Magyarság, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

1923 április 1, vasárnap Al*8K 40 KOrÜllőSudapest, IV. évf. 74. (679.) ayám Egyes szám ára 30 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 1500 osztr. kor. Megjelenik kettő kivételével mindennap. Előfizetési órák • Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szita. Negyedévre 1700 korona Egy hóra 600 korona FelelŐS SZOPKOSZTÓ : MILOTAY ISTVÁN Lengyelek, olaszok, magyarok írta: Antrássy Gyula gróf Igen elterjedt, de veszélyes jelszó, hogy a legjobb külpolitika a jó belpolitika. Veszélyes, mert féligazság és arra alkalmas, hogy a külpolitika terén végzetes mulasztásokat védjen meg. Csak olyan igaz ez az állítás, mint a fordítottja, hogy a legjobb belpolitika a jó külpolitika. Az egész igazság abban áll, hogy az egyetlen jó nemzeti politika a jó külpolitika és a jó belpolitika együttesen, hogy nehéz az egyiket a másik nélkül sokáig megvalósítani, mert a belső gyengülés károsan hat a külpolitika lehetőségeire, másrészt a külpolitika eredménytelensége lehetetlenné teszi a belső konszolidációt. Sőt mondhatni, hogy a rossz külpolitika a belső helyzet megjavításával kapcsolatban veszélyt jelenthet, mert ellenségeinket arra ösztökélheti, hogy végezzenek velünk, mielőtt nagyon is megerősödünk. Sajnos, nálunk ez a féligazság mégis könnyen elterjedt, meert azonhibánknak szolgál mentseül, hogykülpolitikával nem szeretünk és nem tudunk foglalkozni. Szakítsunk tehát a téves tétellel. Törekedjünk minden erőnkkel jó külpolitikát csinálni, világos, határozott célokkal. Jussunk annak tudatára, hogy helytelen, sőt semmit sem mondó külpolitika, is veszélyünket jelenti. Csak európai helyzetünk megjavulása nyithatja meg előttünk az emelkedés útjait. Hitem szerint megjött annak az ideje, hogy az alaptételekre vonatkozólag határozott külpolitikai közvélemény alakuljaték ki és tisztába jöjjünk azzal, hogy mit akarunk elérni. Ezt a célt kívánom mai cikkemben szolgálni. Alaptételem az, hogy nem szabad ántantellenes politikát folytatni. Nem lehet hivatásunk, hogy nagy európai politikát akarjunk csinálni. Ne avatkozzunk azokba a nagyhatalmi kérdésekbe, amelyek nem érdekelnek a legközvetlenebbül. Ne akarjunk a lehetetlenre vállalkozni. Ne ítélkezzünk folyton sajtónkban az élők és halottak felett, mert ezzel senkinek sem használunk, magunknak pedig könnyen árthatunk. Legyünk azzal tisztában, hogy a nagyontánt jóakarata és rokonszenve nélkül nem leszünk képesek a jóvátétel kérdéseit tűrhető módon elintézni. Nem leszünk képesek a minoritások jogát érvényre juttatni. Nem leszünk képesek tőlünk elszakított testvéreinknek használni, nem leszünk képesek ezer és ezer különböző napi kérdésben érdekeinkben kedvező eredményt elérni. Az antant kegyetlenül bánt el velünk a békekötésnél, de ne feledjük el, hogy ellenségünk volt, hogy sok tekintetben félrevezették, hogy, sajnos, magunk teremtettük meg azokat a ránk nézve káros fait-accompli-kat, melyeket a béke elismert. És ne feledjük el azt sem, hogy ma megszűntünk — az ántánt és mi — egymás ellenségei lenni. Az ántántnagyhatalmak egyikének sincs velünk ellentétes konkrét hatalmi érdeke. Mindnyájunknak ártana, ha sorsunk még romlanék és ha nem bírnánk konszolidálódni, mert a mi összeomlásunk órájuk is visszahatna. Minél jobban belátják a nagyhatalmak, hogy mi a világ békéjét nem akarjuk veszélyeztetni, hogy elismerjük, hogy ők Európa sorsának irányítói és hogy ezen nem is akarunk változtatni, annál biztosabban számíthatunk arra, hogy nem fogja őket ellenséges indulat vezetni és hogy kellő tekintettel lesznek érdekeinkre. Ne fussunk senki után, ne hizeegjünk senkinek, ne tetessünk szerelmet ott, ahol nincs, hanem folytassunk reálpolitikát, ébresszük mindenütt azt a meggyőződést, hogy a tényekkel megbékültünk, hogy a világ békéjét nem akarjuk megzavarni és készek vagyunk a velünk szemben tanúsított jóakaratot oly szolgálatokkal viszonozni, melyek