Magyarság, 1927. február (8. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-01 / 25. szám

ELŐFIZETÉSI AKAK: FÉLÉTRE 34 PENGŐ. IIOTIDI-­­S JIKOD BOT HÓRA 4 PENGŐ. ESTIS SZÁM­ÁRA HÉT­KÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 33 FILLÉR­USZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELÉS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KI­AD­Ó HIT AT AU BUDAPEST, VIIL. JÓZSEF­ KÖRÚT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-11, JÓZSEF 68-9 LEVÉLCÍMI BUDAPEST 741, POSTAFIÓK I* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 FEBRUÁR 1, KEDD­­OS VIK­. ÉVFOLYAM 25. (1796.) SZÁM Trianon diszmagyarban (M. I.) Azt olvasom, hogy az a ragyogó ünnepség, amellyel az új országgyűlést szombaton megnyitották, a régi Nagy- Magyarország legragyogóbb, legboldogabb ünnepeire emlékeztetett. Hogy fényesnek fényes lehetett, elhiszem, hiszen, mint mondják, csak amit villanyban eléget­tünk ehhez a fényhez, egymilliárd ma­gyar koronába került. A debreceni cívist, mikor a városi színház építési költségeit megszavazta, megkérdezték, minek az a városnak, miért kidobni ilyen rettentő összegeket? Hát csak azért, mert telik! — felelte a debreceni polgár. Hát, úgy­­látszik, nekünk is telik. Egyébként senki se tudná megérteni, minek örömére vet­tük fel a nemzeti nagyság és büszkeség keleti ruhapompáját. Győztünk talán valahol a négy égtáj felé? — kérdezi mindenki. Megváltozott valami körülöttünk, vagy elindultunk ta­lán azon az úton, amely tizennégy vár­megyétől megint az országhoz vezet vissza bennünket? Mire ez a nagy diadalünnep ez a fény és ez a ragyogás? Közelebb­ jutottunk talán mindahhoz, amit elrabol­tak tőlünk, vagy azért ünneplünk, hogy oszlopai lettünk, mint a miniszterelnök úr mondotta, az európai békének? Vagy azért tündöklünk bársonyban, prémben aranyban, mert sikerült végleg lemondan nagy nemzeti céljainkról és sikerült öt év alatt meggyőzni magunkat, hogy így is lehet nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nél­kül élni, ahogy mi élünk mostanában. Ünnepeljük magunkban azt a heroizmust mellyel a történelmi Magyarországról le­mondtunk s mellyel az egykori szabad emberekből circum­-spectumos kérege­tőkké alacsonyodtunk? Azt ünnepeljük hogy milliónyi testvéreinket öt év óta háborittattan gyilkolhatják odaát a hatá­rokon túl, Budapesttől már negyven kilométernyire? Azt ünnepeljük, hogy ők ezt már megszokták a reménytelenség kétségbeesésével s mi megszoktuk a hit­ványság könnyelműségével? Azt ünne­peljük, hogy végleg elfelejtettük őket vagy azt, hogy mi már csak önmagunkr gondolunk? Az ő sebeiket, rongyaikat megaláztatásukat, pusztulásukat akarja a diszmagyarral betakarni? Vagy itthon nagy erőnk, bőségünk, jólétünk és hata­lunk nem fér már bele a polgári ruh szürkeségébe s a történelmi nagy múl ragyogását kívánja magára? A konszol­dáció rothadtsága már történelemnek ér; magát s ünneppé tudja magasztosban hogy öt év alatt a nemzeti társadalom velejéig hatolt, s fölette benne az egész­ség és a föltámadás minden csiráját Vagy azért kell a diszmagyar, mert m sincs több katonánk, mint amennyivel proletárnyugtalanságot udvaiba űzhetjü vissza? Vagy azért, mert maholnap tét méltóságon át születik nálunk évent mint ahány csecsemő? Vagy azok ön előtt rázzuk a melyette bársonyt, a ham arany és hamis prémeket, akiket sikerű a