Marosvidék, 1896 (26. évfolyam, 1-56. szám)
1896-01-01 / 1. szám
Maroatordamegye es Marosvasarhely sz. kir. varos társadalmi, közmivelődesi, közigazgatási es közgazdasági erdőseit kW'rsh. VEGYES TARTALMÚ HETI KÖZLÖNY. 1908(121u Legresm. rxx ind. s n 'z a 3 arnar. Előfizetési dijak: Egens évre..............0 frt — kr. Félévre....................3 „ — „ Negyedévre.......... „ 60 , Egyes szám ára 14 ár. SZERKESZTŐI SZÁLLÁS: Szentmiklós-utcza 62. szám. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez, pénzküldemények Temesvári M.nr könyvkereskedésébe bérmetve küdldendő. Kiadóhivatal az ev. ref főtanodai könyvnyomdában. Hirdetések dija: Egy háromszor hasábozott garm sor vagy annak térmértéké 5 kr Bélyegdíj minden beigt. után 30 „ Nyilttér soronként 25 „ A hird.és nyiltt. dijak előre fizetendők. Uj idők, uj munkások. Bizonyos elfogultsággal veszem a tollat kezembe midőn e sorokat irom. Úgy érzem, hogy egy drága ereklye szállott reánk örökül, melynek becsét, értékét, nemcsak megőriznünk, de hatásában, eredményében áldásossá is kell tennünk. Áldásossá tennünk abban a munkában, melyet uj idők küszöbén, mi új munkások immár elkezdettünk. És ez a tudat, fájdalmasan lelkesítő nekünk. Olvasóink tudják: a Kerekes Samu örökét vettük át, a „Marosvidék“ szerkesztését. Hogy amit ő egy negyed századon át, sok anyagi áldozattal, de soha nem lankadó buzgalommal, nem csüggedő lelkesedéssel munkált szeretett városunk, megyénk polgárainak, nekünk pedig polgártársainknak javára és mindig magas rendű érdekeinknek szolgálatában, folytassuk tovább. Tehát nem új, járatlan utakon indulunk el, de feltört, megpuhított mesgyén. És tekintetünk végig futja a pályát, melyre fölléptünk. Emitt a virág már nyílik, amott még tövis tépheti meg ruhánkat. Mindegy ! Mivel ő, emberi kéz nyoma, áldása látszik már mindenfelé. Mivelő emberi kéz, a régi munkásé. Távol legyen, ahogy személyek kultuszát űzzem. Távol legyen, hogy a Kerekes Samu emlékét akarjam ezekben felidézni. Hiszen az amúgy is él. Élni fog soká, örökké. De mégis őszintén kell bevallanom, hogy a mikor várorosunk intelligencziájának jó nagy része egyfelől az iránta való, másfelől durván maradt családjával szemben viseltető kegyeletétől indíttatva megmozdult, elhívandó bennünket arra, hogy fölemeljük az ő kezéből kihullott, sűrü gyászszal fedett lobogót, úgy tetszett nekem, mintha lelkének lehellete lebegett volna el felettünk. Pedig lehet, az egész csak csalódás volt. De lehet az is, hogy egy sugár volt, mely az örök magasból sziveinkbe rezdült És mi lehet hogy éppen ennek hatása alatt emeltük föl azt a zászlót s annak fénye, ime, ismét hevitve, világítva lobog át a jégen, — felettünk, előttünk! Fölemeltük, hogy ismét belevigyük az élet harczába fölemeltük, hogy győzelemre segítsük. De nehogy félreértessünk! Azt mondom harczba visszük. Minő harczba ? Programmunk: a régi. Városunk, megyénk társadalmi, közmivelődési, közgazdasági és közigazgatási ügyeiben, polgártársaink, nemzeti magasabb rendű érdekeink szolgálata. Nem harcz tehát a czél tév és sokkal szebb, szentebb szolgálat. * Azonban nem egyesek, nem pártok, kasztok s főleg nem a mi magunk egyéni érdekeinek önbálványozó szolgálata. Hanem szolgálata annak a mi mint polgárt, mint hazafit, mint magyart, mint társadalmi lényt, mint ennek e szép székely földnek városnak, megyének lakóját, gyerekét, az élet egész változó viszonyai, esélyei közpette is kiválóan érdekel. Ebben a munkában pedig egy egész lelkes sereg támogat s tisztelt olvasóink olvassák lapunk más helyén közölt munkatársaink névsorát, kiknek egyénisége munkássága föltétlen zálog arra, hogy lelkesedésünk, törekvésünk czélja nem nagy képüsködés, üres ígérgetés, de egyedül a becsületes munka s így lapunknak arra a színvonalra emelése, melyet olvasóink méltán elvárhatnak. Mi hisszük, reméljük, hogy bizalmuk lapunk iránt folyton növekedni fog s erkölcsi, anyagi támogatásukkal siettetni fogják az időt, hogy czélunk, miszerint lapunk hetenkint kétszeresedés háromszor jelenjék meg — elérhető legyen. Az uj idők küszöbén, midőn jelen számunkkal lapunk XXVI-ik évfolyamát kezdjük el, mi az uj, de remélő, de bizó munkások, Kerekes Samu örökét, ime kezeinkbe vettük. Tóth falusi József: Bálványosvár alatt. Fellegek honában, magas hegyek ormán — Tündéres mesékben, mult időkről szólván — Áll a Bálványosvár, fellegeknek széke, Viharok tanyája, mult idők emléke összedült falait hó, eső lemosta, Idő nehéz lába szerteszét taposta , mint századokban áthaladt felette. Sas ha látogatja, ember ott feledte. 