Magyarság, 1929. május (10. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FELL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1929 MÁJUS 1. SZERDA FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI. ARADI­ UTCA 10. TELEFON: AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK­UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 98. (2461.) SZÁM Lillák­ y miniszter úr tegnap bevallotta, hogy Lillafrred a földmunkák és a melegvíz­­furás kísérletei nélkül, az államnak ed­dig több, mint hárommillió pengőjébe kerül. Egy másik miniszter olyan szék­háza építtetett magának, pontosabban: olya palotát restauráltatott át, amely­­nek lépcsőházáról, mahagónival kira­kóc­­sarnokairól, márványcsodáiról és renissance-izlésű interierjeiről legendá­­kat beszélnek, s ahol a raffináltan ki­­msért iparművészeti fantázia szinte veenyre kelt a fényűzés leleményével és bőkezű­ségével. A harmadik miniszte­rin se akar elmaradni a kulturfölény étkezési álmainak izgalmas sikereitől. Eitén építkezik és restaurál, hogy az is és a luxus tékozlásai ragyogják túl azt az eredményes és magasztos imányzati tevékenységet, amelynek fa alatt egy fülig eladósodott társa­lom roskadozik. Dehogyis van meg­ás, vagy percnyi pihenő az átalakítás, építkezés, a restauráció, egyszóval a vőhöz szóló gründolásnak ebben a mes bajtársi vetélkedésében. Talán az a Fáraók, a római Caesarok, vagy Lajosok korszaka látta a monumentá­­lásra és az örökkévalóságra feszülő mberi törekvéseknek ezt a szilaj lebop­­ását. A „derék“ kultuszminszter úr ürge képzelőereje megittasulva a gem­­­án kultúra csodálatos erőfeszítéseitől, melyekkel az föléje magasodik a ver­­saillesi sorsnak, a kultúrfölény újabb képzelődéseivel és terveivel megtermé­kenyülve tér haza kirándulásából. Meg­­ihlette és elszédítette azoknak a kultúr­­csodáknak látványa, amikhez képest a mi hat egyetemünk, halbiológiánk, két tucat főiskolánk és akadémiánk va­lóban jelentéktelen kis vakondok-tutások csupán. El lehetünk készülve, hogy az alkotásokban és a reformokban kiáradó tevékenység, ez az isteni sietség, most újabb alapításokon töri a fejét,­ min­den kollegáját és vetélytársát megelőzve azzal a halhatatlanságba ágaskodó igye­kezettel, hogy a kövek és az „objek-„ tumok“ maradandóságába mentse át önmagát és a konszolidáció dicső kor­szakát. Az ember elbámészkodik a neonacio­­nalista népjólétnek és a népjóléti kultúr­­fölé ilynek szédületes építményein. Iste­nem, mennyi gyümölcsöző, alkotó kedv, milyen kimeríthetetlen teremtő erő, minő pazar fantázia kél itt nemes versenyre, hogy végre-valahára virágoskertté tegye Pannóniát, sőt függőkerteket varázsol­jon Széchenyi dicstelen parlagjára és lepipálja a világot népjóléttel és kultur­­fölénnyel. A derék Mayer János se hagyja magát háttérbe szorítani: „ha­tármenti“ erdőket vásárol potom nyolc­­százezer pengőért, honmentő célra való­színűleg, a visszavásárlás előjogával, és megingathatatlan geológiai fantáziával furat a bujdosó hévvíz után, a föld közép­pontja felé, egy ádáz és konok tudós­vita harci dübörgése közepette. Az ő agrárillatú képzelete inkább a Windisch­graetz-féle erdők lombjainak zúgásából és a lillafüredi mélyforrás szökőkútjá­nak andalító csobogásából akarja hal­lani a történelmi elismerés zenéjét, mint ahogy a népjólét és a kultúrfölény az építkezés monumentumain keresztül só­várogja a maga halhatatlanságát. Valóban csodálatos a konszolidáció nagy szellemeinek ez a pihenetlen len­dülete. A közvélemény talán nem is ma­radna adós az elismeréssel és a hálával, ha ráérne visszatekinteni azon a gö­­csörtés után, amelyen a közterheket cipeli lehajtott vállakkal és roggyant térdekkel az ismeretlen és távoli végál­lomás felé. Sajnos, — úgy látszik — nincs ideje és kedve elgyönyörködni az állami vállalkozó kedv­dőzsölésein. Min­den percben hátán érzi csattogni a törökfajta adóztatás szeges ostorait. Mindezen objektumok és restaurációk, mindezen Lillafüredek és halbiológiák, mindezen mélyfúrások és