konszolidációból végleg kitudnunk? magyar értelmiségi osztály százezre emlékeztetjük rá, hogy pusztulása bef­jezett és változhatatlan s mint ilyet ma már meg lehet jubilálni? Vagy annak­­ uj magyar nemzedéknek szól ez az ide­len gőg, a színpadi fringiák és kócsagó felvonulása, amely előtt olyan vassoros pókkal sikerült lezárnunk a jövő útja, amely diplomával kezében és a kultu fölény hazugságával szivében Kisázs és Brazília partjait áhitja, ahol diplon helyett majd kenyeret verejtékezhet magának? Soha ilyen hazug pompával a jelent igy ki nem hívták s a múltat, melynek színeit egy órára magunkra loptuk, igy meg nem tagadták. Mintha kísértetek öltöztek volna fel, ócska, romlott vázak egy furcsa álarcosbálra, melynek minden mozdulata, minden szava és minden léleg­zete kétségbeejtő anakronizmus. És mind­ebből ott senki semmit meg nem érzett. Talán Hadik Jánosban rémlett föl valami lelkiismeretfurdalás, mikor egy fekete karszalaggal akart a múlttól és jelentős is bocsánatot kérni ezért az ünnepért s talán ugyanez a lelkiismeret szólalt meg abban a pár férfiban, Gaal Gasztonban és társaiban, akik egyszerű polgári ruhává i­s próbálták szürkévé szerényíteni az opera­házi kosztümök bevonulását a magyar parlament gótikus kupolacsarnokába. Hogy ezek az ünneplők ott nem nevet­tek-e egymás szemébe, vagy egymás sze­mébe mertek-e nézni, egyáltalán, nem tudom. De vajjon mit gondolt rólunk, vagy legalább is róluk az a külföldi diplo-­­­mácia, melynek budapesti képviselete ott­­ terpeszkedett a fénnyel elárasztott páho­lyokban, hogy végignézze ezt a nemzeti­­ünnepet? Ott ültek ezekben a páholyok­­­­ban mindazok, akik a történelmi Magyar­­­­országon megosztozkodtak s most birto­­­­kon belül, a győzelem és változhatatlanság gőgjével szivükben tekinthetnek le a ron­csokra, melyeket az ünneplőknek meg­hagytak, de, amelyeknek léte ugyancsak­­ az ő egyetlen kérintésüktől függ. Sohase­m hitték volna, hogy mi diadalünneppé tud­juk valaha érezni azt, amit örök gyászo­s­nak és megalázásnak szántak nekünk , hogy öröm lesz számunkra valaha az, amiről annak idején mi magunk is azt hazudtuk, hogy keresztefeszítés. Mit gon­dolhattak ezek az urak, ezek a cseh, szerb, román, angol vagy francia diplomaták, micsoda nép, vagy micsoda társadalom lehet az, amelynek elitje egy ilyen hazug pompa üveggyöngyeiben tud gyönyör­ködni, mikor­ mögötte egy szörnyű törté­nelmi katasztrófa reménytelensége áslt, alatta a mélyben pedig egy letepert és kifosztott társadalom szociális, és erkölcsi meghasonlása liheg. Mit gondoltak rólunk, odafenn, ezek az idegen urak, hogy saj­nálhattak, hogy nevethettek, hogy meg­vethettek bennünket! És mit gondolhatott rólunk s erről a gyülekezetről a királyok koszorúja oda­fenn a páholyok magasságából, a nagy és szent királyoké, a hősöké, ország­szerzőké, akik márványba faragva néznek le egy véres, gyásszal és dicsőséggel tel­jes történelem ormairól a ma kicsiségére, gyászára és szenvedéseire? Mit gondol­hattak ezek a királyok, akiknek kardja mindig a négy égtáj, mindig a Kárpátok koszorúja és a tenger kék partjai felé mutatott, s a négy égtájért való küzde­lemben soha megpihenni nem tudott. Mit gondolhattak azokról ott lent, mit ünne­pelnek, mivel dicsekedhetnek, mikor a négy égtájból többé semmi se a mienk s mikor a Kárpátok ormait és a tenger kék partjait vakondok tekintetükkel