Magyarság, 1929. március (10. évfolyam, 50-73. szám)
1929-03-01 / 50. szám
A Trockij Nem a szovjet száműzöttje, sőt nem is a védtelen türelmű orosz nép taszította ki magából, hanem az egész civilizált társadalom, amelynek engesztelődését és részvétét próbálja most sorsára irányítani, mikor véres, komor árnyéka felbukkan a közelmúlt gyászos időkből. Irtózattal tekintenek reá és valami elfojthatatlan borzadály remegteti meg az emberek szívét, amikor egyszerre megint felkisértek emlékezetükben, mint egy rémes látomás, mint egy misztikus lidércnyomás, mint egy szörnyű fantom. Soha nem látott még az emberiség ilyen nevei tébolyt, vagy ilyen nagystílű politikai gonosztevőt, aki ennyire vérben gázolta volna át hatalmának évtizedét, mint Trockij-Kronstein Leó. A nagy keleti despoták, akiit lemészárolt, hekatombákra állították hatalmuk piramisát, az elmebeteg római cézárok, akik véres komédiák és gladiátori játékok mutatványaiban ragyoghatták meg kerge agyrémeiket, forradalmi terroristák, akik csepegtek a vértől, akik emberfejekkel labdáztak és állami intézményt alkottak a nyaktilóból, a népvándorlás korabeli barbár királyok, akik mögött koponyacsontokból hányt halmok őrzik a történelem emlékét, nem ontottak aki ennyi ártatlan vért és nem használták a politikai iparhűvészet anyaga gyanánt annyira az emberi bőrt, mint a kannibalizmus népbiztosa. Vért szagolt — és nem remegett. Vért kóstolt — és nem iszonyodott Vért öntött, s ettölfogva szomja hozta azt s ettölfogva ez lett nála az egyetlen politikaformáló eszköz, asztelyével zilált, profétikus,belügy képzelete megteremteni remélte az ifőkommunista eszményt, vagy talán a sziriai zsarnokok komor államát. Millió és milló orosz parasztot, intelligenst és munkást hurcolt a mészárszékre egy őrült rögeszme nevében, vagy talán egy előttünksoha meg nem érthető gyűlöltség tébolyában, amely egycsapásra akarta leszelni a keresztény és árja kultureszmény fejét. Nincs az a dogma, vagy az a szenvedély, amely ennyi áldozatot követelhetne a maga létéért, vagy vélt igazságáért. És őt is csak akkor értheted meg talán, ha számításba veszed elnyomott őseinek tetemtedió bosszúját, a megtorlásnak azt a zord törzsi ösztönét, amely így fizeti vissza kamatostul kétezer esztendő ahasverusi bolyongásainak és schylecki lealjasodásának szenvedéseit. Az alacsonyabb emberfajtának egy kiszámíthatatlan konjunktúra egyszerre csak a kezére adta az emberekkel és a dolgokkal való rendelkezés hatalmát, talán csak azért, hogy megmutassa: ime a hatalomhoz a lázadó ösztön felkunkorodása még nem jogcím és nem tehetség, és az emberiség tanulja meg a saját kárán, hogy váljon hivatottak , az uralomra olyan fajták és olyan emberpéldányok, akiket nem igazságtalanság ítélt szolgaságra és alacsonyságra, hanem tulajdon lelki és szellemi erőiknek végtelen gyarlósága és hitványsága, leginkább pedig az az erkölcsi diszharmónia, amely élősdi létüknek időtlen időkig való törvénye marad, ha egyébként sikerült is magukra hazudni a fehér civilizáció technikai formaságait és külsőségeit. Nincs borzasztóbb, mintha a született rabszolga fellázad és ha véletlenül elnyeri az istenek legfinomabb és legkényesebb ajándékát, a hatalmat Nem lehet borzalmas következmények felidézése nélkül megtörni a fajok és az egyének közt uralkodó hierarchia törvényét. Az az egyenlőség, amely azzal teszi egy színvonalra az embereket, hogy a nemesebbek és a különbek fejét levágja, voltaképp a legszörnyűbb egyenlőtlenség és igazságtalanság uralmát honosítja meg. Megy, bolyong a száműzött. Nincs föld, amely befogadná és nincs nép, amely vendégbarátságával tisztelné meg a szerencsétlent. Mindenütt az irtózat reflexe mozdul meg s a legliberálisabb és leghumánusabb társadalmak is becsukják előtte az együttérzésnek és a részvétnek kapuit. Pedig a nagy Galeotto, a világsajtó, amely mélyen a bűnök és szörnyűségek tudatmezeje alatt legalább a hallgatás szolidaritásával viszonozza a vérsejtek titkos együttérzését, most olyan némaságot teremtett e véres fantom körül, ami már megtiszteltetés számba megy az ő részére, elhallgatván azt a múltat, amelyből ez a kísértet visszatántorgott. Micsoda zenebéna volna itt, ha egy reakció, ha egy nemzeti, vagy egy konzervatív visszahatás túlkapásait, vagy tébolyodott módszereit képviselné egy ilyen