Magyarország, 1996. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-05 / 1. szám

Heves árhullámok indultak 1995. december 22-24. között a Felső- Tiszán és a Körösök mentén az ukrán, illetve a román vízgyűjtő területeken az olvadó hóra lehullott jelentős mennyiségű csapadék hatására. December 27-én ezért rendkívüli árvízvédelmi készültséget kellett elrendelni. Riportunk e fenyegetettség főszereplőiről, áradásokat megélt parasztemberekről, vízügyi köztisztviselőkről, a gátak védelmezőiről - az okokat is keresve - igyekszik szólni. Tivadar, Kisar, Nagyar, Szatmári települések a Felső-Tisza vidékén. A nagyáriák szerint a falu határában álló tölgy alatt írta Petőfi kedvenc folyójáról a közismert sorokat: „Zúgva, bőgve törte át a gátat, / El akarta nyelni a világot!” Ezen a vidéken ma is alig akad ember, akinek ne lennének tapasztalatai a Szamos, a Kraszna, a Tisza kétféle természetéről. Az 1933-as árvízkor alig hatesztendős gyermek voltam, így erről viszonylag kevés élményem maradt. Az 1947-es gátszakadással azonban már felnőttként találkoztam. Az ár éppen szilveszterkor tört ránk, és súlyos károkat okozott. A legélénkebben mégis az 1970-es katasztrófára emlékezem. Egy pünkösd előtti szombaton történt a tragédia: mi a Tisza felől vártuk az árt, de az Romániából a Szamos felől zúdult ránk. Gyerekeket, asszonyokat, idős embereket szedtünk le a fákról, kazlak tetejéről, háztetőkről. Az alacsonyabban álló épületekbe egyenesen a padlás ablakán ömlött be a víz. Ki kellett ürítenünk az egész fehérgyarmati kórházat. A betegeket majd egy álló napon át szállították a mentők - idézi az elmúlt fél évszázad pusztító elemei által a zsigereibe írt történelmet a 69 éves Kovács Dezső megbízott jegyző. Mint mondja, két esztendeje újra „próbálkoztak” a folyók, s most legutóbb egy hónapja szintén. Ilyen közvetlen veszélybe, mint most karácsonyt követően azonban ’70 óta nem kerültek. Érthető tehát az itt élők aggodalma, félelme. Az a furcsa a dologban, hogy az élet ennek ellenére - legalábbis külsőre halad a maga normális rendjében. A tíz méter magas, szennyesen hömpölygő víztömeg mentén a falvak szinte csendes meghittséget árasztanak. A házakat, fákat frissen hullott hó fedi, az utcán gyermekek játszadoznak, az otthonokban készül az ünnepi étel. Erről a kettőségről szerettünk volna többet megtudni egy Kisarban élő családtól is. - Ma éjjel rémes álomra riadtam, hogy jön a víz, s mi menekülünk, mint 25 évvel ezelőtt - meséli Irénke néni, aki éppen baromfit tisztít a konyhában, s láthatóan megviselte a gáton tett legutóbbi vizit, a folyó tegnap esti látványa. - Ma is előttem vannak azoknak a napoknak a képei. A gyerekeket már korábban kimenekítettük, s a lábasjószágot is biztos helyre hajtottuk. Egyre mondták, hogy menjünk, mert baj lesz, de mi csak reménykedtünk. A gát egy napig tartotta magát. A mi udvarunkat is vagy egy méter magasságban ellepte a víz. A házunk összeomlott, bútoraink odavesztek - néz rám tekintetében az akkori eseményeket újra átélő riadalommal Irénke néni, és némi bátorságot gyűjtendő, egy pohárka szatmári pálinkával kínál. Férjével, Béla bácsival arra koccintunk, bárcsak telne el már a szilveszter veszedelem nélkül, s a többi nap is, amíg le nem vonul az ár. -Tudja, a munkát el kell végezni, akkor is, ha fél az ember - bizonygatja a házigazda, hozzátéve, hogy ilyenkor jobb valamilyen hasznos elfoglaltságot találni a sötét gondolatok ellenszeréül. Nekem az a tapasztalatom, hogy a Tisza úgy 25-30 évenként legalább egyszer szereti megmutatni: nagyon rossz szomszéd is tud lenni, ha akar. Pedig eleget próbálták megszelídíteni. Ez a jelenlegi gát kétszer olyan magas, mint volt 1944 előtt, mégsem elegendő, hogy biztonsággal megvédjen bennünket - véli vendéglátóm s amikor az okok felől kérdezem, így fogalmaz: - Nincs, ami csendesítse a vizeket a hegyekben azokon a területeken, ahol azelőtt kiterjedt fenyőerdők lassították a hóolvadást. Ezek az erdők Trianon után idegen hatalom kezébe kerültek, s az nem ügyelt rájuk. Kiirtották - tájékoztat az idős parasztember, s bár elhárítja, hogy a megoldásról véleményt