el se érik többé És mit gondolhattak ezek a nagy kirá­lyok, hol lehet utódjuk, hol pihenhet Szent István koronája s micsoda ünnep lehet az, melyből ez a korona ki van zárva, hogy maga, mint puszta ereklye virrasszon egy vasládában, királya pedig száműzetésben virrasszon ugyanolyan el­hagyatva. Keresték onnan felülről ezt a királyt, s láttak trónkövetelőket, akiket aranytól és gyémántoktól ragyogva ugyanaz a vágy, ugyanaz az ambíció ho­zott ide, hogy minden kézszorítással, min­den kegyesen elejtett szóval, minden mo­sollyal és minden tekintettel népszerű­séget és szavazatokat vegyenek, s minden elejtett szóval, minden kiszámított mo­sollyal és minden kézszorítással közelebb küzdj­ék magukat ahhoz a koronához, mely abban az ócska vasládában pihen. Mit gondolhattak ezek a nagy királyok odafönn a márvány hidegsége alatt ezek­ről a gyémántos trónkeresőkről s arról a szegény száműzöttről, akinek semmi gyé­mántja nincs s aki olyan távol volt innen, mint a történelmi Magyarország szomorú­sága ettől a hivalkodó gyülekezettől s ugyanolyan távol, mint az elszakított részek lelke a konszolidációnak ettől a siralmas ünnepétől! 22 A született főrendek­ deklarációt tettek a törvényes király és az Integer Magyarország mellett Megalakult az országgyűlés két háza A parlament kupolacsarnokában hétfőn már korán reggel megjelentek a munkások és mire a képviselők a ház folyosóin gyülekezni kezdtek, már leszedték a csarnok faláról a díszt és a pompát. A képviselők is menték, forgók és diszkardok nélkül gyülekeztek már ma; a megnyitás ünnepélyessége után most már a hétköznapok szürkesége öntötte el a Házat, amelynek mindkét kamarájában egy­szerre kezdődött meg a munka. A nagyobb érdeklődés a felsőház felé for­dult. Mind a két Ház javában ülésezett és szavazott már, de a felsőház karzatain még egész csomó alsóházi képviselő volt látható, akik otthagyták a maguk ülését, hogy a felső­házban nézzenek szét. Hiába, az alsóházat megszoktuk már, míg a felsőház az újdonság ingerével hat és még egészen tisztázatlan az a probléma hogyan fog az országgyűlés két kamarája együttműködni. A felsőházi folyosó kétségkívül színesebb és mozgalmasabb, mint az alsóházi oldal. A főpapok színes reverendái, a főtisztek unifor­­­misai élénkítik a fekete kabátok hullámzó tömegét, amelyeknek jórésze szintén nagy vagy érdekes neveket takar. A folyosókon, persze, itt is legfőbb téma volt az ország­gyűlés kamarájának egymáshoz való viszk­us a legközelebbi jövőben és a vélemény meg­lehetősen egyformán alakult ki. A tervszerű meggondoltsággal összeállított felsőház két­ségkívül nagy intellektuális fölényben van a képviselőházzal szemben, amely mellett, annak az alkotmányos rendből fakadó nagyobb hely­zeti energiája ellenére, alighanem fontos sze­repet fog játszani a közeljövő törvény­hozásában. A képviselőház mai ülése a hirdetett tíz óra helyett háromnegyed tizenegy órakor vette kezdetét. Az ülésterem ezúttal is népes volt, legalább a jobboldal és a közép, a baloldali szélső padoszlopban, az ellenzéknek fenntar­tott helyeken, most alig ül négy-öt képviselő. Az elnökség megválasztása nagy nyugalom­ban f­olyt le, a hivatalos jelöltek majdnem egyhangúlag jutottak méltóságaikhoz. A meg­választott elnök, Zsitvay Tibor, rövid beszéd­del foglalta el elnöki székét, hitvallást téve az alkotmányos szellem és a türelem