8 mintha szive volna, lelke mintha fájna, Sötét, komor arczczal néz a messze tájra Rég elmúlt időkbe, nagy, dicső napokra, Fényes harczi népre, büszke táltosokra. Nagy időkre, mikor vigabb volt az élet Mikor egy-egy sugár ide is betévedt, Abból a vigságból, a mi ott künn járta, Mikor itt szerelmes szeretőjét várta. Mikor szép leventék, daliás vitézek, Buzogányok, dárdák, harczi kelevézek, Zala zúgott kőről, s innen messze tájra, S fölzendült a várban táltosok imája. Nagy idők, nagy napokig emberek és máj Most csengerész népség, akkor óriások! [sok, | Nagy idők emléke multat visszahajtván, Beszél e köveknek sötét, mohos arczán * * * /iu-wai m Vár, idő megvénült. Megváltozott minden ! Harczi zaj elnémult, kő megunta ott fenn, Magasból levágyott, leszakadt a porba, Hol most fű után jár legelésző csorda. Vár, idő megvénult. Harczi zaj elnémult Harczra vágyó hősök utódja megbénult. Áll a vár, a múltak emlékének őre, Bus merengéssel néz messze a jövőbe. Vass Tamás: Harcz az ördöggel. Marosvásárhelyt égették el az utolsó boszorkányt. Aki szeret dicsekedni, gőgösködhetik vele. Ez a történet 1752-ben esett meg A vén boszorkányt az egész város kísérte utolsó útján. A Poklós-utczán vitték végig,és a mocsarak mellett (az Elba virul most ott) arra a rétre, ahol most a sorház háta mögött egy kis kápolna áll. Ott máglyát raktak s borsó szalmával a boszorkány alá gyújtottak. A vénasszonyt Rubint Boriczának hívták. Bábaasszony volt az istenadta. Vén s igen rongyos személy. Nem idevaló. Már időses volt, hogy Marosvásárhelyre költözött. Annakelőtte Kolozsvárt lakott s onnan gyalogszerrel másodmagával vetődött ide Ott is bábáskodott, orvosolgatott. Ezt a mesterségét itt is folytatta. Útközben már gyanúba vették. Bándon átjöttek s megpihentek a szöllőhegyen (tudtomra most ott nem termelnek szöllőtt Boricza topogatott a hegybe s későn libaalakban repült vissza az utitársához, suhogtatva nagy lomha szárnyát a mély sötétbe, a levegőbe. Itt megtelepedve, előbb csak betegágyas asszonyok mellett segitgetett. Megbízható, jó kezelé s' -' Sándor János. Midőn Csikszentmihályi Sándor János főispán vármegyénk alispánját értesítette, hogy megyénk is kormányzata is rábizatott, levelét ezen igen jellemző három szóval fejezte be: „Fogadjanak bizalommal munkatársuknak!“ Amily rövid, épen olyan beszédes programm azoknak, a kik Sándor János főispánt ismerik. Pedig sokan ismerjük, mert az ő neve a munka terén nem új. Ha elgondoljuk, hogy csak 85 éves, bizony bámulatba ejt az a nagy munkásság ami eddigi pályáját jellemzi! Itt tanult, a marosvásárhelyi ev. ref. collegiumban, ahol még mint tanuló kitűnt nagy szorgalma, kiváló tehetsége és tanulótársaival szem-sunak tapasztalták. De az a mesterség gyengén jövedelmezett. Éhezett mellette. Imádkozott, istenes életet élt pedig. Talán csak csalfaságból, akkor panaszok kezdtek támadni ellene, olyan jeleket vettek észre, — úgy beszélik, — úgy tapasztalják, hogy a vén felesége ördögökkel trafikál. Egy csizmadiát megtámadott egy nagy feketekutya. Ez ő volt. Egy szitakötő feleségének a fejére zúdult egy tele cseber víz. A cseber ő volt. Itt és ott találták váratlanul. Megismerték éjjel egy nehéz csoszogásba, egy mély kínos sóhajtásba. Váratlan alakba, hihetetlen gyógyításokba jelentkezett. Akkori időben igen éber vigyázók voltak az emberek. A káromkodó, avagy pipás, tán parázna nem rejtőzködhetett sokáig az igazságtevők elől. A tizedesek, kapitányok arra valók, hogy ítélet elé vigyék a bűnösöket. Rubin Boriczával addig zavatoltak, mig egyszer megfogták s a tanács elé vitték nehéz gyanúba. A megijedt szegény vénasszony tanukat hivatott az ülés elé. Huszonkét tanút czitált be. Ezek jókat beszéltek felőle. Tudós , de gonoszság nélkül valónak mondták. Csak úgy veti a keresztet, mint más keresztyén, úgy beszél rebegve áhítattal az Éggel, mit más bűnös halandók. Megerőtlenítve a vádat, a sedria kimondta, hogy nem tudott megbizonyodni a dologban . Ítéletet nem mond, egy nagyobb tanács összejövetelét határozva. Ez összegyűlt. A nagy tanács azután tisztába jöhetett az egész kívüli dologgal. Vagy 80 tanú vallott eskü alatt, jjilágot leleplezték. 30 db,(„teva