Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám (74. szám)
ELŐFIZETÉSI ÁRAK! FÉL ÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 EGY WRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA I KAP . FILL., VASÁRNAP 32 FIJ.L. AUSZTRIÁBAN HÉTCÖVNAP 30 GARAS, VASARNAP 40 GARAS megjelenik hétfő kivételével minden nap LEVÉLIZÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 BUDAPEST, 1928 ÁPRILIS 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉGI BUDAPEST VI. ARADI U. 10. TEL.: T. 252*30, 252-31 FŐKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KÉR* ANDRÁSSY-ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 233 IX., ÉVFOLYAM 76. (2144.) SZÁM A fekete rigók írta: JVA Ilotay István Mióta tavaszi lutik járnak, hajnalonkint egy-egy fekete rigópár szólal meg a kertben az ablakunk alatt. Úgy hívjuk őket: a mi rigóink. Azért a mieink, mert mi viseltünk teájuk gondot a hosszú tél alatt. Mert ők nem mentek el, ittmaradtak hidegbe, fagyba, hóba, sárba, itt szenvedtek.Nem olyanok, mint a többiek, akiket csak a napfény csal ide és tart vissza nálunk, hogy az első levélhullásra, az első hideg szélsőhajtásra odébbálljanak barátságosabb tájak felé. A mi rigóink akkor is idejártak, reggelről,reggelre az arcok alá, itt bujdostak a kerti fák alatt, a fenyőbokrok sűrűjében magvakat keresgélve, fekete-barna gérokjukban is fekete földhöz simulva, hangtalanul,szerényen, szó nélkül, kedves fénylő fekete szemükkel oldalt fel-felpillantva az erkélyre, mi hull le onnan csipegetnivaló. Nagyon hosszú tél volt az idei, szinte azt hitte már az ember, sose fog kinyílni az idő s most, hogy egyszerre beütött a tavasz, a ligetben s a kertben meg lehet sikerülni a madarak egymást túllicitáló fecsegésétől, a csicsergés, fütyörészés ujjongó boldog zűrzavarától, amibe a rigók füttye olyan kedvesen, olyan mélán trillázik bele. Ők a kertek és ligetek cigányai. Feketék, földhözragadtak, hűségesek s erre a nagy tavaszi dzseszbrendre itt biztosan azt gondolják magukban a többiekről: hol voltatok, mikor itt rosszul ment a világ sora és hol lesztek megint, ha újra hűvösre fordul? Ilyen hosszú tele van most a magyarcigánynak is. Csak nem akar kitavaszodni. Szörnyű nyomorban vannak. Egy-egy jajkiáltásuk hangzik fel itt-ott, gyűléseket tartanak, szervezkednek, az újságokban panaszkodnak s mind azt kérik tőlünk, hatóságoktól, társadalomtól: mentsétek meg a magyar nótát! Úgyszólván senki se kiabál már érte, hogy mentsük meg, csak a cigányok. De senki se hallja meg őket. A konszolidáció siketen és érzéktelenül elnéz fölöttünk. Úgy látszik, az ő dolguk nem tartozik a kultúrfölény nagy érdekéhez: kívül maradtak rajta. A cigánynak pedig fáj, hogy ilyen közönyösek lettünk hozzá, mikor ő úgy összenőtt velünk és úgy összenőtt a magyar nótával. Nem tudjuk, mikor kezdődött ez a viszony, mikor lopódzott először a hátunk mögé, mikor hajolt először a fülünkhöz a maga szárazfájával. Talán a mohácsi vész utáni Magyarországban, a török és a német gyász alatt, mikor mindenki ugyanúgy elhagyott, mint most, mikor mindenki rajtunk taposott, akkor sajnált meg és akkor hajolt hozzánk először. Egyetlen bevándorlónk volt, aki, mikor jött, nem kért semmit, se jogot, se földet, se privilégiumot. Ha ilyesmit