Medgyesi Ujság, 1914 (10. évfolyam, 418-452. szám)

1914-01-04 / 418. szám

Megjelenik minden vasárnap X. évfolyam '418. szám Medgyes, 1914. január 4. Szerkesztőség: Medgyes, Kő-utca 50.1. em. A közlemények és hirde­tések e cimen; előfizetési és hirdetési dijak a kiadó- hivatal cimére küldendők. Előfizetési árak: Negyedévre 2 kor., egyes szám 16 fillér. Társadalmi hetilap. FIGYELŐ. Hétfőn volt alkalmunk hallani a polgármester expozéját. Mindenben egyetértünk vele, a terveivel s azzal, hogy rendkívüli nagy megerőltetés, anyagi áldozathozatal vár a város polgárságára. Alá is Írjuk ezt, hiszen a hasonló városok közt elsők vagyunk a modern fejlődés terén s bár pénzbe, drága pénzünkbe kerül, büszkeséggel tölt el bennünket. Megvalljuk mégis, »hogy kissé egyoldalúnak tartjuk azt a fejlesztési irányt amit a város tiszte­letreméltó, agilis polgármestere követ. Egy irányú, majdnem üzleti a tanács elé tűzött akció. Pedig a haladásban, a fejlődésben óriási szerepe van a kultúrának. Kulturális téren stagnál a város, ezt a teret teljesen átengedte az önző egyesületeknek, ő semmit nem tesz a kultúráért, mintha ez cselek­vési terrénumán kívül állana. E tekintetben ujjmu- tatással szolgálni nem akarnnk. Kozmopolita váro­sunkban, talán ekkor magunkkal, magyar fajunkkal szemben elfogultak lennénk s e felszólalásunk érté­kében csökkenne. Még egy hiányt találunk az expozében. Hol van az alkotások sorában az oly régen megígért közfürdő? Eddig a vízvezetéktől tették függővé, most, hogy a vízvezeték hajszálnyira van tőlünk, mélyen elhallgatják a fürdőt. Kilencezer embernek nincs szüksége fürdőre? Nem fontosabb, vagy leg­alább is olyan szükséglet ez, mint a trotoár, a díszes táncterem, vagy a (maholnap országos hirü) toronyóra? A tanács urai ezt nem látják be, lapunk hangja nem elég erős és a városatyák, csakhogy zsebökbe ne kelljen újra nyulniok, nagy lelki megelégedéssel elhallgatják a fürdőt. Minek is? Hiszen c-tég, na. lakkcipőnk fénye csorbát nem sz-.-r veu a-. ' aszta!’, járdán, a parkettem -táncteremben t-:c< y mi vau azon ueiui, a ruha alatt, avval ki törődik, ok- annyi mindent elfed. * Hála istennek elmúlt, sóhaj búik fel, k • vm megmondani hányán, a mult évre gondolva, amely bizony nem kényeztetett el. Kevés reményt va tott meg, sok megpróbáltatáson vitt keresztül. És most mintha megkönnyebbülve, lidércnyo­mástól szabadulva, vigabban eveznénk kisded saj­kánkkal tovább az ismeretlen és mindig homályos jövőbe. Némileg indokolt is a megkönnyebbülés, mert igaz, hogy semmi biztosat nem tudhatunk jövőnket illetőleg; de a mult év annyi mindent megtagadott, hogy a minket mindig kisérő remény hangosan súgja, hogy úgy tovább nem mehet. Vajha kevesebb csalódás érne s több re nény- ségünk öltene testet az ismeretlen uj évben. Újévre. (R. I.) Egy angol folyóirat karácsonyi számának címlapján a következő kép jelent meg: Az öreg december, mint nagyapa egy kis unokát tart a karján és ez a kis unoka, ez január. Nagyon kedves, bájos kép. Igazi angol humor van benne és nem tudjuk, hogy a rajzoló szánszándékkal tette-e, vagy csak a kép bájossága kedvéért, de van benne valami, tini mintha szo­morú prognózis t lenni. A kis január, am nt belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná hogy ez a két hónap, az elmúlt esz­tendő utolsó hónapja és a kisded gyermek, a jövő esztendő csecsemő­hónapja, olyan agyon szeretnék egy­mást, olyan bizolmas lábon állnának egymással Az öreg december pedig karján hordja a kis januárt, amely az ő teste, az ő lelke, ez' ő unokája. Ha végiggondolunk ezen az esz- tmdőm bizony ; ..m .