Magyarság, 1927. február (8. évfolyam, 25-47. szám)
1927-02-01 / 25. szám
ELŐFIZETÉSI AKAK: FÉLÉTRE 34 PENGŐ. IIOTIDI-S JIKOD BOT HÓRA 4 PENGŐ. ESTIS SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 33 FILLÉRUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELÉS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIT AT AU BUDAPEST, VIIL. JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-11, JÓZSEF 68-9 LEVÉLCÍMI BUDAPEST 741, POSTAFIÓK I* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 FEBRUÁR 1, KEDDOS VIK. ÉVFOLYAM 25. (1796.) SZÁM Trianon diszmagyarban (M. I.) Azt olvasom, hogy az a ragyogó ünnepség, amellyel az új országgyűlést szombaton megnyitották, a régi Nagy- Magyarország legragyogóbb, legboldogabb ünnepeire emlékeztetett. Hogy fényesnek fényes lehetett, elhiszem, hiszen, mint mondják, csak amit villanyban elégettünk ehhez a fényhez, egymilliárd magyar koronába került. A debreceni cívist, mikor a városi színház építési költségeit megszavazta, megkérdezték, minek az a városnak, miért kidobni ilyen rettentő összegeket? Hát csak azért, mert telik! — felelte a debreceni polgár. Hát, úgylátszik, nekünk is telik. Egyébként senki se tudná megérteni, minek örömére vettük fel a nemzeti nagyság és büszkeség keleti ruhapompáját. Győztünk talán valahol a négy égtáj felé? — kérdezi mindenki. Megváltozott valami körülöttünk, vagy elindultunk talán azon az úton, amely tizennégy vármegyétől megint az országhoz vezet vissza bennünket? Mire ez a nagy diadalünnep ez a fény és ez a ragyogás? Közelebb jutottunk talán mindahhoz, amit elraboltak tőlünk, vagy azért ünneplünk, hogy oszlopai lettünk, mint a miniszterelnök úr mondotta, az európai békének? Vagy azért tündöklünk bársonyban, prémben aranyban, mert sikerült végleg lemondan nagy nemzeti céljainkról és sikerült öt év alatt meggyőzni magunkat, hogy így is lehet nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül élni, ahogy mi élünk mostanában. Ünnepeljük magunkban azt a heroizmust mellyel a történelmi Magyarországról lemondtunk s mellyel az egykori szabad emberekből circum-spectumos kéregetőkké alacsonyodtunk? Azt ünnepeljük hogy milliónyi testvéreinket öt év óta háborittattan gyilkolhatják odaát a határokon túl, Budapesttől már negyven kilométernyire? Azt ünnepeljük, hogy ők ezt már megszokták a reménytelenség kétségbeesésével s mi megszoktuk a hitványság könnyelműségével? Azt ünnepeljük, hogy végleg elfelejtettük őket vagy azt, hogy mi már csak önmagunkr gondolunk? Az ő sebeiket, rongyaikat megaláztatásukat, pusztulásukat akarja a diszmagyarral betakarni? Vagy itthon nagy erőnk, bőségünk, jólétünk és hatalunk nem fér már bele a polgári ruh szürkeségébe s a történelmi nagy múl ragyogását kívánja magára? A konszoldáció rothadtsága már történelemnek ér; magát s ünneppé tudja magasztosban hogy öt év alatt a nemzeti társadalom velejéig hatolt, s fölette benne az egészség és a föltámadás minden csiráját Vagy azért kell a diszmagyar, mert m sincs több katonánk, mint amennyivel proletárnyugtalanságot udvaiba űzhetjü vissza? Vagy azért, mert maholnap tét méltóságon át születik nálunk évent mint ahány csecsemő? Vagy azok ön előtt rázzuk a melyette bársonyt, a ham arany és hamis prémeket, akiket sikerű a konszolidációból végleg kitudnunk? magyar