kértél volna, tudnánk, mikor jöttek, föl lenne jegyezve a történelemben vagy a corpas jurisban. De semmi se maradt mindéről. Mert ők semmit se kértek. Úgy sompolyogtak be lábujjhegyen, mint ahogy a halotti torra, vagy a lakodalmas hiúzhoz szoktak. Semmit se kértek, mikor elkezdték. Keleti nép voltak, nem volt semmi üzleti számításuk, nem akartak bennünket boldogítani, civilizálni ésem akartak megzsarolni sem. Csak vigasztalni akartak. Semmibe se akarok„osztozni velünk, csak a sorsunkban, főleg a rossz sorsunkban. És vigasztalok háromszáz esztendőn keresztül. Megmentették, fenntartották, muzsikába öntötték, nemzedékről-nemzedékre hagyták egy nemzet egész érzelmi világának zenei kincseit. A legindividuálisabb, legnomádabb, legrakoncátlanabb nép voltak s a legkonzervatívabb hivatást szolgálták. Kétháromszázesztendős hangokat őriztek meg, olyanokat, amelyekbe a múlt volt bezárva, a maga bánatával és dicsőségével, elmúlt nemzedékek szerelme, öröme, duhajsága és mélabuja. Azt mondják róluk a modern magyar zenekutatók, hogy elrontották a magyar népzenét, hogy kiforgatták eredeti jellegéből, kicifrázták, keletiesen felsallangozták, a maguk képére és ízlésére formálták. Miért tették? Bizonyosan csak azért, mert nagyon szerették, mert a magukénak érezték, vagy legalább nagyon közel magukhoz a lelket, mely bennük megszólal s a népet is, amelynek szájáról ellesték. Valóban senkire se bíztuk rá annyira a lelkünket, mint rájuk. És senki se volt büszkébb erre a bizalomra és senki se volt hálásabb érte. Volt idő, több mint félszáz éven keresztül, a XIX. század derekán az ő kezükben volt nemcsak a lelkünk, de a pénztárcánk is. Olyan állapotban voltunk, annyira rájuk bíztuk magunkat, olyan narkotikummá váltak, azt csinálhattak volna egy egész uralkodó társadalommal, vagy annak nagy részével, amit akartak. Nemcsak a lelkét, de minden vagyonát magukhoz muzsikálhatták volna. Levetkőztünk volna nekik, aminthogy csakugyan le is vetkőztünk. Mindent elvehettek volna tőlünk, nem csalással, nem erőszakkal, csak úgy szépszerével. Mert magunktól adtuk volna, aminthogy adtuk is. Kiruházkodhattak volna, új vagyonos, birtokososztályt építhettek volna magukból, új, gazdag társadalmi réteget, egy külön rend öntudatával, ízlésével és céljaival. Fölénk vagy mellénk kerekedhettek volna a hegedű erejével. Súlyt, pozíciót, anyagi, társadalmi befolyást, elismertetést, tekintélyt szerezhettek volna. A zsebükbe nyomkodtak, a fejükhöz vertük ezt az alkalmat s ők mindebből semmit se kértek, illetve semmit se tartottak meg, semmit föl nem használtak, semmivel vissza nem éltek. Még nálunk is nagyobb urak voltak. Mindent átmuzsikáltak másoknak, más bevándorlóknak, akik ügyesebbek, élelmesebbek, számítóbbak voltak. Akik a két úr között harmadiknak a háttérben álltak s a számlát írták, hogy a kettő révén lassan minden hozzájuk folyjon, hozzájuk meneküljön: vagyon, pénz, föld, szerencse, anyagi, politikai, társadalmi erő. Ezekben aztán már semmi se volt meg abból, amiért a cigány valamikor a fülünkhöz hajolt. Abból a lélekből, melynek közös húrjait a cigánymuzsika megrendítette, fölkavarta, abból a múltból, melynek hangjait, árnyait, emlékeit, érzéseit idézte, a magyarságnak, mint nemzetnek s a magyarnak mint