Magyarság, 1929. május (10. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-01 / 98. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FELL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1929 MÁJUS 1. SZERDA FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI. ARADI UTCA 10. TELEFON: AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANKUTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 98. (2461.) SZÁM Lillák y miniszter úr tegnap bevallotta, hogy Lillafrred a földmunkák és a melegvízfurás kísérletei nélkül, az államnak eddig több, mint hárommillió pengőjébe kerül. Egy másik miniszter olyan székháza építtetett magának, pontosabban: olya palotát restauráltatott át, amelynek lépcsőházáról, mahagónival kirakócsarnokairól, márványcsodáiról és renissance-izlésű interierjeiről legendákat beszélnek, s ahol a raffináltan kimsért iparművészeti fantázia szinte veenyre kelt a fényűzés leleményével és bőkezűségével. A harmadik miniszterin se akar elmaradni a kulturfölény étkezési álmainak izgalmas sikereitől. Eitén építkezik és restaurál, hogy az is és a luxus tékozlásai ragyogják túl azt az eredményes és magasztos imányzati tevékenységet, amelynek fa alatt egy fülig eladósodott társalom roskadozik. Dehogyis van megás, vagy percnyi pihenő az átalakítás, építkezés, a restauráció, egyszóval a vőhöz szóló gründolásnak ebben a mes bajtársi vetélkedésében. Talán az a Fáraók, a római Caesarok, vagy Lajosok korszaka látta a monumentálásra és az örökkévalóságra feszülő mberi törekvéseknek ezt a szilaj lebopását. A „derék“ kultuszminszter úr ürge képzelőereje megittasulva a gemán kultúra csodálatos erőfeszítéseitől, melyekkel az föléje magasodik a versaillesi sorsnak, a kultúrfölény újabb képzelődéseivel és terveivel megtermékenyülve tér haza kirándulásából. Megihlette és elszédítette azoknak a kultúrcsodáknak látványa, amikhez képest a mi hat egyetemünk, halbiológiánk, két tucat főiskolánk és akadémiánk valóban jelentéktelen kis vakondok-tutások csupán. El lehetünk készülve, hogy az alkotásokban és a reformokban kiáradó tevékenység, ez az isteni sietség, most újabb alapításokon töri a fejét, minden kollegáját és vetélytársát megelőzve azzal a halhatatlanságba ágaskodó igyekezettel, hogy a kövek és az „objek-„ tumok“ maradandóságába mentse át önmagát és a konszolidáció dicső korszakát. Az ember elbámészkodik a neonacionalista népjólétnek és a népjóléti kultúrfölé ilynek szédületes építményein. Istenem, mennyi gyümölcsöző, alkotó kedv, milyen kimeríthetetlen teremtő erő, minő pazar fantázia kél itt nemes versenyre, hogy végre-valahára virágoskertté tegye Pannóniát, sőt függőkerteket varázsoljon Széchenyi dicstelen parlagjára és lepipálja a világot népjóléttel és kulturfölénnyel. A derék Mayer János se hagyja magát háttérbe szorítani: „határmenti“ erdőket vásárol potom nyolcszázezer pengőért, honmentő célra valószínűleg, a visszavásárlás előjogával, és megingathatatlan geológiai fantáziával furat a bujdosó hévvíz után, a föld középpontja felé, egy ádáz és konok tudósvita harci dübörgése közepette. Az ő agrárillatú képzelete inkább a Windischgraetz-féle erdők lombjainak zúgásából és a lillafüredi mélyforrás szökőkútjának andalító csobogásából akarja hallani a történelmi elismerés zenéjét, mint ahogy a népjólét és a kultúrfölény az építkezés monumentumain keresztül sóvárogja a maga halhatatlanságát. Valóban csodálatos a konszolidáció nagy szellemeinek ez a pihenetlen lendülete. A közvélemény talán nem is maradna adós az elismeréssel és a hálával, ha ráérne visszatekinteni azon a göcsörtés után, amelyen a közterheket cipeli lehajtott vállakkal és roggyant térdekkel az ismeretlen és távoli végállomás felé. Sajnos, — úgy látszik — nincs ideje és kedve elgyönyörködni az állami vállalkozó kedvdőzsölésein. Minden percben hátán érzi csattogni a törökfajta adóztatás szeges ostorait. Mindezen objektumok és restaurációk, mindezen Lillafüredek és