értelmiségi osztály százezre emlékeztetjük rá, hogy pusztulása befjezett és változhatatlan s mint ilyet ma már meg lehet jubilálni? Vagy annak uj magyar nemzedéknek szól ez az idelen gőg, a színpadi fringiák és kócsagó felvonulása, amely előtt olyan vassoros pókkal sikerült lezárnunk a jövő útja, amely diplomával kezében és a kultu fölény hazugságával szivében Kisázs és Brazília partjait áhitja, ahol diplon helyett majd kenyeret verejtékezhet magának? Soha ilyen hazug pompával a jelent igy ki nem hívták s a múltat, melynek színeit egy órára magunkra loptuk, igy meg nem tagadták. Mintha kísértetek öltöztek volna fel, ócska, romlott vázak egy furcsa álarcosbálra, melynek minden mozdulata, minden szava és minden lélegzete kétségbeejtő anakronizmus. És mindebből ott senki semmit meg nem érzett. Talán Hadik Jánosban rémlett föl valami lelkiismeretfurdalás, mikor egy fekete karszalaggal akart a múlttól és jelentős is bocsánatot kérni ezért az ünnepért s talán ugyanez a lelkiismeret szólalt meg abban a pár férfiban, Gaal Gasztonban és társaiban, akik egyszerű polgári ruhává is próbálták szürkévé szerényíteni az operaházi kosztümök bevonulását a magyar parlament gótikus kupolacsarnokába. Hogy ezek az ünneplők ott nem nevettek-e egymás szemébe, vagy egymás szemébe mertek-e nézni, egyáltalán, nem tudom. De vajjon mit gondolt rólunk, vagy legalább is róluk az a külföldi diplo-mácia, melynek budapesti képviselete ott terpeszkedett a fénnyel elárasztott páholyokban, hogy végignézze ezt a nemzetiünnepet? Ott ültek ezekben a páholyokban mindazok, akik a történelmi Magyarországon megosztozkodtak s most birtokon belül, a győzelem és változhatatlanság gőgjével szivükben tekinthetnek le a roncsokra, melyeket az ünneplőknek meghagytak, de, amelyeknek léte ugyancsak az ő egyetlen kérintésüktől függ. Sohasem hitték volna, hogy mi diadalünneppé tudjuk valaha érezni azt, amit örök gyászosnak és megalázásnak szántak nekünk , hogy öröm lesz számunkra valaha az, amiről annak idején mi magunk is azt hazudtuk, hogy keresztefeszítés. Mit gondolhattak ezek az urak, ezek a cseh, szerb, román, angol vagy francia diplomaták, micsoda nép, vagy micsoda társadalom lehet az, amelynek elitje egy ilyen hazug pompa üveggyöngyeiben tud gyönyörködni, mikor mögötte egy szörnyű történelmi katasztrófa reménytelensége áslt, alatta a mélyben pedig egy letepert és kifosztott társadalom szociális, és erkölcsi meghasonlása liheg. Mit gondoltak rólunk, odafenn, ezek az idegen urak, hogy sajnálhattak, hogy nevethettek, hogy megvethettek bennünket! És mit gondolhatott rólunk s erről a gyülekezetről a királyok koszorúja odafenn a páholyok magasságából, a nagy és szent királyoké, a hősöké, országszerzőké, akik márványba faragva néznek le egy véres, gyásszal és dicsőséggel teljes történelem ormairól a ma kicsiségére, gyászára és szenvedéseire? Mit gondolhattak ezek a királyok, akiknek kardja mindig a négy égtáj, mindig a Kárpátok koszorúja és a tenger kék partjai felé mutatott, s a négy égtájért való küzdelemben soha megpihenni nem tudott. Mit gondolhattak azokról ott lent, mit ünnepelnek, mivel dicsekedhetnek, mikor a négy égtájból többé semmi se a mienk s mikor a Kárpátok ormait és a tenger kék partjait vakondok tekintetükkel el se érik többé És mit