Medgyesi Ujság, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-01 / 1. szám

Szerkesztőség: Medgyes, Vasút­ utca 7. A közlemények és hirde­tések e címre: előfizetési és hirdetési díjak a kiadó­­hivatal címére küldendők. Előfizetési árak: Negyedévre 2 kor., egyes szám 16 fillér. VI. évfolyam, 1. szám. m­­iden szombaton. Felelős sz­ó­­­sztő : B. Mihály Bertalan. Fő mun. társ: Varga Károly. o oa-AR Hí! Yr |(!p U Hivatalos hirdetések 100 szóig 10 korona, azon­felül minden 100 szó 3 kor. ’ Magad- hirdetések meg­egyezés szerint. Nyilttér soronként 40 fillér. Medgyes, 1910. január 1-én. ! 11. Y r ^ 7 C c-' U. T i_. 1. o Medgyes! Újság. Mai napon lapunk hatodik évfolyamába lépik s ezzel uj előfizetést nyitunk 1910-ik évre. Akik eddig is mellettünk állottak, mert beváltva látták ígéretünket, akik meggyőződ­tek, hogy első számunk programmjában el­vállalt kötelezettségünknek eleget tettünk; azoknak támogatását újra, az uj esztendőre is tisztelettel kérjük. Mert a munka, amit enélkü­l végzünk, csak félmunka, a lapunknak továbbra való meleg támogatásban találjuk meg a biztató elismerést, a másik felét, ami teljessé, sikeressé teszi önzetlen munkálko­dásunkat. A Medgyesi Újság, talán egyedül a vidéki lapok közül, állami anyagi támogatás nélkül küzd és halad az útján, ez a függetlenség bztosítja, hogy tartalma, iránya minden be­folyástól mentesen a közérdeket szolgálja, ez teszi lehetővé, hogy szembeszállva bárkivel alkalom­adtán, kíméletlenül, lesújtó nyíltsággal tárja fel az igazságot. Tisztelt Olvasóink! Örömmel láttuk, hogy törekvésünkkel rokonszenveznek, hogy olva­sóink tábora ennélfogva egyre nagyobbodik, kérjük továbbra is hát ezt a rokonszenvet. 1910-ik január 1-étől lapunk előfizetési ára, mint a többi vidéki lapoké, 8 koronára emelkedett. Az előfizetési díjat a mai szám­hoz csatolt postautalványon kérjük beküldeni, esetleg, akik lapunkat továbbra járatni nem óhajtják, e szándékukat már az első szám visszaküldésével jelezni. Hazafias tisztelettel A szerkesztőség és kiadóhivatal. Megdöbbentő a magyar hatóságoknak az az igyekezete, hogy mindent a gyámko­dások alá vonjanak. A hatóságok között a budapesti rendőrség jár elől, mindent el­követve, hogy módot találjon a polgárok szabadságának megszorítására s lehetőleg foglalkozási ágak­­ csoportosítva, a maga felügyelek . .1 ja őket. Nemrég az esernyőcsinálók meg a mozgó köszörűsök háborodtak föl azon, hogy a rendőrség számokkal és igazolványokkal látta el őket, most pedig az aristákra vetett szemet a leg­főbb gyámkodó hatóság­i igazolványokkal, föllépési korlátozásokkal úgy megrendsza­­bályozta őket, hogy ezentúl lélegzetnök is alig szabad gyámjuk, a budapesti rendőrség nélkül. Egyesületek, érdekcsoportok és szö­vetkezetek kihasználják a hatóságnak ezt a gyámkotlási szenvedelmét és még nem volt rá eset, hogy azok nevében, akiket szinte kiskorúakká degradáltak a hatóságok, kö­szönetet és hálát ne kaptak volna. De min­denki tudja, hogy mit jelentenek ezek a köszönetek és ezek a hálák, mindenkinek meg is kell tudnia, m­ert ha még nem érte, bizonyára nemsokára érni fogja a hatóság gyámkodási igyekezete. Ezt a beteges am­bíciót, amely a polgárok szabadságát a leg­mélyebben sérti, végre is ideje volna letörni, mert ha így terjeszkedik tovább, nemsokára valamennyien igazolványosak leszünk s az utcára sem szabad majd kimennünk, ha nincs a zsebünkben a rendőrség engedelme. A hatóság gyámkodási mániájának végre egységesen kell ellenszegülnünk és — hová jutottunk! — megvédeni magunkat a ható­ság túlkapásai ellen. * Múlt számunkban foglalkoztunk a me­gyei székvárosnak a testi kényelem érdeké­ben kifejtett s még kifejtésre szoruló buz­galmáról, nézzük madártávlatból szellemi életét is. Ez már nagyon szétágazó. Ahány nyelv, annyiféle. Minket közelebbről a ma­gyarságé érdekel. Itt megint kénytelenek vagyunk a tükröt elővenni. Azt mondják, hogy az ember szellemi életére annak szük­ségleteiről lehet legbiztosabban következ­tetni. A szükséglet milyenségét pedig elárulja az azt kielégíteni iparkodó szellemi terme­lés. Ne vegye rossz néven laptársunk, hogy itt az ő cirkulusait vagyunk kény­telenek háborgatni. Nem tudjuk ugyanis elhinni, hogy a magyarság szellemi élete, melyet laptársunk irányítani van hivatva, nem tud elleni „Figyelmes“ „rimes tollkar­­colatai“ nélkül. Nem tudjuk elképzelni, hogy a magyarság mohón falná azokat. Lehetet­len, hogy annyira romlott lenne az ízlése. Kit nem undorítanának az olyan ízlés­telenségek, melyektől különben az említett zsáner csak úgy hemzseg, mint a következő: „Mondják kérem, községünkben Minden disznó ilyen sovány?