Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-03 / 99. szám
1922 május 3, kedd. Ara 5 korona Budapestll (vr.’19. IM.) cifrái Előfizetési árak: Egész évre 1100 korona Negyedévre 280 korona Félévre,1, 060 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefőn: József 68-00, József 68-01. — Kiadóhivatal« VII. kerület, Miksa utca 8. Telefőn: József 68—02.’ Megjelenik hétfő kivételével mindennap. \ Egy vasárnap i választások időpontjának kitűzése s ennek a határidőnek napról-napra való közeledése hatalmas lendületbe hozta a nagy mérkőzésre való politikai felkészülés akcióját s a kortesbeszédeknek valóságos áradata öntötte el a tavaszi termékenységben duzzadó magyar földet. Hány hegedűn hányféle nóta szállt a levegőbe! Gyűléseket tartottak a legitimisták, kortesútra indult a miniszterelnök, a fővárosban a keresztény egység táborának fújták a nagy riadót Wolff Károlyék és Ernst Sándorék, sőt megjött a hangjuk az októbristáknak és Rassayéknak is, akiknek igehirdetői most már úgy látszik nagyobb bátorsággal járhatják az országot. E sokféle húr sokféle változatából különösen impozáns akkordként csendült ki a szombathelyi és kőszegi nagygyűlés hangja, nemcsak a megjelent tömeg szokatlanul nagy arányainál fogva, hanem azért is, mert a választási küzdelem porondján elsőízben, Nyugatmagyarország földjén, a magyar Vendeéban jelent meg Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula oldalán, hogy a maga kivételes tekintélyével és népszerűségével erőteljes indítást adjon a keresztény ellenzék erőfeszítéseinek. Ugyancsak sikerült gyűlést tartott a keresztény ellenzék Miskolcon és Kiskunfélegyházán is s az ország legkülönbözőbb vidékein volt alkalma a közvetlen érintkezés élményein át tapasztalni, mekkora erkölcsi erők és tömegek állanak mögötte és törekvései mögött ! Ennek az eszmének impulzív hatalma kellett hogy éreztesse hatását a keresztény pártoknak ama frakcióin is, amelyek a kormányt támogatják s amelynek vezetői egyre szabatosabb és nyíltabb formában teszik magukévá és karolják fel a legitimitás ügyét. Minket e pillanatban mégis Klebelsberg Kuno gróf belügyminiszter életgyónásszerű politikai megnyilatkozásai leptek meg. A Bethlen-kormány belügyminisztere, úgy látszik, Választókerülete hangulatának nyomása alatt kénytelen volt olyan vallomásokat tenni, amelyeknek tárgyi tartalma ellen a legtúlzóbb legitimistáknak se lehet kifogásolni valójuk. Klebelsberg Kuno gróf őszintén bevallotta, hogy ő legitimista, hogy a trónfosztó törvényt ő sem tartja érinthetetlen és megváltozhatatlan nemzeti hiszekegynek és annak az alaptörvénynek, amellyé saját főnöke, a miniszterelnök deklarálta és amelynek elismerését és megtartását az egységes párt jelöltjeire nézve reverzálisos föltétel gyanánt követeli. Klebelsberg gróf szerint a trónfosztó törvény erkölcsi érvénye sem több, sem kevesebb, mint a trianoni békéé, amelyet szintén ellenségeink parancsára iktattak a magyar törvénykönyvbe, amelyet valamikor Deák Ferenc a nemzet legméltóságosabb történetkönyvének nevezett. A politikai rébuszok megfejtői törhetik rajta fejüket, vájjon miként hozhatják összhangba a belügyminiszternek a királykérdésre vonatkozó fejtegetéseit a miniszterelnök ismételt nyilatkozataival, aki tudvalévően alaptörvénynek tekinti azt a paragrafust, amelyet a magyar nemzetgyűlés a kisántánt fenyegetésére úgynevezett törvényerőre