Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-01 / 1. szám

KARÁCSONYI — ÚJÉVI INTERJÚ A MINISZTERELNÖKKEL Béke es gazdasági egyensúly Két és fél éve már annak, hogy Magyarország visszanyerte a szabad állam státusát és helyét a demokrata nemzetek sorá­ban. S itt a harmadik karácsony, amely a békés együttlét kere­tei között lehetővé teszi a meditációt múltról és jelenről, nem­zetünk lehetőségeiről és személyes esélyeinkről. Örömmel nyugtázhatjuk mi, a Heti Magyarország olvasói és szerkesztői is, hogy évvégi kérdéseinket, gondjainkat, apró örömeinket olyan valakivel oszthatjuk meg, akit még politikai ellenlába­sai és konkurensei is kivételes képességű államférfiként tarta­nak számon, s aki valóban és oly sok tekintetben a történelem­től meghatározott személyiség. Ez a harmadik karácsony kö­rüli alkalom, hogy dr. Antall József miniszterelnök úrral egy asztal mellé ülhetünk. Egy nagyon nehéz év után, egy kemény leckéket kínáló új esztendő előtt — egy hosszú munkás nap csöndes estéjén. Arany, Batthyány, Kossuth és a többiek port­réinak figyelő és fegyelmező tekintete alatt. Emberi értékek — nemzetpolitika — Témánk mi más lehetne, mint az elmúlóban lévő év, és 1992 Magyarországa? Mi­lyen hazánk egyenlege a miniszterelnök úr szerint? — Amit a kezdet kezdetén el kell mondani, s ami sikerként könyvelhető el, az az, hogy Magyarországon érvényesült a stabilitás. Ezt állandóan hangoztatjuk, de hogy mi ennek a jelentősége, arról aligha lehet eleget beszélni. Itt nemcsak arra gondolok, hogy az összes többi országban hány miniszterelnök és hány kormány volt ebben a szakasz­ban, hogy milyen belső problémákkal kellett megküzdeniük, hanem abban az értelem­ben is, hogy Magyarországon sikerült fenntartani a gazdaság egyensúlyát, a válságága­zatok, a válságövezetek, az ipari össztermék visszaesése ellenére is. Továbbá megőriz­tük a politikai intézményrendszer működőképességét és az ország biztonságát. Az egyes ember életére lebontva ez úgy jelenik meg, hogy nézve a televíziót, látja: az élet alapvető értelme, az ember legszemélyesebb javainak megóvása is kérdésessé válik azoknál, akik kénytelenek elmenekülni, vándorbotot fogva kezükbe a környező orszá­gokból. Aki Szarajevóból gyermekét, néha halott gyermekét ölében tartva menekül el, attól meg lehet kérdezni, hogy mi az élet értelme, hogy mi a fontos. A magyar volt az utolsó kormánydelegáció, amelyik végigment Dubrovnik üres utcáin, s ma sem felej­tem azt a szarajevói házaspárt, aki felismert, s odajött, hogy egy közös fényképet csi­náljanak rólunk — velük mi lehet? Mi éppen ezért is tudjuk azt, hogy mit jelent a hat­százezres munkanélküliség, s mit jelent, hogy közben közel háromszázezer munkahe­lyet sikerült teremtenie a magyar gazdaságnak ebben a két és fél éves időszakban — ezek mind a munkanélküliek számát növelnék. Politikailag és társadalmilag stabil maradt az ország — mindig sikerült az érdek- egyeztetésnek a kellő fokát elérni. A másik, amit eredménynek kell elkönyvelni, az az infláció tíz százalékos csökkené­se. Annál inkább fontos tény ez, mert Magyarország elöl jár a piacgazdálkodásra való áttérésben. (Egyes.helyeken az, hogy az infláció nem ugrott meg, az a piacgazdálko­dás fejletlenségét jelzi.) Nálunk ma 30% körülire tehető a gazdaság privatizált része — ez 1989-ben 10% körül volt. Lehet beszélni