Magyarság, 1928. augusztus (9. évfolyam, 173-197. szám)

1928-08-01 / 173. szám

FÉLÉVRE 24 EGY HORA 4 NAP 16 FILL., HÉTKÖZNAP MEGJELENIK LEVÉLCÍM: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­­VASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN 30 GARAS, VASARNAP 40 GARAS HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI, ARADI­ U. 10. TEL.: AUT. 232-30, 252-31, 252-40. FŐKIAD­ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK-UTCA, 7. TELEFON: AUT. 294-31, 294-32. FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDA­­PEST, V. KER., ANDRÁSSY­ UT 8. SZ. TELEFON: AUT. 200-77, 234-32 BUDAPEST, 1928 AUGUSZTUS 1. SZERDA IX. ÉVFOLYAM, 1(2241.) SZÁM Kincstári fölösleg a fogyásig Négy esztendő óta futja a konszoli­dációval a halálgaloppot a névtelen magyar adófizető. A szörnyű verseny irama csak nem akar ernyedni. Ellen­kezőleg, mintha évről-évre növekednék­­ennek a hajszának vad lendülete, meg­­javíthatatlan tempója. Fullasztó, gyil­­­kos a verseny s beláthatatlanul messze te cél. Nincs egy percnyi pihenő a teher­viselésnek ebben a marathoni futamá­­­­an. Minél bőségesebb veríték csorog­­le a meghajszolt adóalany eltorzult őr­­teájáról, minél jobban zihál beteg tüdeje a horpadt mellkasban, minél inkább­­sóvárogja eltikkadt innye az idilő Vizet s vézna, leromlott, megstrapált s­este az erősítő táplálékot, annál bő­­­­szebb iramot diktál neki a finánctéboly te annál súlyosabb terhekkel tömi meg n nehéz hátizsákját. A magyar nép pasz­síiv hősiességének valóban csodálatra­méltó határai vannak. Egynéhány száz e­sztendővel ezelőtt ugyanez a névtelen ír­­agyar adófizető, a magyar jobbágy, a­­magyar kézműves, a magyar kalmár, migha három-négyféle gazdának is ro­mlott. Fizetett harácsot a töröknek, r­endes adóporcióját a maga törvényes királyának, fizetett tizedet a papjának és­ kilencedet a földesurának.­­ Az adósarc elviselésének próbájában a magyar nép, a misera plebs contribuens olyan múltra tekinthet vissza, ami cso­­­­dálattal tölti el az utókort az emberi teherbírásnak hallatlan erőfeszítése és az emberi türelemnek végtelen csodája iránt. Ez a jóbi tűrés talán, ha nem is tündöklő, de nagyobb és állandóbb erénye volt ennek a névtelen magyar­­ adófizetőnek, mint hetyke és vakmerő huszárbravúrjai. Nem hisszük, hogy a­­ letűnt rendi korszak óta ez a névtelen m­agyar adófizető nehezebben kereste­­tolna valamikor orcája verejtékével a m­aga mindennapi kenyerét és gyötrel­­m­esebben teljesítette volna a közszol­gáltatásokat, mint a szanálás négy szűk esztendeje óta. Azóta konokul, re­ménytelenül izzad egy szörnyű rab­szolgamunkában, amelynek nincs öröme, nincs pihenője, sőt nincs gyümölcse érem. A nagy keleti szatrapák és szul­tánok óta soha állam nem vette any­­nyira igénybe polgárainak és alatt­valóinak életét és munkáját, mint a megszanált magyar állam, amely esz­tendők óta tömi polgárainak verejtéké­vel és vérével a konszolidáció telhetet­len bendőjét. A vad adóhajszának azonban egyszer h­ár sürgősen véget kell vetni. A finánc­­rekordoknak végre megállj!-t kell pa­rancsolni. Képtelenség abban a stílus­­ban és tempóban tovább folytatni a fináncsáfárkodást, amely nemcsak a Szükségest hajtja be, hanem fölöslege­ket halmoz fel. Tibérius római császár­nak tulajdonítják azt a bölcs szálló­­ngét, hogy a jó pásztor csak megnyitja a juhokat, de nem nyúzza meg őket. klasszikus nemzetgazdasági tudomány éppúgy tiltakozik a mostani finánc bölcsesség tombolása ellen, mint egy előrelátó kormányzat közgazdasági gya­korlata. Négy esztendő óta átlagban véve száz­millió pengővel többet vesz be az ál­lam, mint amennyire költségvetési elő­irányzata szerint szüksége van. A száz millió­ fölöslegekkel való csillogás igazi lidércfény, mely egy közgazdasági pos­­vány felett lebeg. Ezek a százmilliónyi feleslegek a szanálás első éveiben az