Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-07-02 / 27. szám
Vígtelke (Vidová) ’93 Azzal kezdődött, hogy Göncz Árpád személyében a magyar állam első embere látogatásának időpontja, találkozása Jelcin elnökkel „átrendeződött”. Mondják bennfentesek, hogy az efféle diplomáciai megoldások a munkalátogatással fémjelzett államközi kapcsolatok legfelsőbb szintjén hasonló módon máskor, másutt is némi balesetet szenvedtek. Elküldtek már másokat is erre-arra való hivatkozással — más dátumra, így van ez rendjén, ebben a rendkívül sok üggyel-bajjal, átmenettel, pénzügyi nehézségekkel, társadalmi feszültségekkel birkózó Közép-Kelet-Európában. Mindazonáltal Göncz Árpád oroszországi fogadásának elhalasztása kevéssé igazolja azokat a reményeket, amelyek szerint Magyarország politikai színképének megváltoztatása esetén újra a keleti blokk, a volt KGST nagyrabecsült tagországa lehetnénk, a piacok megszerzésében elveszített pozícióinkat a valóságban újragondolhatnánk... Az elmúlt hét igazi eseménye természetesen nem külkapcsolataink környékén játszódott le, hanem amint a kedves olvasó is tapasztalhatta, újra a média tájékán. Hosszú időn keresztül nézhettük A HÉT műsorában, hogy ki volt, és ki nem, azon a bizonyos október 23-ai tüntetésen jelen, és hogy Bánó úrnak vagy a Híradó szerkesztőségének van-e igaza. Miközben pro és kontra megjelentek a képernyő bizonyítási eljárásai, nekünk nézőknek csupán annyi szerep jutott, hogy újra meggyőződjünk arról, hogy Magyarországon a média valóban hatalmi tényező, vagy mindent megtesz annak érdekében, hogy azzá váljék. Ennek legkedveltebb eszköze: nem a valóságról kell beszélni, hanem annak — korántsem „égi” — másáról, a képről és a szóról. Teljesen érdektelen, hogy amaz ominózus eseményen mennyien és miért tiltakoztak, de az mindennél fontosabb, hogy ilyen felvétel, vagy olyan, megvágva-e vagy manipulálatlanul. A televíziós önmutogatás válik valósággá, de mindenképpen olyan valamivé, ami a valóság helyett van. Hazai szakértőink természetesen nem csupán jelképrendszerünk lejáratásában jeleskedtek, sikerült felkorbácsolni a közvélemény naiv részét a Pest megyei sáskajárással kapcsolatban is. Mi jöhet ezután? —tették fel sokan a kérdést, amikor a marokkói jelzővel ellátott rovarok megjelentek a honi mezőkön. Mi lehet ezután? Hiszen az Antall-kormány idején már odáig romlottak Magyarország viszonyai, hogy az ókori, középkori viszonyokat ideidézve, megjelentek a sáskák is. Még a szakemberek is igyekeztek ebből a mitológiai ügyből nagypolitikát csinálni, mondván, az agrártárca elhanyagolta a mezőgazdaság ügyeit, kiszolgáltatta az EK igényeinek, elvárásainak a legjobb, a legsikeresebb magyar gazdasági területet, az agráriumot. Megszűnt a műtrágyázás, elhanyagolták a permetezést, s így történhetett, hogy a szóban forgó sáskahad ellepte azt a néhány hektárnyi területet. Akármennyi is ez a négyzetméterszám, egy bizonyos, percek alatt megoldható volt az efféle szakmai feladat, s csak a gyerek hiszi, hogy Magyarországon a mostani technikai feltételek közepette ezt a kérdést komolyan kell venni. Az arányok tévesztéséről volt szó, feltehetőleg a Csurka-ügyben is. Csurka István azonban távolról sem képvisel ekkora súlyú politikumot, nem igazán ő ma Közép-Kelet-Európa főszereplője, s ahogy miniszterelnökünk is megállapította múlt szombati rádióbeszédében, sokkal lényegesebb az a krízis, ami ma például déli határaink