politi­kája mellett. Az ezután következő alelnökvá­­lasztásnál mégis meglehetősen parázs hangú vita kerekedett; elsősorban Gaal Gasztonból robbant ki a már oly sokszor megcsodált ellenzéki temperamentum, amely ezúttal a jegyzői állások oktalan szaporítása ellen for­dult nagy erővel. A többség azonban, a mi­niszterelnöki intésre, nagy pontossággal sza­vazott és eldöntötte, hogy a képviselőháznak tíz jegyzője lesz, míg a régi országgyűlés hat jegyzővel is beérte. A felsőházban elsőnek a főhercegek foglal­ták el piros bársonyszékeiket: József főher­ceg, azután Albrecht és József Ferenc főher­cegek. A katolikus egyháznagyok a jobboldali legszélső padoszlopban foglaltak helyet, velük szemben, a balszélen, a többi egyházak kép­viselői, közöttük Löw Imánuel, a szegedi fő­rabbi, fekete talárjában. Reich Koppelt hiába keresték az érdeklődők, az ortodox főrabbi a mai ülésen sem jelent meg. A házelnökség megválasztása itt még nagyobb egyhangúság mellett történt, mint az alsóházban. Wlassics Gyula bárót egyhangú bizalom emelte az el­nöki székbe, megválasztása után még külön felszólalásokban is üdvözölték és biztosították őt bizalmukról a felsőház tagjai. Váratlan érdekessége volt az ülésnek Dessew­ffy Aurél volt országbíró felszólalása és ünnepélyes deklarációja a jogfolytonosság, az alkotmá­nyos király jogai és az integer Magyarország­hoz való ragaszkodás mellett, amely deklará­cióját egyébként még tizenöt felsőházi tag­­társának nevében terjesztette elő. Zsitvay Tibor a képviselőház elnöke, Puky Endre és Huszár Károly az alelnökök A képviselőház ülését Graefl Jenő korelnök nyitotta meg. Elnöki rendreutasítással kez­dődött az ülés, amelyben Peyer Károly és Propper Sándor részesültek a legutóbbi ülé­sen Héjjas Ivánnal szemben használt inparla­mentáris kifejezésekért Ezután az igazoló­osztályok előadói terjesztették be jelentései­ket. Ezek szerint az osztályok összesen 216 képviselő 237 megbízólevelét vizsgálták felük Az A-jegyzékbe foglaltak 213 teljesen rend­ben levő mandátumot, a B-osztályba 9 meg­bízólevelet, amelyeknek gazdái ellen a meg­bízólevélben kifogás emeltetett A C-osz­­tályba, a petícióval megtámadott mandátu­mok osztályába 15 mandátum került A há­rom osztályba sorozott képviselők tagsági jo­gaikat ideiglenesen gyakorolhatják, a B- és C-osztályba sorozott mandátumok azonban a közigazgatási bíróság elé kerülnek elbírálás végett Ezután következett a Ház elnökének meg­választása. A leadott 144 szavazatból 137­ szavazat esett Zsitvay Tiborra, amely ered­ményt az egységes párt nagy éljenzéssel üd­vözölt Mindjárt ezután következett az al­­elnökválasztás. A leadott 150 szavazatból 142-t kapott Puky Endre és 135-öt Huszár Károly, akiket a korelnök megválasztott alel­­nököknek hirdetett ki. Megválasztotta még a képviselőház háznagyát és hat jegyzőjét. Háznagy Karafiáth Jenő lett, jegyzőknek Petrovics Györgyöt, Urbanics Kálmánt, Per­laki­ Györgyöt, Héjj Imrét, Griger Miklóst és Esztergályos Jánost választották meg. A tisztikar megválasztásával a korelnök és a körjegyzők működése végetért. Graefl Jenő korelnök röviden megköszönte a Ház tagjai­nak támogatását és ezzel elhagyta az elnöki emelvényt. Bevonul a meg­választott tisztikar Ezután rövid szünet következett, majd há­romnegyed egy óra tájban bevonult az ülés­terembe a Ház megválasztott tisztikara. Ára 16 fillér

Next