állami költségvetés összegéhez képest huszonöt százaléknyi többletet jelentet­tek, ma, 1928-ban, a méreteiben és téte­leiben megbővített költségvetési kere­tek között még mindig tíz-tizenöt száza­lékát teszik az előirányzott budgetnek. A hivatalos pénzügyminiszteri jelentés az eltelt költségvetési esztendő véger­ed­ménye gyanánt újból megállapítja, hogy az adócsavar kíméletlen alkalma­zásával sikerült ismét kilencvenötmillió pengővel többet kisarcolni az adóala­nyokból, mint amennyit az előirányzat jelzett. Ha egy nagy nemzeti vállalko­zás küszöbén állanánk és olyan messze ágazó és mozgékony külpolitikát foly­tatnánk, amely minden pillanatban je­lezhetné a cselekvés óraütését, ha a költségvetési fölöslegek mögött tévé­keny és virágzó közgazdasági éle­t sibongana, ha külkereskedelmi mérle­günk nem sikoltaná fülünkbe a kor­mányzat közgazdasági politikájánál riasztó meddőségét és tervtelenségét. Én a fényes termés dacára a magyar mező­gazdaságot, egész nemzeti és társadalm életünknek termékenyítő forrását nem fenyegetné a kiapadás veszélye, vagy ami még szörnyűbb: a zsírunkba való fulladás rémsége, akkor talán szabadna gartulálnunk a pénzügyi kormányzó bátor és erélyes lelkiismeretéhez amellyel az adóvegzatúra gépezetét foly­ton növekvő üzemben tartja. Ez a finánctatárjárás azonban olyan országban dúl elcsitíthatatlan őrülettel amelynek termelő osztályai teljesen ki­merültek, amelynek középosztálya fél­lábával a sírban áll, amelynek mező­­gazdasága termelési és árusítási válsá­gokkal küzd, amelynek ipari exportja alig van, amelynek kereskedői hitelkrí­­zisben vergődnek s amelynek vásárló­­közönsége ijesztő mértékben apad napról-napra, ez a finánc-okkupáció egy olyan országot ostromol, amelynek polgárai jóformán már mint a kormány közgazdasági politikájának hősi halott­jai hevernek a szanálás porondján. Sebaj. Az állami feleslegek grafikonja egyre emelkedő vonalat mutat. A fináncosztagok és a végrehajtók had­serege új vezényszóra indul új roha­mokra. Máról-holnapra az egyenes­­adóra nézve is életbe léptetik a jövedéki inkvizíciót. Az udvari kamarák és a helytartótanácsi dikasztériumok öreg szabályrendeleteit vonszolják a nap­fényre az országos levéltár aktatöme­geiből, hogy tökéletesebbé és főképp biztosabbá és hatásosabbá tegyék a to­vábbi adófölöslegek könyörtelen be­szállításának lehetőségét. Sohase hittük volna, hogy a repülőgépek és az autók korszakából vissza kell mennünk a dili­­zsánc és a gyorsparaszt világába, hogy az adóprés archimedesi csavarját töké­letesítsük. Ha a magyar múlttal szem­ben szemére lehetne vetni a mai rend­szernek egy és más mulasztását, akkor most bőven jóvátette hibáját: jönnek a beck­kerek, az adóspiclik, a provízióért dolgozó feljelentők. Jövőre kétszázáll­­lió pengő lesz a felesleg. A szanálási műtét kitűnően sikerült. A névtelen adó­fizető kilehelte páráját, de az állam­­kincstár tele van. Éljen a koszolidáció! Látogatás Gyöngyösapátiban, a nyaraló Apponyi Albert otthonában Apponyi nyilatkozik az optánspor­t­ fordulatáról és az Anschluss­­tüntetésről, ami nem érdekli a magyar legitimistákat Gyöngyösapáti, július 31 Mindössze hárman szállunk le az udvariat­lanul zötykölő vicinálisról és rögtön látom, hogy a másik kettő is rokonszakmabeli: úgy dédelgetik a nyakukban csüngő fekete lá­­dácskákat, ami csak a fényképezőmasinának jár ki, és ruházatuk kecses dudorai elárul­ják, hogy ki vannak tömve lemezekkel.