emelt. A Proteus-arcú egységes párt igazi képe vájjon melyik lehet? Az-e, amelyet homályos színek palettájáról a miniszterelnök ecsetje fest, vagy az, amelynek vonásai nagyatádi Szabó István hasonmását ábrázolják, vagy éppenséggel Klebelsberg Kuno gróf legitimista kézjegyével illetett arckép felel-e meg annak a sajátságos Valaminek, amelyből az egységes párt programja áll? Az októbrista karaván szintén elindult az ország meghódítására, mégpedig magának a fővajdának, Batthyány Tivadar grófnak személyes vezetése alatt. Az októbrista kormány volt belügyminisztere ezúttal arról tartott előadást, hogy kik és minő politikusok sorozhatók az októbristák gyűjtőneve alá. Batthyány Tivadar gróf az októbristákat négy különböző csoportba osztályozta : októbrista az, aki a nemzeti tanácsokat támogatta, vagy azoknak tagja volt, másodszor, aki a Károlyi- és Berinkey-kormányok tagjai volt, harmadszor, aki államtitkár, kormánybiztos vagy főispáni megbízásokat vállalt ugyan a kormányoktól s végül mindaz, aki politikai, diplomáciai kiküldetésekben vett részt az októberi kormányok által. A levitézlett államférfin azonban még tágabb körre feszítette ki az októbrista fogalom demarkációját, mert októbristának mondott mindenkit, aki nyíltan vagy némán elfogadta és támogatta Károlyiékat. Batthyányék törekvése tehát oda irányult, hogy minél több nevet és értéket magukkal ráncigáljanak a fölfordulás sarába és iszapjába. Az ő sajátságos, józan agyvelő számára szinte követhetetlen okoskodásuk szerint egyformán részes és felelős a forradalomban, aki előkészítette és végrehajtotta és aki csupán tűrte és elfogadta. Ez a logika egy kalap alá teszi a hóhért az áldozattal. Mert aki meghajolt a tények hatalma előtt s a rend érdekében hajlandó volt átmenetileg támogatni Batthyányék kormányát, annak csal annyi köze volt az ő művükhöz, mint amennyi annak a Gréveték korának vagy ártatlan nyárspolgárnak,, aki bámész szemekkel s a terror hatása alatt zokszó nélkül tűrte a guillotine munkáját. Az igazi októbrista az, — s erről a szentesi programbeszéd megfeledkezett, — aki már október előtt is az októberi felfordulás előkészítésében serénykedett, aki tehát már 1918 tavaszán és nyarán is az októberi programmal mételyezett és rombolt. Batthyány Tivadar nem mai politikai gyermek, nem visel hátulgombolós nadrágot, hanem elől simogatja, terebélyes ősz szakállat. Ő nem A gavallér írta: Zsoldos László (Utánnyomás tilos) Rajka Gábor, ez a tehetséges, de borzalmasan hanyag és lusta fiatal festő, két tenyerébe támasztott fejjel ült az egyik fehérterítékes kerek asztalnál abban a kis vendéglőben, ahol esténként a pénzét, ifjúságát és művészi készségét szokta víg társaság közt elkocintgatni. Most dél volt, illetőleg valamelyest már ebéd után való idő, mert a kerek fali óra immár délután félnégyet mutatott s Rajka elől már rég elvitte a sajtos tányért is a kiszolgáló cselédlány hanem azért a boros pohár még mindig ott állt előtte rendületlenül az abroszon. Nem az első és előreláthatólag nem is az utolsó, mert hogy a tehetséges piktor rendszerint a délutánnak ezt a világos szakaszát használta föl arra, hogy eltűnődjék a maga szomorú sorsán, eltöprengjen azon, hogy mért is nincs neki senkije széles e világon, mért is nincs felesége, csöndes, boldog otthona s hogy miért kellett neki tegnap este is- ma hajnalig »zülleni« és napról-napra, éjszakáról-éjszakára