halbiológiák, mindezen mélyfúrások és erdővásárlások mögött egy mérhetetlen nemzeti nyomorúság ásít föl a mélyek mélyéből, ahova senkinek sincs bátorsága lefúrni és megmérni azt a „geotermikus gradienst“, ami körül oly bősz vita folyik most a szaktudomány berkeiben és amely olyvésztjósló hőfokot kínat a politikus számára, fia egy kicsit lehajolna ehhez a boldogtalan és elfagyott magyar földanyához. Mert mind e függőkertek és barokk lépcsőházak, objektumok és restaurációk, mind e fátalan határmenti erdők és villák alatt inogni kezd a föld szilárd kérge, valami belső vulkanizmus gőzei szállnak fel a mélységből és gomolyogják körül a magyar Mediciek ragyogásait. Est modus in rebus — mondja a latin közmondás. A józanság és a mértéktartás misztériuma valóban a politika művészetéhez tartozik, aminek az ösztöne csalhatatlanul megmondja, hogy a nyomorúság iszapjába és a korrupció futóhomokjára őrültség felhőkarcoló képzeletek ábrándjait építeni, hogy az ínség és a szolgaság lelkéből nem szabad a luxus és a tékozlás durva ellentmondásaival kiszólítani a démont, hogy a legvakmerőbb abszurdum kihívni a türelmet és a szenvedést a pazarlásnak esztelen hóbortjaival. Ismételjük: van a politikának egy nem is túlságosan eltanulhatatlan törvénye. Az, hogy az ember a fényűzés és a miszlés költséges gesztusaival ne vágja arcul a gondot és a nyomort. Mert az emberi türelem sokszor valóban végtelennek látszik, de az emberi türelem a nyomorúságban mégsem kimeríthetetlen. Vajmi gyakran megesik, hogy előbb széjjelpattan ennek a türelemnek az ujja, mintsem azok gondolják, akik maholnap nem látnak mást, mint szertelen ambíciók tébolyodott lázálmait, s akiknek, úgy látszik, senki se meri a szemébe mondani azt az igazságot, hogy ahol az ízlés, a mértéktartás, a józanság és a szociális felelősségérzet véget ért, ott kezdődik a lelkek forradalmasítása. Egyébként, hogy is mondja a költő? „Bájoló lágy trillák Anda képzetek Kedv, remények, Lillák Isten vétetek.“ Ára 16 fillér AZ ISMERETLEN ORSZÁG - TISZÁNTÚLI LEVELEK — ÍRJA MILOTAY ISTVÁN Debrecen, április vége I. A Tiszát már jó félórája magunk mögött hagytuk. Fölöttünk a hideg, mosolytalan tavaszi ég, körülöttünk a hajdúsági tanyavilág végtelensége. A mezők még félénken, betegen zöldelnek, jó egy hónappal elmaradt a természet. A tavaszi madárvilág is úgy hallgat és fázik, olyan csönd van, mintha minden madárszó be lenne zárva valahová a föld alá, amely sehogyse akar fölengedni. A tanyaházak fátlanul, árván dideregnek az ólmos ég alatt, elszórva a roppant síkságon, megérthetetlenül minden idegen szemlélő számára. Egyszer egy külföldi úr, akivel az Alföldön jártam, azt mondta nekem, a tanyavilág keletkezését és méreteit hallva: — Soha ehhez foghatót nem láttam. Se a kirgiz nomádok, se a mongolok, se a nomadizáló arab törzsek, se a berberek Afrikában, a Szaharában nem élnek ilyen szétszórtan. Még azok is sátortelepekbe tömörülnek. A magyarság borzasztó tesztrfékig tetlen, mgiszervezhetetlen. Individ nali- nép lehet. ? IbY ebből a települési módból lelki hajlamaira és politikai sajátságaira következtetni lehet . .. Idézem barátomnak a francia urat és azon tűnődünk, hogy ki fog ezen valaha segíteni. Hogy lehet ezt a mellényt újra gombolni, az Alföldnek és az országnak ezt a legnagyobb problémáját megoldani? Hány Széchenyi kellene ehhez? Barátom, aki elibénk fáradt a Tiszáig s aki nagy szakértője a tanyakérdésnek, azt mondja: Hátha még tudta volna az a francia úr, hogy az alföldi városok lakosságának 28 -48 százaléka a tanyákon él. Kecskemét lakosságából, például, 38.000 ember, tehát közel ötven százalék. Szeged határában közel 10.000 tanyaház van 40.000 lélekkel. A vásárhelyi határban több mint 5000, Debrecen határában 50.000 ember él így, a cívis város népességének 48 százaléka. Böszörmény 28.000 lakosából, ahová most éppen igyekszünk, több mint 8000 lélek, tehát közel 30 százalék. Az egész Alföldön több mint egymillióra