gondolhattak ezek a nagy királyok, hol lehet utódjuk, hol pihenhet Szent István koronája s micsoda ünnep lehet az, melyből ez a korona ki van zárva, hogy maga, mint puszta ereklye virrasszon egy vasládában, királya pedig száműzetésben virrasszon ugyanolyan elhagyatva. Keresték onnan felülről ezt a királyt, s láttak trónkövetelőket, akiket aranytól és gyémántoktól ragyogva ugyanaz a vágy, ugyanaz az ambíció hozott ide, hogy minden kézszorítással, minden kegyesen elejtett szóval, minden mosollyal és minden tekintettel népszerűséget és szavazatokat vegyenek, s minden elejtett szóval, minden kiszámított mosollyal és minden kézszorítással közelebb küzdjék magukat ahhoz a koronához, mely abban az ócska vasládában pihen. Mit gondolhattak ezek a nagy királyok odafönn a márvány hidegsége alatt ezekről a gyémántos trónkeresőkről s arról a szegény száműzöttről, akinek semmi gyémántja nincs s aki olyan távol volt innen, mint a történelmi Magyarország szomorúsága ettől a hivalkodó gyülekezettől s ugyanolyan távol, mint az elszakított részek lelke a konszolidációnak ettől a siralmas ünnepétől! 22 A született főrendek deklarációt tettek a törvényes király és az Integer Magyarország mellett Megalakult az országgyűlés két háza A parlament kupolacsarnokában hétfőn már korán reggel megjelentek a munkások és mire a képviselők a ház folyosóin gyülekezni kezdtek, már leszedték a csarnok faláról a díszt és a pompát. A képviselők is menték, forgók és diszkardok nélkül gyülekeztek már ma; a megnyitás ünnepélyessége után most már a hétköznapok szürkesége öntötte el a Házat, amelynek mindkét kamarájában egyszerre kezdődött meg a munka. A nagyobb érdeklődés a felsőház felé fordult. Mind a két Ház javában ülésezett és szavazott már, de a felsőház karzatain még egész csomó alsóházi képviselő volt látható, akik otthagyták a maguk ülését, hogy a felsőházban nézzenek szét. Hiába, az alsóházat megszoktuk már, míg a felsőház az újdonság ingerével hat és még egészen tisztázatlan az a probléma hogyan fog az országgyűlés két kamarája együttműködni. A felsőházi folyosó kétségkívül színesebb és mozgalmasabb, mint az alsóházi oldal. A főpapok színes reverendái, a főtisztek uniformisai élénkítik a fekete kabátok hullámzó tömegét, amelyeknek jórésze szintén nagy vagy érdekes neveket takar. A folyosókon, persze, itt is legfőbb téma volt az országgyűlés kamarájának egymáshoz való viszkus a legközelebbi jövőben és a vélemény meglehetősen egyformán alakult ki. A tervszerű meggondoltsággal összeállított felsőház kétségkívül nagy intellektuális fölényben van a képviselőházzal szemben, amely mellett, annak az alkotmányos rendből fakadó nagyobb helyzeti energiája ellenére, alighanem fontos szerepet fog játszani a közeljövő törvényhozásában. A képviselőház mai ülése a hirdetett tíz óra helyett háromnegyed tizenegy órakor vette kezdetét. Az ülésterem ezúttal is népes volt, legalább a jobboldal és a közép, a baloldali szélső padoszlopban, az ellenzéknek fenntartott helyeken, most alig ül négy-öt képviselő. Az elnökség megválasztása nagy nyugalomban folyt le, a hivatalos jelöltek majdnem egyhangúlag jutottak méltóságaikhoz. A megválasztott elnök, Zsitvay Tibor, rövid beszéddel foglalta el elnöki székét, hitvallást téve az alkotmányos szellem és a türelem politikája