emigráns, aki mögött ott úszik tetteinek árnyéka. Ez a hallgatás már szinte az amnesztiára, vagy legalább is az emberi feledésre való előkészítést szolgálja. Képzeljék el, mi lenne ebben a sajtóban, ha ma egy ellenforradalmi zsarnok koldulná magának a vöröskeresztes Védelmet az idegen őrsápokban, vagy hirtelen megjelenne Trepoff figurája, hogy az emberi humanizmus alamizsnájáért csengjen. Szegény Vilmos császár még ma is üldözötten és kiközösítetten imbolyog, a doorni kastély parkjában, oda internálva, láncraverten, mint egy dühöngő véreb, megtagadva és kiátkozva ugyanazon emberiességi érzések által, amelyek most Trockij- Bronstein Leó érdekében a hallgatás és a felejtetés néma szolidaritásával drukkolnak. Az emberi lélekben azonban vannak olyan mélyhangzatú hurok, amelyeket nem lehet elhallgattatni. Az idegeknek különb emlékezőtehetsége van, mint az agyvelőnek. A lelkiismeret még akkor is emlékezik, amikor az érzések már kihűlnek. Ez az emberi lelkiismeret megkönnyebbülten látja a bűn vergődését és bűnhődését és a gonoszság kietlen bolyongását az emberlakta földek térségein. Ha a szovjet országaiban nem lelt menedéket, hát akkor mit remélhet az idegen társadalmaktól, amelyek ma is összerezzenek neve emitésére és amelyek benne látták megestesítve az antikrisztus csodáját. Hol érezheti magát biztonságban, ha már azok is megsokalták nevének és emlékének terhét, akik munkatársai voltak , akik talán csak úgy léphetnek egy új világba, ha nem érzik maguk között ebbé a szovjet hóhérát, az ultrák próétáját s a csóka fejedelmét. Az emberi hozat és önnön társtalansága, az a hit, így átkozottá válik az a föld, amelyre lábát teszi, hogy életének hátralevő veit a visszajáró szellemeknek, a szppngatásoknak és félelmi képzeteknek ecsillapíthatatlan hagymázában fogja ■ltölteni, ez az ő legigazibb és legmélőbb bűnhődése. Az emigránsi útlevél enkit sem fog megtéveszteni, sem pedig a világ nyilvánosságát kormányozó énvezők hallgatásának szolidaritása, mikor hatalmon volt, lemondott az emberi méltóság rangjáról, amelyet a vámüzetésben sem szerezhet vissza ebbé. ő maradt a Titkos Jelenések könyvének szörnyetege, az emberbőlvetkőzött állat, a bestia, kinek romok s véres hekatombák jelezték jövetelét s kísérik távozásának lépteit. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1929 MÁRCIUS 1. PÉNTEK FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG BUDAPEST. VL ARADI UTCA 10. TELEFON: AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ. HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET. BANK. UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-30 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 50. (2413.) SZÁM Lázas védekezés a kisebbségi jogok ellen a kis- és nagyántánt sajtójában Minél jobban közeledik a népszövetségi tanács ülésezése, annál inkább izgatja a kisebbségi kérdés az egész világ sajtóját. A kisántánt lapjai mintegy adott jelre igyekeznek diszkreditálni az egész kisebbségi problémát, letagadják a sérelmeket és államellenességgel vádolják kisebbségeiket. A francia sajtó, természetesen, teljes erővel támogatja őket ebben a hadakozásban. A Petit Journal, például, újra nyíltan hirdeti, hogy a győztes hatalmak nem azért kötötték a kisebbségeket védő szerződéseket és nem azért igyekeztek a kisebbségeknek az utódállamokhoz való viszonyán könnyíteni, hogy ezáltal az irredentizmus tűzhelyének vessék meg alapját, hanem ellenkezőleg, biztosítani akarták a kisebbségeknek az őket magukba foglaló nemzetekbe való lassú és fokozatos asszimilálódását. Páris tehát nem tud más megoldást elképzelni, mint hogy vagy irredentizmus folyik a nemzeti kisebbségek közt, mint ahogy erre irányult az egész nemzetiségi politika a háború előtt, vagy pedig beolvadnak a nemzetiségek a többségbe. Hogy ez a többség Csehországban és Délszláviában számbeli kisebbséget jelent, az eszébe sem jut a francia állambölcseknek. A Petit Parisien vezércikke korainak tartja a kisebbségi kérdés fölvetését a népszövetség elé, míg a rajnai kiürítés és a jóvátétel ügyét teljesen el nem intézték. Azután történelmi visszapillantásokat vet a nemzetiségek háboru előtti helyzetére s ismétli a rosszhiszemű közhelyeket, hogy a világháború felszabadítóharc volt a kisebbségek érdekében. Azután igy folytatja: Ára 1© fillér Statisztikahaláisítás A kisebbségi kérdés a békeszerződések következtében kétféle megoldást nyert: 1. Olyan országokban, ahol a népesség nagyon keveredett volt és lehetettez volt tisztán nemzeti államokat létrehozni, ott megtörtént, hogy a kisebbségek bennmaradtak az új államok keretében, így például Erdélyben, ahol a 80 százaléknyi román lakosság között 20 százalék magyar és német kisebbség maradt. Ugyanígy volt Felsősziléziában. 