mögött zajlik. Ott emberek ezreit ölik meg, folyik az etnikai tisztogatás. Nem anynyira fontos Európa gazdagabb és szerencsésebb részének, hogy arról gondolkodjon, mikor dönt Seselj vajda úgy, hogy a magyaroknak takarodniuk kell a Vajdaságból. Nem fontos, hogy az agresszor kiirt egy népet Boszniában, ellenben fontos, hogy Irakot bosszúból, s persze érdekből bombázni lehessen. A hét persze jól-rosszul, letelt ezúttal is. Aki meszebbről, távolról nézte az anyaországi eseményeket, kicsit furcsán vélekedhetett arról a nem mellékes körülményről, hogy miről is beszélgetnek, mit is akarnak honfitársaink. Szinte érthetetlen az a belső háború, az a Mohács előtti hangulat a Felvidékről nézve. Amikor az elmúlt pénteken Komáromba megérkeztünk, és a szlovákiai vállalkozások felől érdeklődtünk, egy ottani cégvezető a következőket mondta. — Észak-szlovákiai utamon a rádióból az harsogott: a magyarok nemzetközi összefogást akarnak ellenünk. Aztán kiderült, hogy Meciar miniszterelnök úr „Kisantant’-megbeszéléseiről, bukaresti tárgyalásairól volt szó. A szlovákok persze kellőképpen idegesek és dühösek emiatt, és ha eddig nem szerették a magyarokat, ezután még kevésbé fogják szeretni. Azt mondják, s a nacionalizmust végül is a gazdaság eszközeivel lehet legyőzni. Talán igen, talán nem. Azok a vállalkozók, akikkel beszélgettünk, szlovákok, magyarok, ezt a gondolatot erősítették. Erről igyekezett bennünket Bene Zoltán bácsi is meggyőzni, aki Vígtelkén született, és most Csepelen él. Aki egy poszmékerrel a szívében utazott Vidovából vasárnap hazafelé. Zoli bácsi egy harangot ajándékozott szülőfalujának, annak a templomnak, ahol húsz év óta nem volt istentisztelet. Amelyek községben összefogtak a református magyarok, és ahol most újra megszólal a harang. Vígtelek 85 családja lelkéért. És ez a harangszó is erősítette azt a szimfóniát, ami betöltötte az elmúlt vasárnapot. A győzelem napját, amit egy időben ünnepelt Budapest és Mohács, Gödöllő és Debrecen. És amelyben a román katonazene éppúgy szólt, mint a délszláv kórus Beethovenje, Ratkó József sírból szóló szavai, és az újrateremtődő magyar gregorián. Mintha újra értelemre lelt volna az a régi-régi észrevétel, amit a jó emlékezetű Gellért püspök jegyzett meg egy malomhajtó szolgálólányt hallgatva: „íme, a magyarok szimfóniája”. V. B. A „kanalizálás”politikai értelméről „Kedvenc, régies, reformkori szavamat” idézve beszél Alexa Károly barátom, a Heti Magyarország idei 25. számában az indulatok „csillapításáról” szólva, de ez utóbbival azonosított értelmű fogalomként a „kanalizálásról”. Való igaz, hogy a közélet fórumain sokszor éltem és élek ezzel a régies, reményem szerint mégsem elavult fordulattal. Úgy gondolom minden esetben, így 1987. szeptember 27-én Lakitelken is a „csillapításnál” jóval tágabb és összetettebb értelemben használtam. Nemcsak a mederbe terelésnek, a gátszakítással fenyegető indulatok töltések közé vezetésének szükségességére utalok általa, hanem az enegiák szétáradása, elpazarlása helyett meghatározott célokra összpontosításuk, rendszeres felhasználásuk indokoltságára is, amint a csatornázás hazai hőskorában — ismereteim szerint — nemcsak műszaki, hanem átvitt, politikai értelemben is meggyökeresedett. az Országgyűlés elnöke 2 • 1993. július 2. HETI MAGYARORSZÁG EGY HÉT Az elmúlt fél évszázad viszonylagos nyugalmában elszoktak a népek és a népvezérek a történelemmel való