arról, hogy ez gyors vagy nem gyors, én mindenesetre arra emlékszem, hogy Thatcher asszony, aki nem éppen az állami tervgazdálkodás híve, azt mondta, hogy igazán gyorsan hajtjuk végre a privatizációt. Náluk csak néhány iparágat kellett privatizálni a munkáspárti kormányzás után — és az is éppen elég időbe telt. Morálisan, sőt azt mondanám, nemzetpolitikailag elfogad­hatatlan az az álláspont, amelyik azt mondja, hogy mindenki vigye az állami vagyont olcsón, akár semmiért, a fő az, hogy menjen a termelés. A másik véglet azoké, akik ret­tegnek minden külföldi tőkétől és minden külföldi beruházástól; és ha valami külföldi kézbe kerül, azt már a hazaárulás jelének tekintik. Ez egyszerűen tudatlanság és osto­baság. Ennek megítéléséhez nem kell a XX. század végén élni. A „kapitálisok hiá­nya”, ahogy a reformkor és a neoabszolutizmus korának gazdaságpolitikusai mondták, tehát a forrásbevonás szükségszerűsége alapkérdés már a múlt században is, Széche­nyi egész Hitele ekörül forog. Aki csak a külföldi tőke mellett voksol ma itt, aki nem törődik azzal, hogy kialakuljon egy széles magyar középréteg, akinek nincsen társada­lompolitikai stratégiája arra, hogy a gazdaságpolitika egyben a magyar vállalkozóréte­get erősítse, az nem biztosítja a magyar középrétegek létrejöttét. A középosztály a demokrácia záloga Márpedig demokrácia nem működhet ott, ahol nincs széles középréteg — a szak­munkástól a kiskereskedőn át az egyetemi tanárig. A harmadik világban bizonyos he­lyeken ezért nem lehet a demokráciát működtetni, vagy azért lehet olyan könnyű meg- dönteni, hiába másolják le az íratlan angol, vagy az írott amerikai alkotmányt. Indiá­nak ezzel szemben százmilliós középosztálya van, ezért működőképes — rövidzárla­tokkal — az indiai demokrácia. A másik körülmény az, hogy Magyarország a kommunista korszak után nem rendel­kezik kellő mennyiségű belső tőkével. Akik ezzel rendelkeznek, azok három kategóriá­ba tartoznak: a volt pártfunkcionárius rétegbe, az ezekkel kollaboráló, privilegizált vál­lalkozói körbe és a valóban tehetséges és sikeresen működő üzletemberek csoportjába, akik a második és a harmadik gazdaságból az új gazdasági mechanizmus időszakában ezt meg tudták teremteni. Nagyon helytelen összekeverni ezt a három réteget. A külföldi tőkét pedig be kell hozni, és nagyon nagy eredmény, hogy a keletnémete­ket nem számítva, de a Szovjetuniót beleértve, az egész térségbe behozott külföldi tő­A miskolci pályaudvaron kének 55-60%-a Magyarországra jött. Ennek következménye a mi politikai és gazdasá­gi stabilitásunk. Van, aki azt állítja, hogy ez az előző időszak eredménye. Egyrészt ez igaz — már akkor is előrébb álltunk, mint a többiek, bizonyos lehetőségeket megad­tak, ezt kár lenne tagadni. Ugyanakkor 1990 áprilisában a külföldi valutatartalékok ki­vonása világosan jelezte, hogy a hitelezők a politikai stabilitást tekintették kulcskérdés­nek. A választások után olyan mértékben szállt alá az ország valutatartaléka (a 800 mil­lió dolláros kritikus pont alá), hogy a Németh Miklós vezette kormány utolsó napjai­ban közösen kellett írnunk Brady amerikai pénzügyminiszternek; s nekem a hét vezető tőkés ország bankárainak ülésén a Nemzeti Bankban kellett előadást tartanom arról, hogy miként fogjuk stabillá tenni az országot. Ez az összeg azóta ötmilliárd fölé