Magyarország, 1993. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-01 / 1. szám

KARÁCSONYI — ÚJÉVI INTERJÚ A MINISZTERELNÖKKEL egyebek ügyében. Nem beszélve az üz­letemberekről. Nagyon sok sértődés is volt emiatt, de ilyen játékba nem lehet belemenni. Én ezektől mindig elzárkóz­tam, külföldi útjaimon is. Magyaror­szág nem banánköztársaság. Gyakran el­mondom külföldi üzletembereknek, hogy Magyarország szegény, de büszke ország. Miután én orosz tábornokokon és kemény orosz politikusokon edződ­tem, számomra ezek a lobbyzó közelíté­sek gyenge módszereknek tűntek. Ahogy a klasszikus mondás tartja, az abszolutizmusok kegyenceket, a demok­ráciák demagógokat teremnek. A dikta­túrákban — láttuk — privilegizált kor­rupció volt, de van demokratizált kor­rupció is. — Tágítsuk tovább ezt a helyzetérté­kelést. Magyarország minden tekintet­ben a béke szigetének tekinthető itt Ke­let-Közép-Európában. Ez a stabilitás, már csak puszta megléténél fogva is, nem hívja ki maga ellen — lehet, hogy erős a szó — az agressziót? Folyik egy hatalmas népvándorlás délről és kelet­ről, s meglehetős hisztéria tapasztalha­tó közvetlen szomszédaink némelyikénél. A béke szigete Ez nagyon nagy kérdés. Leegyszerű­sítve: annak az ára, hogy vonzók va­gyunk, hogy a béke szigetének tűnünk, az, hogy idejönnek azokból az országok­ból, ahol lőnek, embereket mészárolnak le és nőket erőszakolnak meg. (Azért annyira még nem vagyunk vonzók, hogy nagyon sokan végállomásnak, az emberkereskedelem végpontjának te­kintsenek minket.) Magyarország a XVIII. századtól olyan terület, ahova ér­demes volt jönnie az elszegényedett né­met parasztnak, a hegyekből a szlová­koknak és mindenki másnak. Az egész Balkán akkor is szörnyű állapotban volt. A trianoni békeszerződés a XVIII. században formálódott meg. Magyaror­szág ugyan abszolutisztikusán, de rende­zett ország és a lehetőségek hazája volt. Rendkívül igazságtalan, ha ebben a kér­désben a zsidóság nem reálisan ítélke­zik, hiszen az ő józan, mérsékelt és nemcsak a második világháború és a holocaust szörnyűségei alapján visszatekintő tagjai,tudják, hogy a rabbik is az ígéret földjének mondták Magyarországot. A máso­dik világháborúban Magyarország ugyancsak oázis volt, gondoljunk az itt megfor­dult százezer lengyelre, vagy arra, hogy kétszázezer magyar jött Erdélyből, s ebből hatvanezer itt is maradt 1941 után, stb. Magyarországra egyrészt a szomszédos országok magyarjai közül vándorolnak be, s számolnunk kell azzal, hogy a határokon túl élő három és fél — négymilliós magyarságból potenciálisan mindig is lesz bizonyos hazavándorlás. Akik szélsősé­ges demagóg propagandával azt állítják, hogy itt egy puffer ország fog keletkezni, ahova a gaz Nyugat el akarja helyezni — a gyepükön! — a keletről idevándorolt szí­neseket vagy Oroszország menekültjeit, és bennünket velük akar föltölteni, ami vala­mi „fő veszélyt” jelent... — nos, ez nem felel meg a valóságnak. Ennek nincs anyagi fedezete, másrészt Magyarország feltartóztatja határain az illegális bevándor­lókat. Nem hiszem, hogy ez valós veszély, de a problémát mindenképpen karban kell tartani. . Külpolitikánk stratégiája 1 / f — És mennyire valós veszély az a reakció, amit egy békés és a többiekhez képest prosperáló ország kiválthat, féltékeny szomszédjaiból? — Magyarország bizonyos értelemben mindig ellenségkép, mesterséges ellenség­kép volt a szomszéd országok számára: Ne felejtsük el, hogy, mondjuk, Mátyás ki­rály országa mit jelentett akár a német—római császárság vazallus államaihoz, hát még a közvetlen környezetéhez képest. De most ne menjünk bele az egyes történel­mi korszakokat érintő vitákba. Magyarország számára ez az ellenséges magatartás a századfordulótól fogalmazódott meg. Masaryk megírja emlékirataiban, hogy milyen nehezen tudott megküzdeni Kossuth emlékével Amerikában. Egyszerűen nem hitték el, hogy a magyarok olyanok, amilyeneknek ő be kívánta állítani. Az első világhábo­rú után itt légüres tér keletkezett (Oroszország ideiglenesen izolálódott, a weimari Németország gúzsba volt kötve), s adatott egy évtizednyi politikai lubickolás a kis- antant országainak, amelyeknek összetartó erőt adott a közös ellenségkép, a trianoni Magyarország. (Kevésbé ismert talán, hogy a kisantant fogalmat Vécsey Zoltán ma­gyar földrajzi író és újságíró találta ki, aki októbristaként menekült Prágába. Egy­szer vonaton Benessel utazott, aki arról beszélt, hogy sikerült Csehszlovákiának megállapodnia a románokkal és a jugoszlávokkal bizonyos politikai koordináció­ban. Ekkor Vécsey azt mondta: „Külügyminiszter úr, ez egy valóságos kisantant, Helsinki, 1992. július 9—10. (A Fehér Ház hivatalos