­­ Így kiállítva pedig köztudomásúlag csak a fotóriporterek szoktak kirándulni. Nyilván­valóan közös a célunk, ők is Apponyi Albert grófot akarják meglepni csendes nyári el­vonultságában. A „szakmában“ köztudomású, hogy Ap­ponyi Albert példás keresztényi megadással szokta fogadni az ilyen látogatásokat, előzé­kenyen beáll vagy beül, amint az ambiciózus fotóriporterek kívánják, sőt csendes humor­ral mindjárt diktálja is a felvételek címét: „az ősz pátriárka családja körében", avagy „a nyolcvanhároméves Apponyi kastélya tor­­rászán". E szíves fogadtatás reményében Gyöngyösapáti idegenforgalmát nagyban eme­lik a fotoriporteri és gyalogriporteri had ki­válóságai, nagy gyönyörűségére Gyöngy­öv­apáti község serdü­letlen ifjúságának, amely, mint idegenvezető,, nyaranta nem lebecsü­­lendő mellékjövedelemre tesz szert. ’■ Mezőgazdasági idlllek a grófi parkban Az idegenvezető libapásztor ifjakra nagy szükség is van errefelé, amennyiben Gyön­gyösapáti, mint vicinális­ megállóhely, rajtuk kívül semmiféle más hivatalos közeggel nem rendelkezik. Jelek vannak arra, hogy egy megállóépület készül, a hatóságok azonban ezzel nem sietnek, nagyon okosan úgy gon­dolkozván, hogy az Apponyi-család előkelő külföldi vendégei úgyis saját autóikon jön­nek, ide, a benszülöttek meg majd ellesznek ezután is váróterem és más nyugati luxus nélkül. Rövid tétovázás után tehát a fotó­­riporter makkal egyetemben rábíztam ma­gam egy ravaszkáskülsejü libapásztorra, aki hajlandónak nyilatkozott pártfogásába venni bennünket. A ravaszkáskülsejű ifjú a leendő állomásépülettől balra, egy lombos, árnyas útra kalauzolt, keresztülvitt egy fahídon, amely alatt poétikusan csobog a községnek nevét kölcsönző Gyöngyös-patak, és azután közölte velünk, hogy megérkeztünk a kas­télyhoz tartozó „angolba“, azaz az angol kertbe. Nagyobb bizonyíték kedvéért meg­mutatott a gyönyörű fenyők, juharok közt egy rozoga faajtót, amely emberemlékezet előtt kitámasztva és elfelejtve roskadozik az út szélén és azt állította, hogy­ ez a kastély bejárata. — Hát nem szokták elzárni a parkot? — kérdeztem csodálkozva. — Ugyan miért zárnák, — bámult most a kis ifjú. — Mindig szabad nekünk bemen­nünk, amikor csak akarunk, még a kis szi­­getre is szabad mennünk, a Máriához, ahol a gróf úr szokott imádkozni. — Szóval, itt az élet egészen patriarkális, jegyeztem meg. Az ifjú ezt nem értette. — Azt nem tudom, kérdezze meg attól a fiútól, az már belső ember. A „belső ember", amint most észrevettem, a fenyőerdőben állt és félszemével bennün­ket nézett, félszemével pedig öt-hat tehenet, amelyek boldog ábrázattal hűsöltek a fe­-,­nyők tövében. Látván ezt a ritka idillt, már nem is érdeklődtem tovább, milyen szellem uralkodik a gyöngyösapáti földesúrnál. A te­henek az urasági park fenyőfái közt és a drága, egzotikus bokrok körül (azt mondják, csak bokor van vagy százfajta a parkban), minden irányból előtörő riadt kotlósok egy­szerre kedélyessé és barátságossá teszik ezt a főúri hajlékot, amely az elveszett Eberhard helyett forradalmak után került a Széchenyi grófi családtól Apponyi birtokába. Olyan egyszerű, közvetlen az élet a büszke, száz­esztendős kastély zöld zsalui mögött, nem csoda, hogy Gyöngyösapáti derék magyar, népe egyszerre magáénak érezte és szivébe zárta az uj földesurat. A kis sziget Madonnája Kis kerülővel jutunk a kastély elé, meg­nézzük előbb a bájos miniatűr szigetet a ha­, laslón, a fák és bokrok titokzatos félhomá­lyában, repkénnyel futtatott kössd mélyedé­sében, itt rejtőzik a kis primitív Madonna­szobor, amelyhez minden reggel idezarándo­kol Apponyi Albert és felesége, a szobrocska előtt két fatérdeplő, — valóban itt lehetetlen nem imádkozni. Kanyargó, keskeny utak vesznek el a park óriási fái között, a par­kírozást és a szépformájú virágágyakat, úgy mondják, még 1802-ben készítették Napóleon fogságba jutott katonái a Széchenyi grófok­nak, ők csinálták a halastavat és vezették ide a kis patakokat, amelyek keresztül-kasul szabdalják a nagy parkot. Minden úgy ma­radt itt, mint volt száz évvel ezelőtt, csak az egyik sarkot hódította meg a modern ci­vilizáció: tenniszpálya került ide és egy szal­­mafedelű , kuglizó. A Baedecker, amennyi­ben a jövőben be óhajt számolni Gyöngyöse Ára 16 fillér

Next