mellett. Az ezután következő alelnökválasztásnál mégis meglehetősen parázs hangú vita kerekedett; elsősorban Gaal Gasztonból robbant ki a már oly sokszor megcsodált ellenzéki temperamentum, amely ezúttal a jegyzői állások oktalan szaporítása ellen fordult nagy erővel. A többség azonban, a miniszterelnöki intésre, nagy pontossággal szavazott és eldöntötte, hogy a képviselőháznak tíz jegyzője lesz, míg a régi országgyűlés hat jegyzővel is beérte. A felsőházban elsőnek a főhercegek foglalták el piros bársonyszékeiket: József főherceg, azután Albrecht és József Ferenc főhercegek. A katolikus egyháznagyok a jobboldali legszélső padoszlopban foglaltak helyet, velük szemben, a balszélen, a többi egyházak képviselői, közöttük Löw Imánuel, a szegedi főrabbi, fekete talárjában. Reich Koppelt hiába keresték az érdeklődők, az ortodox főrabbi a mai ülésen sem jelent meg. A házelnökség megválasztása itt még nagyobb egyhangúság mellett történt, mint az alsóházban. Wlassics Gyula bárót egyhangú bizalom emelte az elnöki székbe, megválasztása után még külön felszólalásokban is üdvözölték és biztosították őt bizalmukról a felsőház tagjai. Váratlan érdekessége volt az ülésnek Dessewffy Aurél volt országbíró felszólalása és ünnepélyes deklarációja a jogfolytonosság, az alkotmányos király jogai és az integer Magyarországhoz való ragaszkodás mellett, amely deklarációját egyébként még tizenöt felsőházi tagtársának nevében terjesztette elő. Zsitvay Tibor a képviselőház elnöke, Puky Endre és Huszár Károly az alelnökök A képviselőház ülését Graefl Jenő korelnök nyitotta meg. Elnöki rendreutasítással kezdődött az ülés, amelyben Peyer Károly és Propper Sándor részesültek a legutóbbi ülésen Héjjas Ivánnal szemben használt inparlamentáris kifejezésekért Ezután az igazolóosztályok előadói terjesztették be jelentéseiket. Ezek szerint az osztályok összesen 216 képviselő 237 megbízólevelét vizsgálták felük Az A-jegyzékbe foglaltak 213 teljesen rendben levő mandátumot, a B-osztályba 9 megbízólevelet, amelyeknek gazdái ellen a megbízólevélben kifogás emeltetett A C-osztályba, a petícióval megtámadott mandátumok osztályába 15 mandátum került A három osztályba sorozott képviselők tagsági jogaikat ideiglenesen gyakorolhatják, a B- és C-osztályba sorozott mandátumok azonban a közigazgatási bíróság elé kerülnek elbírálás végett Ezután következett a Ház elnökének megválasztása. A leadott 144 szavazatból 137 szavazat esett Zsitvay Tiborra, amely eredményt az egységes párt nagy éljenzéssel üdvözölt Mindjárt ezután következett az alelnökválasztás. A leadott 150 szavazatból 142-t kapott Puky Endre és 135-öt Huszár Károly, akiket a korelnök megválasztott alelnököknek hirdetett ki. Megválasztotta még a képviselőház háznagyát és hat jegyzőjét. Háznagy Karafiáth Jenő lett, jegyzőknek Petrovics Györgyöt, Urbanics Kálmánt, Perlaki Györgyöt, Héjj Imrét, Griger Miklóst és Esztergályos Jánost választották meg. A tisztikar megválasztásával a korelnök és a körjegyzők működése végetért. Graefl Jenő korelnök röviden megköszönte a Ház tagjainak támogatását és ezzel elhagyta az elnöki emelvényt. Bevonul a megválasztott tisztikar Ezután rövid szünet következett, majd háromnegyed egy óra tájban bevonult az ülésterembe a Ház megválasztott tisztikara. Ára 16 fillér