embernek lelki világából, öröméből vagy bánatából. Ennek az uj urnak mindehhez már semmi köze nem volt. Más fából faragták, más bölcsőben ringatták. Mit tudott volna kezdeni ezzel a muzsikával? Semmi oka nem volt a sirvavigadásra, nem érthetett semmit se a Rákóczi-induló vad keserűségéből, nem tudta miért kell cigány ahhoz, hogy egy nyárfás tanyába nem hallik be a kurjantás s miért begyűrni a süvegünk tetejét, ha látjuk a fergeteg elejét. Eleinte udvariasságból Kikötőben Írta: P. Ábrahám Ernő Szombaton délután volt. A Reeperbahn mulatóhelyei és pincekocsmái tele voltak matrózokat, kikötőbeli alkalmazottakkal. Ahogy be-benyitottam az egyikbe, az ajtón keresztül áradt ki a muzsika, a dal, a dévai kacagás, hangos vitatkozás s a füst, a szeszes pára, a romlott levegő. Egy tipikusan tengerész tanyát kerestem s az egyik pincekocsmában csakugyan jóformán csak matrózok mulatoztak. Vékony matróz ruhájukból kiveres lett egészséges, izmos mellük és nyakuk, szemük tele volt a tenger erejével, titkaival. Jókedvüek, frissek, egészségesek voltak s nyers őszinteséggel dévajkodtak a lányokkal. Az asztalok tele voltak sörös, whiskys poharakkal. Az egyik asztalnál pókereztek a matrózok s a nők a vállukon könyökölve gibickedtek. A másik asztalnál daloltak s verték a ritmusra az asztalt. Csupa indulót daloltak. Ittak, mulattak a többi asztaloknál is. Csak az egyik sarokasztalnál iddogált egy öregebb ember. Tengerész-e, munkás-e, nem tudtam kivenni, de látszott, hogy kikötőbeli. Az asztalához ültem, whiskit rendeltem s csendesen szemlélődtem. Az öreg sört ivott, keveset, nagy időközökben hörpintve egyet-egyet. Szelíd arcvonásu, borongós kék szemű ember volt, ötven körüli! Ott volt a kocsmában, de látszott a tekintetén, hogy a lelke messze jár. Mikor az asztalához ültem, szívesen bólintgatott s mikor leültem, megint csak nézett a levegőbe. A borongásából tudtam, hogy a múltba néz. Egyszer csak üvegesre tört a szeme kékje s rettegéssel fordult hozzám: —* Jön. Nemsokára jön. — Ki jön? — kérdeztem értetlenül s láttam, hogy az ereje képzelődik. — Ki jönne? Káté! — mondta most már eszelősen. — Nézze, bácsikám. — igyekeztem megnyugtatni, — én láttam a tekintetéből, hogy valami régi emlve a lelkén s talán csak képzelődik. &,i 02 a Káté? Mért jönne? Az öreg tekintete megy.4. Hozott, hogy olyan kételkedő hangon kérdeztem, elmúlt belőle a rémület s csodálatosan mély multbanézéssel meredt maga elé. Sokáig hallgatott, akkor felnéz.' s szinte akkor vette megint észre, hog'Y én is az asztalánál ülök. Megvillant a tekintete, láttam, eszébe jutott a kérdésem. — Ki az a Káté? Hát gyöjjön közelebb, magának elmondom. De csak magának, érti? — s kémlelve, reménykedve, fenyegetődzve nézett rám. — Mi van Kátével, öreg söröskancsó? — röhögött át a szomszéd asztaltól az egyik matróz. — Egyszer még kihalászod! — vágta át a szót egy másik is s röhögött az egész kocsma. De az öreg mintha nem is hallotta volna. Kezdett érdekelni a dolog. Az öreg pedig rám nézett. — Hej, uram, — kezdte, — soha az ember asszonyban ne bízzon. Tudja, mit csinált belőlem az asszony? Néztem rá, vártam, hogy megmondja. Az öreg pedig megfogta a kezem, a szemembe fúrta a tekintetét, hozzám hajolt s a fülembe súgta:— Gyilkost! Pár pillanatig nézett, várta a hatást s újra kiszakadt belőle: — Gyilkost, uram! Gyilkost! — Ugyan, hisz akkor nem lesmett. Eszelősen, kémlelődve nézett körül s megint suttogta: — Akarja, hogy elmondjam?