljuk csak meg, ki hányta volna szemére egy Herbert Wehnernek, André Malraux-nak, Jorge Semprunnek egy választási kampányban, hogy évtizedekkel korábban kommunista volt?” Igaza van. Bár idekívánkozik, hogy az igénytámasztás szelektívnek tűnik. Ha a tegnap előtti kommunistáknak, akik ma SZDSZ-esek, nem illik ezt felhánytorgatni (és nem illik), akkor miért tehető ez meg a tegnapiakkal szemben, akik ma szociáldemokratáknak vallják magukat. Hol válik bocsánatossá a bűn? Megint csak: hol a határ? Van-e közös nevező? Talán van. Rosszkedvünk forró nyarán vitáink sorát áthatja az indulat, türelmetlenség. Az ellenfél néha ellenségnek tűnik. Disputáink némelyike tovább erősíti a bizonytalanságérzetet és a rosszkedvet. Pedig, ha már a bőség nemzedéknyire került tőlünk , legalább a roszkedv túladagolásában kímélhetnénk egymást. Vajda Péter : Vissza az eredeti útra Mostanában mindenki arra int, ha már nem dicsérjük a kormány igen eredeti, gyors stabilizálódást és felemelkedést ígérő programját, legalább ne bíráljuk, mert érzékenyek a kritikára. Hivatalos emberek sajtóval kapcsolatos nyilatkozatait olvasva ebben lehet is valami. Ne foglalkozzunk hát belső bajainkkal, áremeléssel meg egyebekkel. Írjunk semleges dolgokról, például a családról, közeli és távoli rokonokról. Bár még így is előfordulhat, hogy valaki áthallásnak minősíti az írást, mert úgy véli, hogy ezzel a kormány egyes tagjainak családi ügyeire, netán a hatalom csúcsain mutatkozó összefonódásra akarom felhívni a figyelmet. Ennek puszta szándéka is távol áll tőlem. Maradok én a saját családomnál, illetve rokonságomnál. Nem, nem panaszkodni akarok, amit itt szóvá teszek, van abban egy kis dicsekvés is. Szóval gazdag, Európa több pontján is érdekeltséggel bíró családba születtem. Érdekeltségünk kiterjed bizonyos erdélyi tájakra, a Vajdaságra, a Kárpát-Ukrajnába átnyúló beregi tájakra, s egy eleddig jónak mondható házasság révén Németország keleti felére is. Mielőtt azonban bárki is irigykedni kezdene rám vagy sovinizmussal, esetleg a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” lázálom felidézésével vádolna, megvallom, nem földbirtokokról, kastélyokról, vagy gyárakról van szó. Az én rokonságomnak ilyesmire nem tellett, többségük döngölt padlójú, szoba-konyhás házakban látta meg a napvilágot. Tudom, ilyesmivel manapság nem illik dicsekedni, sokkal okosabb mindenféle kutyabőröket előásni. Nem, a mi családunk legújabb kori történelmünk többszöri és ne tagadjuk, kényszerű vándorlásának, no és az akaratunktól ugyancsak független, határmozgások következtében lett gazdagabb: rokoni szálak fűznek bennünket az említett tájakon élő emberek egy részéhez. Volt idő, amikor e kapcsolatokat — hát még a Kanadába szakadt rokonságot — nem volt ildomos emlegetni, legfeljebb beismerni, s ha már erre sor került, akkor régen rossz volt. De hát annyi év után az én bátorságom is megjött. Bár azt most sem vagyok hajlandó beismerni, hogy erőszaknak engedve lettem berlini, moszkvai majd bonni tudósító. Ennek talán még nem jött el az ideje, ám lehet, hogy egyszer én is rákényszerülök. A határokon átnyúló rokoni kapcsolatokról azonban azt hiszem most már szabadon nyilatkozhatok. De talán jobb is lenne manapság ha nem a keleti és délkeleti vidékeken, hanem mondjuk a mazuri tájakon keresném a rokonokat, azok mintha békésebb, s türelmesebb emberek lennének. Igaz viszont, hogy ők még az előbbieknél is szegényebbek, s mégis milyen jószívűek, pénzt és fáradságot nem kímélve ellátnak bennünket minden jóval. A minap is a Flórián téri piacon — ahová én bevásárolni járok — mindenféle intim ruhadarabokat árultak. Közelebbről szemügyre vettem őket, s nekem úgy tűnt, hogy a mosás után elfelejtették őket kivasalni. A mi magyarjaink mégis vették, mint a cukrot. Hogy honnan van erre pénzük a mai benzin- és sörárak mellett (a gázról és egyebekről nem is szólva), fel sem foghatom. Ami pedig a holmikat illeti, hiába, szegény rokonok szegényes holmikat árulnak, s az így nyert pénzen ugyanilyen szegényes darabokat és persze száraz húsárut, no meg piperecikkeket vásárolnak a Corvinban, ahol már több a külföldi mint a magyar. (Talán azért is, mert a magyarok meg Bécsbe járnak ugyanazokért az árukért, csak ott többe kerül.) Az viszont igazán nem tetszik nekem, hogy szegény lengyeleket újabban nem az IBUSZ-szobákba várjuk, hanem a síneken hálatjuk, hiszen ez nagyon kényelmetlen lehet. Ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, mindenféle egyenruhás emberek zaklatásának, mi meg nem tudunk bejutni a Keleti pályaudvarra, nem férünk fel a Prágába vagy Varsóba induló nemzetközi gyorsra. Szóval nincs ez így jól. Az sincs rendjén, hogy nekem ezután 16 600 forintokat kell lepengetnem, ha nászasszonyomat, Frau Müllert akarom meglátogatni, az Erfurt melletti kicsiny faluban. Hogy neki ezután többe kerül a repülőjegy a virágok városából Budapestre, azt még értem, hiszen ő visszakapta nagy Németországát, de miért kell nekem fizetni a német egységért. Hogy ez nekik is pénzbe kerül? Az az ő bajuk. Az azonban már a mienk, hogy német rokonaink azt írják: örüljünk a változásnak, mert ezután több Trabantot és táncoló mosógépet, javíthatatlan műanyag porszívót szállítanak nekünk. Viszont az eddiginél jóval kevesebbet vásárolnak tőlünk, hiszen ők immár válogathatnak, s az Elbától nyugatra eső országrészből annyi jó minőségű árut küldenek nekik, hogy a saját üzemek egyikét-másikát le is állíthatják. Ezek után vajon miben reménykedhetünk mi magyarok? Talán abban amit ki minap, kormányunk egyik tagja nyugati útjáról hazatérőben nyilatkozott: hamarosan visszatérünk az eredeti útra. Azt ugyan nem fejtette ki, milyen lesz ez az eredeti út. Az e, amelyen 1945-ig meneteltünk? Megvallom, nekünk abban sok minden nem tetszett. A főispánt meg a jegyzőt még csak elviseltük, annál is inkább, mert velük sohasem találkoztunk. A kakastollasokat azonban mintha apámék nem nagyon kedvelték volna, kissé gorombák voltak. Úgy, hogy ha lehet, kérem szépen, változtassunk azon az eredeti úton egy keveset, csak éppen annyit, hogy mindnyájan elférjünk rajta békeségben. Az Erdélyben és a Kárpátalján élő rokonokkal együtt. A német családtagoknak meg — minthogy nem érek rá levelet írni — ezúton üzenem: ha lehet, ezután se tagadjanak meg bennünket. Kanyó András