erdővásárlá­sok mögött egy mérhetetlen nemzeti nyomorúság ásít föl a mélyek mélyéből, ahova senkinek sincs bátorsága lefúrni és megmérni azt a „geotermikus gra­dienst“, ami körül oly bősz vita folyik most a szaktudomány berkeiben és amely oly­­vésztjósló hőfokot k­ínat a politikus számára, fia egy kicsit leha­jolna ehhez a boldogtalan és elfagyott magyar földanyához. Mert mind e függőkertek és barokk lépcsőházak, objektumok és restaurációk, mind e fá­­talan határmenti erdők és villák alatt inogni kezd a föld szilárd kérge, valami belső vulkanizm­us gőzei szállnak fel a mélységből és gomolyogják körül a ma­gyar Mediciek ragyogásait. Est modus in rebus — mondja a latin közmondás. A józanság és a mértéktartás miszté­riuma valóban a politika művészetéhez tartozik, aminek az ösztöne csalhatatla­nul megmondja, hogy a nyomorúság iszapjába és a korrupció futóhomokjára őrültség felhőkarcoló­ képzeletek ábránd­jait építeni, hogy az ínség és a szolga­ság lelkéből nem szabad a luxus és a tékozlás durva ellentmondásaival kiszó­­lítani a démont, hogy a legvakmerőbb abszurdum kihívni a türelmet és a szen­vedést a pazarlásnak esztelen hóbortjai­val. Ismételjük: van a politikának egy nem is túlságosan eltanulhatatlan tör­vénye. Az, hogy az ember a fényűzés és a mi­szlés költséges gesztusaival ne vágja arcul a gondot és a nyomort. Mert az emberi türelem sokszor valóban végtelennek látszik, de az emberi türe­lem a nyomorúságban mégsem kimerít­hetetlen. Vajmi gyakran megesik, hogy előbb széjjelpattan ennek a türelemnek az ujja, mintsem azok gondolják, akik ma­holnap nem látnak mást, mint szer­telen ambíciók tébolyodott lázálmait, s akiknek, úgy látszik, senki se meri a sze­mébe mondani azt az igazságot, hogy ahol az ízlés, a mértéktartás, a józanság és a szociális felelősségérzet véget ért, ott kezdődik a lelkek forradalmasítása. Egyébként, hogy is mondja a költő? „Bájoló lágy trillák Anda képzetek Kedv, remények, Lillák Isten vétetek.“ Ára 16 fillér ­ AZ ISMERETLEN ORSZÁG - TISZÁNTÚLI LEVELEK — ÍRJA MILOTAY ISTVÁN Debrecen, április vége I. A Tiszát már jó félórája magunk mö­gött hagytuk. Fölöttünk a hideg, mosoly­­talan tavaszi ég, körülöttünk a hajdúsági tanyavilág végtelensége. A mezők még félénken, betegen zöldelnek, jó egy hó­nappal elmaradt a természet. A tavaszi madárvilág is úgy hallgat és fázik, olyan csönd van, mintha minden madárszó be lenne zárva valahová a föld alá, amely sehogyse akar fölengedni. A tanyaházak fátlanul, árván dideregnek az ólmos ég alatt, elszórva a roppant síkságon, meg­­érthetetlenül minden idegen szemlélő számára. Egyszer egy külföldi úr, aki­vel az Alföldön jártam, azt mondta ne­kem, a tanyavilág keletkezését és mére­teit hallva: — Soha ehhez foghatót nem láttam. Se a kirgiz nomádok, se a mongolok, se a nomadizáló arab törzsek, se a berberek Afrikában, a Szaharában nem élnek ilyen szétszórtan. Még azok is sátortele­pekbe tömörülnek. A magyarság bor­zasztó tesztrf­ék­ig tetlen, mgiszervezhetet­­len. Individ na­li-­ nép lehet. ? IbY ebből a települési módból lelki hajlamaira és politikai sajátságaira következtetni le­het . .. Idézem barátomnak a francia urat és azon tűnődünk, hogy ki fog ezen valaha segíteni. Hogy lehet ezt a mellényt újra gombolni, az Alföldnek és az országnak ezt a legnagyobb problémáját megol­dani? Hány Széchenyi kellene ehhez? Barátom, aki elibénk fáradt a Tiszáig s aki nagy szakértője a tanyakérdésnek, azt mondja: Hátha még tudta volna az a francia úr, hogy az alföldi városok lakosságának 28 -48 százaléka a tanyá­kon él. Kecskemét lakosságából, például, 38.000 ember, tehát közel ötven százalék. Szeged határában közel 10.000 tanyaház van 40.000 lélekkel. A vásárhelyi határ­ban több mint 5000, Debrecen határában 50.000 ember él így, a cívis város népes­ségének 48 százaléka. Böszörmény 28.000 lakosából, ahová most éppen igyekszünk, több mint 8000 lélek, tehát közel 30 százalék. Az egész Alföldön több mint egymillióra rúg a tanyákon élő lakosság