játszadozástól. A többismeretlenes egyenletekkel vetekszik bonyolultságában és kiszámíthatatlanságában az országok sorsát befolyásoló, sőt akár ezredekre is megszabó, ilyet vagy olyan háború, amelyet kezdeni és folytatni a világhatalmak számára éppúgy kockázatos volt mindig, mint a kicsinyek számára. Jellemző módon ugyanis csak ritkán győzedelmeskedtek bennük azok, akik kiprovokálták őket, hanem csúfos vereséget szenvedtek a nehéz helyzetekben leginkább felülkerekedő egészséges életösztönnel, a békevággyal szemben. Ám addig a borzalom uralkodik — mondja az idők mélyére visszapillantó olvasó, a zsidóüldözésekre, a haláltáborokra, a rommá lőtt városokra és a saját magából csúfot űző emberi nem más szégyeneire gondolva. Azokra a bűntettekre, amelyek ügyében immár a mai eseményekre kiható érvénnyel, megalkotta ítéletét a világ, s ebből csak az következhet, hogy velük kapcsolatban kialakult álláspontjai vannak, amelyeket bármelyik pillanatban cselekvéssé változtathat át. A balkáni népek azonban valami megfontolhatatlan és érthetetlen okból a testvériség fennen hirdetett és több-kevesebb sikerrel ápolt eszméjének a talajáról messzire rugaszkodtak a gyűlölködés posványába, amely lefelé húzza őket feneketlen mélységek felé. Pedig közös sorsuk toleranciáiára taníthatta volna őket, kialakítva bennük a pár-beszédre való készséget, egy olyan korban, amelyben akár idegen nyelveken is szót tudnak érteni egymással a legkülönbözőbb nemzetek képviselői, s amelyben Európa-szerte megszűnt a határok jelentősége. Új területek megszerzéséért folynak mégis a harcok szerbek és muzulmánok, szerbek és horvátok, muzulmánok és horvátok között, s amíg valamennyien a többitől való veszélyeztetettségükre hivatkoznak, a legembertelenebb módon bánnak az ártatlan lakossággal. Hiszen a birtokukba vett tájakról elűzni szeretnék a más népek tagjait, arra számítva, hogy „honfoglalásuk” révén tartós módon szabhatják át a jócskán kapott térképeket. Indulatok és téveszmék zűrzavarában így maradt magára szerencsétlenségével és fájdalmaival az egyes ember, akinek minden eddiginél nagyobb gondjaival nincs már, ki foglalkozzék. Ábrahám gyermekeként áldozzák olyan célok érdekében, amelyek a taktikázgató törzsfőnökök állítása szerint éppen az ő szép jövőjének megalapozására irányulnak. Ezt és a sorsában osztozó többi csapatot, nyugalmától megfosztott embert a demokratizmus örve alatt bevonni a világpolitikai döntések meghozatalába?! Ez már több egyszerű fondorlatosságnál. Ez már cinizmus. S míg a Balkánon egymás mellett élő népek minden erejüket a pusztításra fordítják, mások — kihasználva az új történelmi sorsforduló nyújtotta lehetőségeket — gazdasági életük átszervezésén, felvirágoztatásán fáradoznak. Ha máról holnapra is érnek el látványos eredményeket, a testekkel szemben mégis lépéselőnyre tesznek szert. A világ, amely megvetéssel fordítja el arcát a Balkántól, most rájuk figyel... Erkölcsi potenciáljai birtokában azonban az öngyilkosok és a gyilkosok életét is tiszteli az emberiség; cselekvésre kényszerül hát megmentésük érdekében. Újra és újra átismételte történelmi leckéjét — szól a tudás anyjával: itt ártatlanok szenvednek, akik (nemzetiségüktől függetlenül) születésükkel jogot nyertek az életre... Ezt a jogot pedig senki — semmiféle fal— igaznak vélt érdek nevében — nem vonom hatja meg tőlük. Csak a béke lehet iga ÉLJ . CSORDÁS MIHÁLY a szabadkai 7 NAP főszerkesztője