erőnkkel, érdekeinkkel és becsületünkkel nincsenek ellentétben. Ez azonban nem elég. Ez politikánknak csak negatív része. Emellett határozott célkitűzésre is szükség van. A megfigyelés, a passzivitás nem elegendő. A cél, mely felé haladnunk kell, abban áll, hogy megnyerjük azon hatalmak bizalmát és barátságát, amelyeknek speciális és pozitív érdekük a mi fennmaradásunk, mert szomszédainknak szomszédai és a hatalmi egyensúlyt rájuk nézve károsan befolyásolná, ha mi még gyengébbek lennénk, mint ma vagyunk és szomszédjaink még hatalmasabbak lennének, mint ma. Az orosz szovjetet — ámbár bizonyos tekintetben a fennti definíció alá esik. — eleve kihagyom a számításból. A vele való barátkozás veszedelmes játék. A szovjet mindig abban a szellemben fog eljárni, melyet Kun Béla hirdetett Budapesten, azon elv szerint, hogy egy polgári államot megcsalni dicsőség. Sajnos, nem ismerjük autentikusan azon evolúciót, amelyen a bolsevizmus Oroszországban minden bizonnyal átment, azt azonban tudhatjuk, hogy a bolsevizmus önmagát tagadná meg és egyszerű hazugsággá válnék, ha komolyan és őszintén összeműködnél, más elvi alapon álló állammal és feladná azt a gondolatot, hogy világforradalmat csináljon. Az oroszok Románia ellen irányuló offenzívájára való spekulációnak már puszta látszata azért is veszedelmet jelentene reánk, mert a lengyeleket természetszerűleg elhidegenítené, a románokat pedig agresszív eljárásra szorítaná és a kisántantnak alkalmat és ürügyet adna arra, hogy együttes fellépésével mai fölényét kihasználhassa és minket erkölcsileg izolálva teljesen összetörjön. Bűnös rövidlátás az olyan politika, melynek homlokára van írva az offenzív gondolat és felforgatási szándék Az orosz szovjettel való kacérkodás különben számunkra meddő foglalkozás is volna, mert Kun Béla új hazája, a száműzött magyar kommunisták új otthona nekünk nem fog megbocsátani soha és még rövid időre sem lehet jóhiszemű barátunk. Én elsősorban Lengyel- és Olaszországra gondolok, azon államokra, melyekhez a legtöbb reális érdek kapcsol, melyekhez nagy tradíciók is kötnek, és melyekkel ellentétes külpolitikai érdekeink egyáltalában nincsenek, melyek hatalma minket nem fenyeget és nem is fenyegethet és melyeknek viszont a mi boldogulásunk nem árthat, hanem csak hasznára lehet. Lengyel- és Magyarországot nem egy szép történelmi emlék köti össze. Már az Árpádok és a Piastok nem egyszer működtek össze. Szent László és Könyves Kálmán, a legkitűnőbb Árpád-királyok Lengyelországban találtak menedéket, onnét foglalták el a magyar trónt és kezd- Várad balladája Bujdosító a holdfény, az éjszaka langyos, Várad balladáját pengeti a lantos. Ott egymásba nyíltak a Házak, a kertek, ott a szelek édes aromát kevertek. Minden lány a húgom. Velem együtt nőttek, velem egy szobában. Láttam, láttam őket, hogy először fonták kontyba hajuk ágát, hogy az első bálba öltöztek a drágák, jó volt a Körösben, még számban a jószi szívükről szívemre szaladt a folyóvíz. Bujdosik a holdfény, az éjszaka langyos, Várad balladáját pengeti a lantos, iszonyú varázslat ! Küszöbön se jutsz át: fáserdő verte fel hirtelen az utcát. Átkozott a magja ! Hegyes sás, gonosz sás, acélból való sás. Hideg és vérrozsdás. Szuronyok, szuronyok nőttek ki a föidből, az afelakcsempből és a kerti zöldből, szuronyok, szuronyok, sok szurony, millióm. [És halálra hervadt köztük a liliom. » ^ Bujdosik a holdfény, az éjszaka langyos, várad balladáját pengeti a lantos. Hligaim 1 arcotok siró és kesergő, ,S*i itten, ti ottan. Közbül a sáserdő, éjjeszket a sáserdő, reszket gyökerestül, '•mert vörös fény süt rá az éjen keresztül. Húgaim, húgaim 1 a csodát lessétek, * csodát, éjféli hajnalvörösséget... Nagy, bozontos lánggal a sötét mezőben lók, sok ezer fáklya van gyülekezőben. • : Nadányi Zoltán ■r. -i. Vali Bottyán haldoklik Írta : Komáromi János (Utánnyomás tilos) Hatvan körül déltől csillogtak a mezők. Jobbról, az erdők alól, a