Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
KARÁCSONYI — ÚJÉVI INTERJÚ A MINISZTERELNÖKKEL egyebek ügyében. Nem beszélve az üzletemberekről. Nagyon sok sértődés is volt emiatt, de ilyen játékba nem lehet belemenni. Én ezektől mindig elzárkóztam, külföldi útjaimon is. Magyarország nem banánköztársaság. Gyakran elmondom külföldi üzletembereknek, hogy Magyarország szegény, de büszke ország. Miután én orosz tábornokokon és kemény orosz politikusokon edződtem, számomra ezek a lobbyzó közelítések gyenge módszereknek tűntek. Ahogy a klasszikus mondás tartja, az abszolutizmusok kegyenceket, a demokráciák demagógokat teremnek. A diktatúrákban — láttuk — privilegizált korrupció volt, de van demokratizált korrupció is. — Tágítsuk tovább ezt a helyzetértékelést. Magyarország minden tekintetben a béke szigetének tekinthető itt Kelet-Közép-Európában. Ez a stabilitás, már csak puszta megléténél fogva is, nem hívja ki maga ellen — lehet, hogy erős a szó — az agressziót? Folyik egy hatalmas népvándorlás délről és keletről, s meglehetős hisztéria tapasztalható közvetlen szomszédaink némelyikénél. A béke szigete Ez nagyon nagy kérdés. Leegyszerűsítve: annak az ára, hogy vonzók vagyunk, hogy a béke szigetének tűnünk, az, hogy idejönnek azokból az országokból, ahol lőnek, embereket mészárolnak le és nőket erőszakolnak meg.Azért annyira még nem vagyunk vonzók, hogy nagyon sokan végállomásnak, az emberkereskedelem végpontjának tekintsenek minket.) Magyarország a XVIII. századtól olyan terület, ahova érdemes volt jönnie az elszegényedett német parasztnak, a hegyekből a szlovákoknak és mindenki másnak. Az egész Balkán akkor is szörnyű állapotban volt. A trianoni békeszerződés a XVIII. században formálódott meg. Magyarország ugyan abszolutisztikusan, de rendezett ország és a lehetőségek hazája volt. Rendkívül igazságtalan, ha ebben a kérdésben a zsidóság nem reálisan ítélkezik, hiszen az ő józan, mérsékelt és nemcsak a második világháború és a holocaust szörnyűségei alapján visszatekintő tagjai,tudják, hogy a rabbik is az ígéret földjének mondták Magyarországot. A második világháborúban Magyarország ugyancsak oázis volt, gondoljunk az itt megfordult százezer lengyelre, vagy arra, hogy kétszázezer magyar jött Erdélyből, s ebből hatvanezer itt is maradt 1941 után, stb. Magyarországra egyrészt a szomszédos országok magyarjai közül vándorolnak be, s számolnunk kell azzal, hogy a határokon túl élő három és fél - négymilliós magyarságból potenciálisan mindig is lesz bizonyos hazavándorlás. Akik szélsőséges demagóg propagandával azt állítják, hogy itt egy puffer ország fog keletkezni, ahova a gaz Nyugat el akarja helyezni — a gyepükön! — a keletről idevándorolt színeseket vagy Oroszország menekültjeit, és bennünket velük akar föltölteni, ami valami „fő veszélyt” jelent... — nos, ez nem felel meg a valóságnak. Ennek nincs anyagi fedezete, másrészt Magyarország feltartóztatja határain az illegális bevándorlókat. Nem hiszem, hogy ez valós veszély, de a problémát mindenképpen karban kell tartani . Külpolitikánk stratégiája — És mennyire valós veszély az a reakció, amit egy békés és a többiekhez képest prosperáló ország kiválthat, féltékeny szomszédjaiból? — Magyarország bizonyos értelemben mindig ellenségkép, mesterséges ellenségkép volt a szomszéd országok számára. Ne felejtsük el, hogy, mondjuk, Mátyás király országa mit jelentett akár a német—római császárság vazallus államaihoz, hát még a közvetlen környezetéhez képest. De most ne menjünk bele az egyes történelmi korszakokat érintő vitákba. Magyarország számára ez az ellenséges magatartás a századfordulótól fogalmazódott meg. Masaryk megírja emlékirataiban, hogy milyen nehezen tudott megküzdeni Kossuth emlékével Amerikában. Egyszerűen nem hitték el, hogy a magyarok olyanok, amilyeneknek ő be kívánta állítani. Az első világháború után itt légüres tér keletkezett (Oroszország ideiglenesen izolálódott, a weimari Németország gúzsba volt kötve), s adatott egy évtizednyi politikai lubickolás a kisantant országainak, amelyeknek összetartó erőt adott a közös ellenségkép, a trianoni Magyarország. (Kevésbé ismert talán, hogy a kisantant fogalmat Vécsey Zoltán magyar földrajzi író és újságíró találta ki, aki októbristaként menekült Prágába. Egyszer vonaton Benessel utazott, aki arról beszélt, hogy sikerült Csehszlovákiának megállapodnia a románokkal és a jugoszlávokkal bizonyos politikai koordinációban. Ekkor Vécsey azt mondta: „Külügyminiszter úr, ez egy valóságos kisantant, amiről Ön beszél.” Erre azt mondta Benes: Nagyszerű, ez a jó