növe­kedett. Tehát a stabilitás gazdasági-politikai alapkérdés. Külföldi útjaim során számta­lanszor tapasztaltam, hogy a bankárok és az IMF képviselői soha nem gazdaságpoliti­kai előadást akartak tőlem hallani Tokiótól — hogy jobb értelemben használhassam ezt a városnevet — New Yorkig, mindig politikai dolgokról kellett beszélnem. Arról, hogy Magyarország stabilitást nyújt, jogbiztonságot kínál, hogy ide érdemes beruház­ni. Erre a bizalomra van szükségük. S eredménynek látom még azt, hogy a minimális szociális ellentételezést is biztosíta­ni tudtuk ebben az évben. — Kikívánkozik belőlem egy megjegyzés, amit lehet kritikusnak vagy aggályoskodó- nak minősíteni. Magyarországon minden olyan belpolitikai mozzanat, ami az instabili­tásra utal, végül is oda vonható, hogy egy súlyosan tőkehiányos, egy meglehetősen tő­keszegény országban, a kevés tőke valamiféle újraelosztására vannak-e a politikának eszközei? Vagy a stabilitás, a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében a tőke csöndes megegyezést keres a politikai elittel? Innen nézve, nem kérdéses e a vá­lasztáskor elsőrendű célként hangoztatott szociális távlat: a magyar vállalkozói osz­tály, a kisburzsoázia, a civil-polgári középrétegek létrejötte? — Még egyszer hangsúlyozom: rendkívül fontosnak tartom, hogy létrejöjjön egy na­gyon széles középréteg. Ehhez természetesen megfelelő hitelkonstrukcióra van szük­ség. Ezért tekintem nagy feladatnak a földhitelintézetek létrehozását, az olcsó hitelfor­rások biztosítását. A politika mint érdekrendszer 1988—89-ben, amikor ezekről a kérdésekről nyugati politikusokkal beszéltem, min­dig azt mondtam, hogy a gazdaságot sokkal könnyebb talpraállítani, mint az emberi gondolkodást megváltoztatni. Rá fognak jönni, hogy mennyivel erősebb ezekben az or­szágokban a szocialisztikus-kommunisztikus gondolkodásmód, mint amilyennek ők azt a saját propagandájuk alapján hiszik. Ezekben az országokban mindenki szabadsá­got szeretett volna, s olyan világot, amilyent Bécsben látott, ha odajutott; de mindenki az alapreflexeiben hordta azt a mentalitást, amiben itt élt. Ha igazságról volt szó, ak­kor egyenlőségre gondoltak, az egyforma lehetőségekre, a hierarchiára. El nem hitték, hogy milyen belső rend van egy nyugati gyárban, egyetemi intézetben, mit jelent az, hogy bizonyos időre szól a munkaszerződés. A keletnémetek számára azért nagy sokk az, hogy máról holnapra bekerültek egy olyan életformába, aminek a televízión keresz­tül csak az egyik oldalát látták. Hogy az uralkodó politikai elit „összefonódott-e”? Lehet, hogy van, aki „összefonó­dott”, mert a vállalkozók egy része is tudja, hogy neki politikai képviseletre, a politi­kusnak viszont háttérre van szüksége. Szükségszerű így, hogy kialakulnak a lobbyk. A politikához sokféle adottság kell. A politika nem művelhető szervezőképesség, ítélőké­pesség és szenvedély nélkül — de a politikai rendszerek átlaga érdekrendszereken ala­pul. A lényeg az, hogy ez jogilag rendezett formában működjék. A politikusokat nyil­ván becserkészik a vállalkozók érdekeik érvényesítése érdekében — és fordítva is. Ne­kem személy szerint először nagyon furcsa volt, hogy külföldi államok nagykövetei akár egyesével, akár csoportosan megjelennek lobbyzni vállalatok, befektetések vagy 2 • 1993. január 1. HETI MAGYAR0RSZAG

Next

/
Thumbnails
Contents