borba fojtani az ő szeretteién egyedülvalóságának szörnyű bánatát. Miért? Miért? Erre a kérdésre Rajka Gábor mindig nagyon könnyen meg tudta adni magának a választ: azért, mert nincsen felesége. Egy kedves, szép, jó, hű asszonyka, aki derűssé és kívánatossá varázsolná az otthonát, amelybe most józan fővel a szó valódi értelmében irtózik belépni. Feleség! Ah, ennél a gondolatnál a festő arca mindannyiszor elborult, mert évek sora óta tartó dorbézolásaiból ő már régen és végérvényesen megállapította magában, hogy ilyen rosszhírű csélcsap, könnyelmű emberhez, mint ő, jóravaló, derék, tisztességes lány bizony sohsem fog, mert nem mer feleségül menni. Különben is, úgyszólván alig is volt lányismerőse. A folytonos kocsmázás miatt régóta elmaradt már azoktól a lányos házaktól, ahol talán még lehetett volna keresnivalója, új ismeretségekre pedig legföljebb itt a törzsvendéglőjében tett néha szert, egy-egy korbelyebb természetű » bátyá murám« révén, aki hébe-hóba színház után, Szilveszterestéjen, vagy hasonló alkalomkor magával cipelte ide a feleségét és felnőtt leányát. — No, ezek a mamák ugyan sehasem adnák nekem a lányukat, — gondolta magában bölcsen a mulatós fiatal festő, s már eleve igazat is adott minden gondos családanyának és eladólánynak, aki irtózattal hárítja el az ilyen veszedelmes korhely hírében álló kérőt, mint ő. Ezen a koradélutánon is eféle méla gondolatok közt üldögélt, egyedül, a rendes asztalánál, amikor a háta mögött egyszer csak megszólalt egy hang. — Mit busul, Bajka úr? Hátra pillantott, hát egy újabb keletű ismerőse állt mögötte, egy fővárosi tanító, aki ugyanabban a kocsmában szokott ebédelni , mert a dolgai miatt, Úgy látszik, egy kicsit megkésett. Bajka ugyan felelni akart a tanítónak, ez azonban be nem várva a választ, hirtelen odahajolt a füléhez és tovább beszélt neki:— Nézze, kedves Rajka úr, ha nem veszi rossz néven, hát én mondanék magának valamit. — Tessék! — szólt meglehetős fásultan a festő. — Egy pompás, jó tanácsot, uram, — fűzte tovább emet. — De csak úgy, ha nem haragszik meg érte. A festő kesernyésen mosolygott: —* Nősüljek meg, mi? Köszönöm, ezt már mintha hallottam volna egypár embertől. A tanító elnevette magát — Eltalálta, édes mester! Csakhogy nálam az a különbség, hogy én mindjárt tudnék is valakit, aki..., szóval no, akit az Isten is magának teremtett, kedves Bajka úr! A festő rábámészkodott. — Ugyan, édes izé. . . Szabó úr .. ., ki a csuda jönne feleségül ilyen vén korhelyhez? A tanító azonban csöndesen mosolygott. — Valaki.. . egy szerény, jóravaló, kedves, tisztességes és nagyon szép fiatal leány. Akinek borzasztóan tetszenek a maga képei, édes mester. Most már érti? Bajka végigsimította a homlokát. — Ki az? A tanító nevetett. — Azt már nem árulom el. Kérem, az szegény, de úrilány. Ha nem tudja mit ? Sétáljon példának okáért holnapután délben tizenkét órakor az Egyetem utcai templom oldalán, egészen a Ferenciek teréig és én arra fogok menni az illető kisasszonnyal. Mi köszönni fogunk egymásnak a igy a lánynak is módjában lesz, hogy magának a külsejéről is kellő benyomást szerezzen magának és maga is megnézheti őnagyságát annyira, hogy tetszik-e vagy sem? És ha így kölcsönösen megtetszenek egymásnak, akkor semmi akadálya sem lesz an- nak, hogy be ne mutassam az illető kisasszonynak. De csakis akkor. Addig meg kell őriznem az inkognitóját. t