rúg a tanyákon élő lakosság száma. Ha tudná az a francia úr, mit jelent ez az individuális életmód, huszonöt—harminc kilométernyire a várostól, a piactól, a templomtól, az orvostól s a határokban elszórt iskoláktól is hat —nyolc kilométernyire és ha tudná, hogy az ország legmagyarabb népességében, amely így kint a természet ölén lakik, micsoda pusztítást visz véghez a tüdővész, hogy 12 és 20 év között a lakosság 85 százaléka fertőzött ettől az epidémiától hogy a csecsemőhalandóság helyenként 55, sőt 60 százalékig fölrúg és ha tudná, hogy a tanyarendszer következtében Hajdúban 20, Jásznagykunszolnokban ugyanennyi, de a Duna- Tisza közén harminc—negyven százalék az analfabéták száma! De ehhez azt is tudnia kellene, hogy Vásárhely határában az ezer kilométer törvényhatósági útból csak negyvennyolc kilométer van kiépítve, Debrecenben pedig 684 kilométerből csak 180 s ha tudná, hogy az egész Alföldön a községi utakból több mint 3000 kilométerből csak 276 kilométer nevezhető csinált útnak . .. Ezeken a kérdéseken vitázunk, mikor hirtelen meg kell állnunk. Egy.. kis baj van a kocsinkkal. Mialatt a hibát repai rálják, szembe jön velünk egy másik autó, az utasok ránk kiabálnak, szabol- esi ismerősök ülnek benne. — Hová mentek? — kérdezik. — Megyünk fölfedezni az országot! — No hát gyertek hozzánk! Van hatvan—nyolcvan százalék fagykárunk. Azt fedezzétek fel. A minisztérium úgy sem akar tudni róla.♦ Böszörményben két helyre is meginvitáltak bennünket. Elmegyünk a mezőgazdasági munkások gyűlésére, akik mint nemzeti alapon álló szocialisták szervezkednek. Foltos ködmönök, hadviselt csizmák, kirgizsapkák szoronganak a nagy sivár teremben. Nagy állítattal hallgatják a szónokot, aki a kisember nehéz helyzetét ecseteli. Nincs munkaalkalom, borzasztó sokat nélkülöztek a télen, kicsi a napszám, a gazdáknak is rosszul megy. " . — Nagyon elgyengültünk a nagy télben. — mondja az egyik szervezett polgártárs, kiborotvált Kossuth-szakállas ősiecc,avart — nagy- hatalmas bajusszal. Se a kormány,se a város nem törődik velünk. El fogunk pusztulni. A hadviselt gazdák körében, amelynek Csorba Antal dr. ügyvéd az elnöke, még talán nagyobb a nyugatlanság, még fojtottabb a hangulat, még türelmetlenebbb az elkeseredés. Pedig itt Kalmár Ferenc vezetésével csupa jobbmódú gazdaember tolong együtt. Kimerít betétjen panaszuk a fagykárról, az elbírhatatlan adókról, a drága kölcsönökröl a kormány kedvezményes vetőmagjáról, amely többe kerül, mintha a helyi zsidótól vásárolnák meg. A kör elnöke, az alkalmi szónok, olyan hangokat üt meg, amelyek mögött a forradalmi kétségbeesés és elszántság indulata reszket. — Azt mondják az urak, hogy integrás kell! —- kiáltja közbe dühösen egy hang a kályha mellől. — El is megyünk, ha kell, de előbb fölnézünk Pestre — s úgy rázza az öklét, mintha fegyvert emelne benne. — Nyújtsa fel a kezét, akinek nincs adóssága, vagy aki nem szaladgál utána! — mondja az elnök s előbb röstelkedve, aztán annál elszántabban minden kéz a levegőbe emelkedik. Ezen aztán nevetnek. Nem is lehet ennyi bajt és panaszt, ennyi gondot nevetés nélkül elviselni. Böszörmény egészséges, hatalmas mezőgazdasági város, szinte ideális birtokmegoszlási viszonyokkal s az agrárproletáriánus mégis ijesztő mértékben növekszik. Kimegyünk az úgynevezett Bodatelepre, a zeleméri erdők alá, ahová ennek a böszörményi szegénységnek egy része menekült, miután Amerikába nem menekülhet, ahhoz több útiköltség kellene. Kipusztult, nyomorult szőlők közt, sivár homokkertekben mintegy ezer lélek verődött itt össze, meghúzzák magukat a romladozó, elhagyott pajtákban, vagy maguk tákoltak össze, ahogy tudtak, valami viskófélét maguknak. Napszámból, erdei munkából lengetik az életüket, télen seprűt, kosarat fonnak , azzal házalnak Böszörményben, vagy a debreceni piacon. Naponta tiz-tizenöt kilométert kell megtenniök, hogy egy pengő árut árulhassanak belőle. Szabó tanító úr kalauzol bennünket, havas eső-