szó.” Ezt nekem maga Vécsey Zoltán mesélte el.) Ezt a szorító gyűrűt nem tudta a magyar—lengyel jó kapcsolat ellensúlyozni, ezért volt szükségszerű a kitörés Olaszország felé, egyáltalán nem valami fasiszta szimpátia miatt. A mai Magyarországra vetítve ezt a gondolatsort: nekünk az elsődleges célunk az volt: utat nyitni a Nyugat felé. Minden fontos ország felé. Ez már 1990 nyarától világosan kellett, hogy látszódjék. Ahogy az „utazást” bírtuk, aszerint támadott bennünket az ellenzék. Amikor elértem Bonnig, akkor németbarát voltam. Három nap múlva elértem Párizsba, akkor angolellenes. Amikor eljutottam Angliába, akkor nem voltam elég Amerika-barát. Amikor eljutottam Amerikába, s olyan fogadtatásban részesültem..., akkor jött a propaganda, hogy elhanyagolom a szovjet kapcsolatot. Amikor Gorbacsovval jó viszonyt építettünk ki, akkor már csak a szomszéd országok maradtak. Akkor elhanyagolom Ázsiát. Elmentünk Japánba, a Suzuki bejött ide, akkor jött a Közel-Kelet. Erre elmentem Izraelbe, ott is minden rendeződött, anélkül, hogy külön kellett volna bármit tennem. Aztán Egyiptomba, Lengyelországra nem tudtak mit mondani, annyira jó a kapcsolatunk — maradt Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia. Ma már elmondhatom: személyesen „cselekedtem” annak érdekében, hogy 1990 nyarán Kohl és Mazowieczki Budapesten találkozzék, s hogy létrejöjjön a lengyel—német megállapodás, amelynek utolsó aktusa a Fórum cukrászdában egy nagy habostorta körül zajlott. Romániával a katonai és kulturális téren rendezettek a kapcsolatok, politikai téren viszont nem mehetünk bele, hogy olyan színfaltologató áldiplomáciát folytassunk, amelyiknek nincsen eredménye, csak propagandaértéke. Hadd utaljak a visegrádi hármas találkozóra, ez is a mi javaslatunk volt, a régi Anjou-koncepció felelevenítéseként. Nem szabad elfelejteni, hogy a nálunk négyszer nagyobb Lengyelország bevonása révén sikerült Csehszlovákiával fontos kapcsolatot létrehozni. Jugoszlávia felbomlásának folyamata közismert, de arra kevesen gondolunk, hogy akkor lépett döntő fázisába, amikor déli határaink mellől kivonult a szovjet hadsereg. Mi szerettük volna, ha Jugoszláviát sikerül szuverén köztársaságok konföderációjaként fönntartani. Egyrészt a magyar kisebbség miatt, másrészt tudtuk, hogy véres polgárháború fog következni. Kissinger mondta itt, ebben a szobában 1991 júliusában, hogy ne csodálkozzam azon, ha ők nem tudnak világos képet alkotni, hiszen az amerikai szenátusban aligha van két olyan szenátor, aki tudná, hogy létezik egyáltalán Szlovénia. Mindenesetre Jugoszlávia számára jobb lett volna egy konföderáció, egy ötéves átmeneti periódussal, s ezt mint egy csődeljárást levezényelhette volna a szövetségi kormány. Csehszlovákia közelebb áll ehhez a modellhez. Nagyon jó a viszonyunk Szlovéniával, Horvátországgal, Ausztriával korábban is jó volt. Ukrajna függetlenségét elsőként ismertük el. Oroszországgal mi kötöttük az első államközi szerződést, még a Szovjetunió megléte alatt. Én voltam a második ember, aki Jelcint a puccs idején fölhívta, Gorbacsovnak táviratot küldtünk a Krímbe. Ennek volt kockázata, s ezt a kormánynak kellett vállalnia. Marad a következő időkre a szlovák, a román és a jugoszláviai probléma. Tehát az a mérhetetlen sok szamárság és ostobaság, amit az ellenzék és a sajtó hordott össze a külpolitikai orientációnkról, egyáltalán nem valós. Ezt egyértelműen sikerágazatnak lehet minősíteni. S ami a legfontosabb: ez biztonsági elemeket is tartalmaz. Hadseregre, határvédelemre szükség van, de főleg az európai biztonsági ernyőre. Elmondtam már sokszor nyugati vezetőknek: a NATO-hoz tartozik Törökország, Görögország, elképzelhetetlen, hogy a varsói paktumból kikerült Közép-Európa és a Balkán valamiféle senkiföldje legyen. Itt egy biztonsági rendszernek kell kiépülni, valamilyen módon a NATO-hoz kapcsolódva. És gazdasági értelemben is rendezni kell a térség strukturális helyzetét. — Végül nem kérdezőként, hanem üzenetközvetítőként mondanék valamit. Amikor eljöttem otthonról, mondom a kislányomnak, tréfából: „Megyek a miniszterelnök úrhoz, mit üzensz neki?” „Csókoltatom.” „Na, amit ehhez majd szól az a szigorú, komoly ember...” Erre azt mondja, hogy szerinte „egyáltalán nem olyan, csak a sok munkája miatt kell így viselkednie...." — Ez így is van. Mindig mondtam, hogy a gyerekek sokkal okosabbak, mint a felnőttek. ALEXA KÁROLY (Az interjú 1992. december 21-én készült.) 1 / f Helsinki, 1992. július 9—10. (A Fehér Ház hivatalos fotója) Antall József üdvözli olvasóinkat HETI MAGYARORSZÁG 1993. január 1. •3