— Hogyne. Nagyon érdekel. « Régen volt az, uram. Még akkor egy ősz hajszálam se volt s megvolt valamennyi. Most már csak itt az alján van valami, felül egész kopasz vagyok. De akkor fiatal voltam, erős, bátor. Nem volt nálam különb halász, uram. Úgy ismertem a tengert, mint a tenyeremet s mikor más csak alig egy-két mázsával fogott, az én bárkám alja tele volt hallal. Elhallgatott, elgondolkozott. Azután megint megcsillant a szeme s újra kezdte: — Hej, uram, de szép dolog is a tenger. A hullámok, a szél, a csillagos éjszakák, a messzeségek, távolságok, a veszedelmek! Ember kell oda, férfinak való dolog az. S járja az ember hetekig s örömmel gondol rá, hogy nemsokára hazatér a kikötőbe, ahol lányok, asszonyok várják a halászt, meg a tengerésznépet. Szép harmatos testű, gyenge aszszonynép. Megint elhallgatott. Hagytam elmélgedni, hallgattam. — Uram, — kezdte kis idő múlva megint, — nem volt szebb lány egész Hamburgban Kitenél. Kocsmai lány volt, de nen afélte. Tisztességes lány volt, uram, esküszöm s a tűzbe tettem volna érte a kezemet. Csak nagyon szeretett mulatni. Ahol ő volt, ott a matrózok, halászok nem is törődtek más lánnyal. Pedig még csak hozzá se érhettek, uram. Ha valaki közelebb akart hozzá simulni, csak megvillant a td’úntetes rend volt. Mint az állatszelidite'i tigrisekkel, úgy bánt velünk. Hogy valaki’ hazamehetett volna vele, arról álmodni ,de lehetett. Csuda, ha beleszerettem, ur.fim? Hallgattam, vártam, hogy folytassa. — Egy féhértendeig jártam utána, uram, s még csak a karját se foghattam meg. A tengeren is mindig rá gondoltam a hej, de sokáig tartott most már minden halászás. Mert csak a kikötőbe vágytam Káté után. Érti ezt uram, érti? — Hogyne érteném .. . — Nahát. Az lett a vége, hogy egy este, mikor megint mulattunk, csak elébe álltam: — Kate, — mondtam neki, — én nem tudok szép szavakat, — mert én csak egy tengerjáró ember vagyok, de szeretlek, mint a sirály a tengert s csak az a vágyam, hogy a feleségemmé tehesselek. Rám nézett, várta a hatást s aztán folytatta: — A szemembe nevetett a lány, uram, a szemembe. Bolond vagy — mondta. —■ mert én is a szabad életet szeretem mint a sirály, dalolok, mulatok veletek, de soha egyikötök se tehet magáévá. Elhallgatott, elnémult. — Hej, de fájt ez nékem, uram. S csak még jobban megszerettem. Egyre csak kérleltem s végre meggondolta és a feleségem lett. Sokáig hallgatott s kétszer is hörpini tett, mig újra kezdte: — Hej, uram, de boldog élet következett. Három hét, mint a a paradicsomban. Hívtam Kátét is, de sehogyse bírtam rávenni. Három hét múlva innen megyek haza, hát Kátésehol. Mikor ment el?. Estefelé, mondták a házbeliek. Sokszor, elmegy? Minden este. Úgy vert a szivem, uram, mint a gép. Mentem kocsmákba. Az egyiket megtaláltam, dalolt a matrózokkal. Egy örömmel borult a nyakamba s nem mertem neki szemrehányást tenni. S tudtam, tiszta maradt s még csak egy ujjal se nyúlhattak hozzá. Haza vittem. Másnap este vacsora után feküdni akarok lefelé. Hát látom, öltözik az asszony, cifrázza magát s csak oda Ára 32 Illléig \