2. Megtörtént, hogy bizonyos politikai és gazdasági szempontok domináltak, aminek következtében tisztán kisebbségek által lakott területeket csatoltak más államhoz. így történt Olaszországgal is, ahol lehetetlen volt elkerülni, hogy ne a Brenner vonala legyen a határ, így azután Olaszország mintegy 250.000 németet és Isztriában mintegy félmillió szlovént foglal magában. Ugyanez volt a helyzet, amikor Csehország számára a Dunához szabad utat engedtek és Belgrádot bizonyos védelmi területtel akarták megvédeni az esetleges támadásokkal szemben. Ezekben az esetekben is a cseh, valamint a délszláv államhoz csatolt terület lakosságának többsége magyar volt. Természetesen arról nem lehetett szó, hogy a faji, nyelvi vagy vallási kisebbségek számára teljes önkormányzati jogot adjanak, de a békekonferenciákon mégis foglalkoztak velük és rábízták a népszövetségre, hogy a kisebbségek jogát biztosítsa. Az ilyen történelmi bölcseséggel bajos vitába szállani. Aki behunyja szemét és berugja fülét az igazság fénye és hangja előtt, annak hiába magyarázunk. Azt a megjegyzést azonban nem hallgathatjuk el, hogy a disántáni államaiba szakított magyarság mindenütt boldogan vállalna annyi jogot, amennyi az illető országok fajrokon népének volt Magyarországon a háború előtt, s amitől fel kellett őket „szabadítani“. Pedig semmiféle összehasonlítási alap nincsen a háború utáni és előtti kisebbségek kérdése közt. A háború előtt ilyen kérdést nem ismertek, nemzetközi védelmi szerződések nem áltak, a kisebbségek felszabadítása nevében természetes országhatárokat nem toleráltak össze-vissza és népeket nem szakítotak szerte-szét. Azóta mindez megtörtént a népek önrendelkezési jogának jelszavával, ellát meg kell adni a népeknek az önrendelkezési jogot, de legalább is saját népisége és kultúrája fentartásának és fejlesztésének jogát. A kisebbségi kérdés komoly problémája ma a kultúrvilágnak, tehát komoly hozzászólást igényel és nem olyan gyereke hamisításokat, mint a Petit Parisien cikkének az az adata, hogy a Romániához csatolt Keletmagyarországon nyolcvan százalék a román lakosság száma és húsz százalék a magyar és német kisebbség együttvéve, azóta megtartott román népszámlálás igenhét százalék románt talált mind ezen a területen, hol van még ettől a nyolc, van százalék! Az angol félhivatalos tévedései Egy londoni jelentés szerint az angol külügyminisztérium szócsöve a Times is hosszú cikkben foglalkozik a népszövetség várható viszályával. Abból indul ki, hogy „az új Európa térképének megrajzolásakor elkerülhetetlen volt, hogy az új államok lényegesen megnövelt területébe ne foglaljanak be idegen lakosságot. Ez pedig súlyos felelősséget hárított a szövetséges hatalmakra, amelyek-nek gondoskodniok kellett arról, hogy az új határokat ne lehessen háború útján megváltoztatni. Ezért a szövetségeseket az óvatosság és az emberiesség kötelezte, hogy biztosítékot nyújtsanak arra, hogy ezek az idegen uralom alá jutott népek ne részesüljenek rossz bánásmódban, ne fosszák meg őket politikai jogaiktól és ne tegyék ki őket az erőszakos elnemzetietlenítésnek. A hatalmak nem vállalhatják a kockázatot azokért a veszélyekért, amelyek olyan dolgokból származtak volna, hogy például a német nyelvet Szibériában erőszakkal elnyomják hogy a rutén parasztok és a magyar földesurak birtokát kárpótlás nélkül elveszik." A Times szerint a veszély csakugyan fennállt, mert hiszen a háború előtt ilyesmit tettek a németek Posenben, a magyarok a Felvidéken, sőt a háború után az olaszok a Dél-Tirolban.“ Nem értjük sehogy az angol fales érvelését. Mert ha elkerülhetett hogy az új Európa térképének megrakor ne kerüljön az új államokba idősarlakosság, miért kellett egyáltalában 'képet rajzolni? Ha az új államokr areláthatólag az volt a bajuk, ami a kék, miért nem maradtak meg a régiek ps még értjük a magyarok fel «-8»gag