“ Elértették a legények S szól az egyik ily formán: „Nem a, kérem, kövér is van Akár, mint az úr milyen“. Szól a másik: „Nem a, olyan kövér disznó itt nincsen!“ Ez lehet szellemes vicc a kaszárnyában, Nagy felleg selymes, de megharcolt, piszkos szinti uszálya borult az égre. Az élén néhány vakító fehér, libegő felhőcske vágtatott, mintha vészmadarak volnának ,és csőrükkel ragadnák tova a vihar haragos palástját. Minden ingerült volt. A madarak meg­lapultak és ijedten kapták el a fejüket, egy darázs neki rontott. Valamerre túl békák brekegtek, mintha már hullana fejükre az eső. Csak néhány kövér csöpp pottyan le és azt mohón felszívta a szomjas föld. Egy fogoly apró, ijedt szárnycsapásokkal mene­kült elő az erdei útról, amelynek sötét mé­­héből álmos morgással, borzongó fúvással közeledett a veszedelem. A hangos sárga felhőn a villám szigonya cikázott keresztül, dörgésével és ropogásával megrázta a fáradt levegőt és teleszórta pici, villogó nyilacs­­kákkal, amelyek haránt estek. Fidél szíve, amely addig pajkos rit­musra dobogott, elfacsavarodott. Annyira cikáztak és dörögtek körülötte, hogy végre is magához tért abból az édes megfeled­­kezésből, amelylyel erdei útját járta. A meny­asszonyához igyekezett. Még a mezőn járt, amikor a viharos felleg már belefut­ szemébe port és giz-gazt. De akkor még a menydörgés késelkedő szavából, amelylyel a villámlásra felelt, ki­számította, hogy a vihar olyan lassan ér­kezik, hogy a félórai utat kis sietséggel minden baj nélkül megteheti. Szerette a természetet, ha engedelmes­kedett azoknak a fizikai törvényeknek, a­melyekre kis diákjait tanította. De most, hogy egyszerre szakadt nyakába eső, fer­­geteg, villám, úgy állt szembe vele, mint valami szeszélyes asszonynyal. Egy kissé imádta máris. Amint egy-egy villám nagy sustorogva bevilágított az erdőbe, nagyra nyílt szemmel nézett beléje, hogy mit csinál ott ilyenkor a madár, a mókus, vagy netalán a róka. És hogy a dörgésre sűrűbben kezdett esni, örült ennek a megfigyelésnek is. Gummi­­köpönyeg volt rajta, a lábán pedig kancsuk­ból való sárcipő és így legalább nem a maga bőrén szerezte a tapasztalatot. Néha a sustorékoló villám mintha a füle mellett fütyült volna el. És utána zen­gett az ég, mintha üvegpalota volna, amely­nek minden porcikája csörömpöl. Nem mert félni. Hátha az arcán meg­látszik majd. Pedig néha akkora villámok csattogtak, hogy bekapta a fejét a nyaka közé. ERDÉLYI MÚZEUM — Meghalni . . . sistergett rajta keresz­tül a gondolat egy villámfénynyel együtt. Szinte érezte a kénköves szagot, amely a Holtz-féle elektromos gépből szokott áradni, de amelyből most akkora „kisülések“ váltak ki, hogy látni és hallani is sok volt. — Fenséges, fenséges — mormolta magában. Néha elkezdett szaladni, de csak­hamar ijedten megállt. Hátha, hátha. Olyan pokoli világosság és félelmetes zenebona támadt körülötte, mintha megindult volna alatta a föld. A villámok annyira össze-vissza csat­togtak, hogy már se nem látott, se nem hallott, életének különböző felvonásai pedig villámgyorsan elevenedtek meg előtte, mintha nagy leszámolás előtt állna. A halál egyre szemtelenebből tolta eléje az arcát, szinte minden fa lombjából. Ő pedig folyton előre lesett. És egyszerre ... a háta mögött mintha valami nagy hegy roppant volna össze, a­melynek méhéből megsebzett, bősz üvöltés, földet táncoltató hörgés tört elő . . . egy pillanatig . . . aztán nem emlékezett sem­mire .. . csak kábulásra, vörösen izzó fényre, szédülésre, hányási ingerre . . . Mikor magához tért, — percek vagy évek múlva? — csak azon csodálkozott, hogy nem ül a földön, hanem áll. És semmi

Next