száma. Ha tudná az a francia úr, mit jelent ez az individuális életmód, hu­szonöt—harminc kilométernyire a város­tól, a piactól, a templomtól, az orvostól s a határokban elszórt iskoláktól is hat —nyolc kilométernyire és ha tudná, hogy az ország legmagyarabb népessé­gében, amely így kint a természet ölén lakik, micsoda pusztítást visz véghez a tüdővész, hogy 12 és 20 év között a la­kosság 85 százaléka fertőzött ettől az epidémiától hogy a csecsemőhalandó­ság helyenként 55, sőt 60 százalékig föl­rúg és ha tudná, hogy a tanyarendszer következtében Hajdúban 20, Jásznagy­­kunszolnokban ugyanennyi, de a Duna- Tisza közén harminc—negyven százalék az analfabéták száma! De ehhez azt is tudnia kellene, hogy Vásárhely határá­ban az ezer kilométer törvényhatósági útból csak negyvennyolc kilométer van kiépítve, Debrecenben pedig 684 kilomé­terből csak 180 s ha tudná, hogy az egész Alföldön a községi utakból több mint 3000 kilométerből csak 276 kilo­méter nevezhető csinált útnak . .. Ezeken a kérdéseken vitázunk, mikor hirtelen meg kell állnunk. Egy.. kis baj van a kocsinkkal. Mialatt a hibát repa­i rálják, szembe jön velünk egy másik autó, az utasok ránk kiabálnak, szabol-­ esi ismerősök ülnek benne. — Hová mentek? — kérdezik. — Megyünk fölfedezni az országot! — No hát gyertek hozzánk! Van hat­­van—nyolcvan százalék fagykárunk. Azt fedezzétek fel. A minisztérium úgy sem akar tudni róla.♦ Böszörményben két helyre is meg­­invitáltak bennünket. Elmegyünk a me­zőgazdasági munkások gyűlésére, akik mint nemzeti alapon álló szocialisták szervezkednek. Foltos ködmönök, had­viselt csizmák, kirgizsapkák szoronga­nak a nagy sivár teremben. Nagy állítat­tal hallgatják a szónokot, aki a kisem­ber nehéz helyzetét ecseteli. Nincs mun­kaalkalom, borzasztó sokat nélkülöztek a télen, kicsi a napszám, a gazdáknak is rosszul megy. " . — Nagyon elgyengültünk a nagy tél­ben. — mondja az egyik szervezett pol­gártárs, kiborotvált Kossuth-szakállas ősiecc­,­avart — nagy- hatalmas bajusszal. Se a kormány,­­se­ a város nem törődik velünk. El fogunk pusztulni. A hadviselt gazdák körében, amelynek Csorba Antal dr. ügyvéd az elnöke, még talán nagyobb a nyugatlanság, még foj­­tottabb a hangulat, még türelmetlenebbb az elkeseredés. Pedig itt Kalmár Ferenc vezetésével csupa jobbmódú gazdaember tolong együtt. Kimerít betétjen panaszuk a fagykárról, az el­bírhatatlan adókról, a drága kölcsönök­röl a kormány kedvezményes vetőmag­járól, amely többe kerül, mintha a helyi zsidótól vásárolnák meg. A kör elnöke, az alkalmi szónok, olyan hangokat üt meg, amelyek mögött a forradalmi két­ségbeesés és elszántság indulata reszket. — Azt mondják az urak, hogy integr­­ás kell! —- kiáltja közbe dühösen egy hang a kályha mellől. — El is megyünk, ha kell, de előbb föl­nézünk Pestre — s úgy rázza az öklét, mintha fegyvert emelne benne. — Nyújtsa fel a kezét, akinek nincs adóssága, vagy aki nem szaladgál utána! — mondja az elnök s előbb röstelkedve, aztán annál elszántabban minden kéz a levegőbe emelkedik. Ezen aztán nevet­nek. Nem is lehet ennyi bajt és panaszt, ennyi gondot nevetés nélkül elviselni. Böszörmény egészséges, hatalmas me­zőgazdasági város, szinte ideális birtok­­megoszlási viszonyokkal s az agrárpro­letáriánus mégis ijesztő mértékben növek­szik. Kimegyünk az úgynevezett Boda­­telepre, a zeleméri erdők alá, ahová en­nek a böszörményi szegénységnek egy­ része menekült, miután Amerikába nem menekülhet, ahhoz több útiköltség kel­lene. Kipusztult, nyomorult szőlők közt, sivár homokkertekben mintegy ezer lé­lek verődött itt össze, meghúzzák magu­kat a romladozó, elhagyott pajtákban, vagy maguk tákoltak össze, ahogy tud­tak, valami viskófélét maguknak. Nap­számból, erdei munkából lengetik az életüket, télen seprűt, kosarat fonnak , azzal házalnak Böszörményben, vagy a debreceni piacon. Naponta tiz-tizenöt kilométert kell megtenniök, hogy egy pengő árut árulhassanak belőle. Szabó tanító úr kalauzol bennünket, havas eső-

Next