szürke napfényben meg-megvillant valami. A Czelder Orbán ezredéből való kaszások bujkáltak ottan, hogy alkalmas pillanatban kirontván a gúlytalan fák alól, mérhetetlen vérontást vigyenek végbe az ellenségben. Virradat előtt kezdődött a csata. A Bottyán János utolsó csatája. Ősz volt: szeptember hónapnak legvége. A távoli halmokon Hajszter generálisnak négy tűzokádó ágyúja okádta a tüzet. Köd és füst kergetőzött mindenfelé. Több helyütt lángbaborult a hervadt avar s a köd, a korom és a füst eltakarta a napnak korongját Ittolt lompos német muskétások vonultak el a mezők túlsó felén s szemközt velük az Esze Tamás árva legényei mentek nagy-betykén a halál elébe. Félrecsapták nyurga báránysüvegeiket és noha legtöbbjük mezítláb vacogott immár, de azért, amikor megpillantották a vezért sátrat, nagy fenszóval igy kiáltoztak: — Vivát Bottyán apánk ! Bottyán János haldoklott ezalatt. Sátora ajtajában feküdt, tábori ágyon. Félkönyökre dűlve nézte a csatát s az egy szemet meghordozta még egyszer a megrendült tájék fölött. Vén, nagyon vén ember volt már Bottyán János. A balszemén feketedő kötés áthúzódott a gyér, elsárgult haja fölött. És mialatt révülő félszemmel nézett-nézett a ködöktől és tüzektől megriasztott messzeség felé, Balogh Ádám a kardjára bocsátkozva, felhős homlokkal állt az öreg fejénél. Végelgyengülésben hevert immár Bottyán János és haldokolva intézte utolsó csatáját. Három nappal előbb Itt járt Bercsényi Miklós. És megtekintvén a rongyos tábort, megálltba Bottyán ágya mellett. És látván az öreg haldoklását, hangosan sírni kezdett. Pedig keszive volt Bercsényi Miklósnak. De most mégis úgy szakadtak a könnyei, mint az eső. Mert rossz sorsa volt az időben a kurucoknak. Rákóczi Patakra húzódott immár, Eszterházy Antal a gömöri erdőkben bujkált, Jávorka egy esztendő óta kergette Ocskayt, Hellepront és Palkovics ezredes pedig kezein-lábain nehéz lánccal raboskodott. Riadva menekült mindenki ez ungi hegyeknek, csak Bottyán János állt még egymagában és verekedett a félvilág ellen. Most aztán, hogy elkövetkezett az ő órája is, Bercsényi Miklós nagy kétségek közt tudósította a fejedelmet: »Félünk tőle, hogy János apánk circiter behunyja az másik szemét is.« Negyednapja vívódott az öreg a halállal, de azért szembeszállt mégegyszer Hajszter németjei ellen. Az erdők alól megindultak már a Czelder Orbán ezredéből való kaszások s szertelen kiáltozással rohantak le a dombokon. A mező közepén, de Hatvan városán is túl, megmutatkoztak már a császár dragonyosai. Dörgölt alattuk a határ. Az agyuk töméntelen tüzet árasztottak s füstjük eltakarta a napot, mezőket és a dombokat. Bottyán megmozdult és így szólt, elhaló-gyengén: — Ádám fiam, vitéz Fodor László menjen rá tüstént a büdösökre! Balogh Ádám bólintott, hogy megértette s kiszólt a sátor nyílásán. Lódobogás hallatszott kívülről. Balogh Ádám visszajött: — Megküldtem a parancsot, vitéz generális uram. Bottyán nem szólt semmit. Fehér pillái megrebbentek s félkönyökre dőltében nézett a kormos messzeség felé. A zaj és dübörgés közeledett. Minden erejével tört előre onnan-útról a dölyfös Hajszter generális. De ugyanakkor messze balról is remegni kezdett a határ. Balogh Ádám lehajolt az öreghez : — Most csap rá a lomposokra vitéz Fodor László. — Kedvem telik benne, — suttogta az öreg. Ugyanakkor megmozdult a mező a vezéri sátor körül is. Mellig-csupasz, szakadt,-hátu gyalogosok indultak meg előre, hogy talpaik alatt megdobbant a délben úszó mező. Balták zörögtek a balcsipőjükön s hosszú puskákat tartottak a jobbválluk felett. Bottyán fel akart hajolni, de Balogh Ádám visszafogta: — Csendesedjen, vitéz generálja uram. A Sándor Ferkó sógorom mezei hadai masíroznak a lomposok elé. — Kedvem telik bennök. — suttogta az öreg. A talpas hadak akkor értek a sátor benyílója elé s megpillantván a verhetetlen öreget, süvegeiket feldobálták a levegőbe, mialatt harsány torokkal kiáltották: — Vivát Bottyán anánk!