fotója) amiről Ön beszél.” Erre azt mondta Benes: Nagyszerű, ez a jó szó.” Ezt nekem maga Vécsey Zoltán mesélte el.) Ezt a szorító gyűrűt nem tudta a ma­gyar—lengyel jó kapcsolat ellensú­lyozni, ezért volt szükségszerű a kitö­rés Olaszország felé, egyáltalán nem valami fasiszta szimpátia miatt. A mai Magyarországra vetítve ezt a gondolat­sort: nekünk az elsődleges célunk az volt: utat nyitni a Nyugat felé. Min­den fontos ország felé. Ez már 1990 nyarától világosan kellett, hogy lát- szódjék. Ahogy az „utazást” bírtuk, aszerint támadott bennünket az ellen­zék. Amikor elértem Bonnig, akkor né­metbarát voltam. Három nap múlva el­értem Párizsba, akkor angolellenes. Amikor eljutottam Angliába, akkor nem voltam elég Amerika-barát. Ami­kor eljutottam Amerikába, s olyan fo­gadtatásban részesültem..., akkor jött a propaganda, hogy elhanyagolom a szovjet kapcsolatot. Amikor Gorba- csovval jó viszonyt építettünk ki, ak­kor már csak a szomszéd országok ma­radtak. Akkor: elhanyagolom Ázsiát. Elmentünk Japánba, a Suzuki bejött ide; akkor jött a Közel-Kelet. Erre el­mentem Izraelbe, ott is minden rende­ződött, anélkül, hogy külön kellett vol­na bármit tennem. Aztán Egyiptomba. Lengyelországra nem tudtak mit mon­dani, annyira jó a kapcsolatunk — ma­radt Románia, Jugoszlávia és Cseh­szlovákia. Ma már elmondhatom: sze­mélyesen „cselekedtem” annak érdeké­ben, hogy 1990 nyarán Kohl és Mazo- wieczki Budapesten találkozzék, s hogy létrejöjjön a lengyel—német megállapodás, amelynek utolsó aktusa a Fórum cukrászdában egy nagy ha­bostorta körül zajlott. Romániával a katonai és kulturális téren rendezettek a kapcsolatok, politikai téren viszont nem mehetünk bele, hogy olyan szín­faltologató áldiplomáciát folytassunk, amelyiknek nincsen eredménye, csak propagandaértéke. Hadd utaljak a vi­segrádi hármas találkozóra, ez is a mi javaslatunk volt, a régi Anjou-koncep- ció felelevenítéseként. Nem szabad el­felejteni, hogy a nálunk négyszer na­gyobb Lengyelország bevonása révén sikerült Csehszlovákiával fontos kapcsola­tot létrehozni. Jugoszlávia felbomlásának folyamata közismert, de arra kevesen gondolunk, hogy akkor lépett döntő fázisába, amikor déli határaink mellől kivo­nult a szovjet hadsereg. Mi szerettük volna, ha Jugoszláviát sikerül szuverén köz­társaságok konföderációjaként fönntartani. Egyrészt a magyar kisebbség miatt, másrészt tudtuk, hogy véres polgárháború fog következni. Kissinger mondta itt, ebben a szobában 1991 júliusában, hogy ne csodálkozzam azon, ha ők nem tud­nak világos képet alkotni, hiszen az amerikai szenátusban aligha van két olyan szenátor, aki tudná, hogy létezik egyáltalán Szlovénia. Mindenesetre Jugoszlávia számára jobb lett volna egy konföderáció, egy ötéves átmeneti periódussal, s ezt mint egy csődeljárást levezényelhette volna a szövetségi kormány. Csehszlová­kia közelebb áll ehhez a modellhez. Nagyon jó a viszonyunk Szlovéniával, Horvátországgal. Ausztriával korábban is jó volt. Ukrajna függetlenségét elsőként ismertük el. Oroszországgal mi kötöt­tük az első államközi szerződést, még a Szovjetunió megléte alatt. Én voltam a második ember, aki Jelcint a puccs idején fölhívta, Gorbacsovnak táviratot küld­tünk a Krímbe. Ennek volt kockázata, s ezt a kormánynak kellett vállalnia. Ma­rad a következő időkre a szlovák, a román és a jugoszláviai probléma. Tehát az a mérhetetlen sok szamárság és ostobaság, amit az ellenzék és a sajtó hordott össze a külpolitikai orientációnkról, egyáltalán nem valós. Ezt egyértel­műen sikerágazatnak lehet minősíteni. S ami a legfontosabb: ez biztonsági eleme­ket is tartalmaz. Hadseregre, határvédelemre szükség van, de főleg az európai biztonsági ernyőre. Elmondtam már sokszor nyugati vezetőknek: a NATO-hoz tartozik Törökország, Görögország, elképzelhetetlen, hogy a varsói paktumból ki­került Közép-Európa és a Balkán valamiféle senkiföldje íegyen. Itt egy biztonsá­gi rendszernek kell kiépülni, valamilyen módon a NATO-hoz kapcsolódva. És gazdasági értelemben is rendezni kell a térség strukturális helyzetét. — Végül nem kérdezőként, hanem üzenetközvetítőként mondanék valamit. Ami­kor eljöttem otthonról, mondom a kislányomnak, tréfából: „Megyek a miniszterel­nök úrhoz, mit üzensz neki?” „Csókoltatom.” „Na, amit ehhez majd szól az a szi­gorú, komoly ember...” Erre azt mondja, hogy szerinte „egyáltalán nem olyan, csak a sok munkája miatt kell így viselkednie...." — Ez így is van. Mindig mondtam, hogy a gyerekek sokkal okosabbak, mint a felnőttek. ALEXA KÁROLY (Az interjú 1992. december 21-én készült.) HETI MAGYARORSZAG 1993. január 1. • 3 Antall József üdvözli olvasóinkat

Next

/
Thumbnails
Contents