formáljon, elvesztett jószágaival, félelmeivel mégiscsak eléggé érintettnek látszik az ügyben ahhoz, hogy a probléma gyökeréig hatoljon. • Ő az, aki megerősít, hogy 1995 májusában a Kárpát-medence vízgazdálkodását taglaló cikkemben nem álltam túl messze az igazságtól. „Ha mégis be tudna törni a nedves időszak, aminek már meg kellett volna történnie, akkor az 1970-esnél is nagyobb árvízkatasztrófára kell számítanunk! Arról nem is beszélve, hogy folyóink nagy része északkeleti, keleti határainkon túlról érkezik, ahol a magyarországinál is rosszabb a helyzet” - írtam a tavasszal. A számok tükrében a hazai árvízvédelem, a gátak állapota valóban elégtelen. A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium (KHVM) tavaly a működéshez szükséges 7-8 milliárd forint helyett mindössze 3,2 milliárdot, a fejlesztésre 5 milliárd helyett 1,4 milliárdot bocsátott az árvíz-, illetve a belvízvédelem rendelkezésére. Pedig a tét igen nagy. A megművelt földek kétharmada fekszik áradással veszélyeztetett területen, s a hazai folyók árterében él 700 településünk 2,5 millió lakosa. Itt található a vasutak 32, a közutak 15 százaléka. Ráadásul a néhány esztendeje még 80 ezres vízügyi szervezet mára 5 ezerre apadt. Az olcsóbb állam érdekében más költségvetésből élő szervezetekhez hasonlóan a vízügyi szolgálatot is karcsúsítani kellett, de még mindig tartja magát az a vélemény, hogy túl sokba kerülnek. Az olyan nehéz helyzetben, mint a mostani is, szakembereink képesek irányítani, összefogni a különböző erőket. A meglévő szabályok, együttműködési rendelkezések alapján természetesen. Az érintett önkormányzatok is elkészítették egy esetleges kitelepítés terveit - válaszol készséggel Gyurkovics Sándor, a KHVM közigazgatási államtitkára a Magyarország érdeklődésére. A gátak állapotát illetve a szomszédos országokkal való együttműködést firtató kérdésünkre az államtitkár részben helyt ad aggodalmainknak, mondván, a gátak kiszáradása által okozott károk felderítése a Budapesti Műszaki Egyetem bevonásával megkezdődött, a munkálatok üteme a rendelkezésre álló források függvénye. A szomszédos országokkal való vízügyi együttműködés Románia és Ukrajna vonatkozásában kap különös hangsúlyt, és megfelelőnek lehet értékelni. Működnek a határközi bizottságok, amelyeket az erre kijelölt kormánymeghatalmazottak vezetnek - tájékoztat Gyurkovics Sándor. A kapcsolatok, az informálódás minőségének javulását e sorok írója egyébként, ha máson nem, azon maga is lemérhette, hogy szinte percek alatt sikerült telefonon elérni Ungvárt és Szatmárnémetit. Az 1995-ös év végi és 1996-os év eleji árvízvédelmi munkában több ezer ember vett részt, áldozta fel ünnepeit a köz érdekében. Illés József sem tölthette a szentestét családjával. Járta a töltést, híreket gyűjtött és továbbított, figyelte a víz mozgását, nincs-e valahol csorgás, átázás. Ezekben a napokban valóban sok a munka, a kapcsolattartás a védelmi központtal, a segédőrökkel, akik 12 órás műszakban őrzik a folyót - mondja búcsúzáskor a gáton tett rövid séta után a fiatal gátőr. Hazafelé menet gépkocsinkkal még megállunk néhány percre a Tisza partján. Két segédőrt szólítunk meg. Illés Attila és Szigetvári Tibor mindössze 18 éves, és reggel hat óra óta teljesít szolgálatot. Figyelik, kutatják a folyó szándékát, a Keleti-Kárpátokból ideszabadult tengert. Tartanak, talán félnek is valamelyest az elemlámpák fénycsóvájával pásztázott sötét víz haragjától, de most nem erre gondolnak. Talán már a nyárra, amikorra itt Tivadar, Kisar és Nagyar környékén megbékél a víz, és elfelejtik a fenyegető veszélyt. Hallgatom a rádiót, figyelem a tévé híradásait. Itt a fővárosban január elsején egész nap havazott. Holnap talán jön az eső. Az ár meglehet, nagyobb baj nélkül levonul, de megszívlelendő marad az intés, ezután jobban kell rá figyelni. Lapzártánkig az árvíz levonult. A tanulságok viszont itt maradtak. VALKÓ BÉLA Kisár, Nagyar - Nagy ár, kis ár? Egy nap a gátakon Újra „próbálkoztak ” a folyók Működnek a határközi bizottságok Tájkép karácsony után a gergelyugornyai üdülőtelepen (Balázs Attila felvétele)