• yg fog el bennünket, mik . eszünkbe, • g y arat ti az a-.-aeCemoér j nőnapja fogja rar: ír m Tni, karján i tartani a jövő mnua . de az 1914-es esztendő első hónapja sem fog meg­nyugvást hozni Az sem lesz jobb, vigabb, kedvesebb, az sem lesz eny­hébb, mint ennek az utolsó hónapnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. Nem hihetjük el. Nem szabad elhin­nünk. Mert ha még ezt is elhinnők, Sápadások. Amikor, délelőtt megérkeztem Álom­országból (még küzdők s biztatom magam: Fiam aludj, még szoritoni le a szememet, még állitom az agyamat, de mégis) kinyi­tom a szememet, olyan, olyan idegen körülöttem minden: a lámpa halott és a roló-résen jövő világosság ébreszgeti az ájult képeket a falon és én vagyok a leg­idegenebb. Hát felébredek, hát kezdődik a másik élet: a rosszabb, csúnyább, kegyetlenebb. Álomország, ott jobb mindenki hozzám. A hajamra teszik a kezüket. Megsimitnak. Megcsókolnak. S délelőtt, ha felébredek, arra kMl gondolnom, hogy most majd a hajamnoz azért nyúlnak, hogy megborzol­ják. Azért simit;.nak, hogy behasitsák kör­mükkel az arcomat és azért csókolnak, hogy elvegyenek engem magamtól. Elhagy­nak. Temetés nélkül fogok feküdni. És nem lesz hangom, hogy sírjak. Hát felébredek. Köhögés ráz meg. Elnézem: vér, az enyém, megreszketek, a szomszédban telefon cseng és valamerre egy bánatos cseléd nótáz. Vagy tán csak a nótája bánatos. Gondolni akarok: Jolánra tán és a többi nőre, előveszem a tárcámat, egy képet nézek: valaki nekem adta, hogy, ha szomorú vagyok, megnyugtasson. Leejtem a képet s már el is felejtem, köhögök és gyűlölöm a szobámat. Gyűlölöm a szobámat, mely lassan ébredez, a széf árnyéka nyújtózkodik és a díván lomhán fekszik a földön, fáradtan szunnyad, mert most bus ölelésemmel nem háborgatom. Az íróasztalon fehér papírok vannak szóíszórva. Mi is az? Igen. Éjjel valami nagyon szépet akartam Írni és hozzá is fogtam, de, emlékszem, hirtelen sírni kezdtem és már nem tudom, hogy miért. — Jó volna, fiam, felkelni, az agyat megnyugtatni, valamit csinálni, sétálni . . . Fölriadtam. — Ki van itt? — kérdeztem, de nem feleltek. — Itt vagyok? — szóltam újra, meg­reszkettem és a könnyűm kibuggyantak lázas szememből. — Itt vagyok? — kérdeztem magm­Hivatalos hirdetések 100 szóig 10 korona, azon­felül minden 100 szó 3 kor Magánhirdetések meg­egyezés szerint. Nyilttér soronként 40 fillér. ákkor már valóban szomorúan, két­ségbeesetten, csüggedten kellene lehaj­tanunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepélyes alkalom­hoz nem illő triviális kitételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó nap­ján letarolt erdőkre, elhervadt remé­nyekre, megritkult embersorokra tekint­hetünk vissza az egész világban, de különösen a magunk házatáján. Háború, katonai készenlét, járványok, árviz- veszedelem, ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 1913-as évre gondolván. Mintha az utolsó Ítélet napja következett volna el. Mintha ezt az évet a másik tatárjárás évének szánta volna a Gondviselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöz­tünk, annyira megromlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek lelke, hogy uj Szodoma és Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk semmit és ma már bizonytalanok vagyunk minden iránt. Bizalmatlanok vagyi nk a múlt iránt, mert úgy érezzük néh -néha. hogj bizony kár volt ezer eszteuüőn keresztül karunk megfeszitésével, vérünk hullásával, védelmezni ezt a földet, ha ilyen szomorú pusztulásra vagyunk kárhoztatva. Bizalmatlanok vagyunk a jelen iránt, nem hiszünk senkinek és senkiben, nem hiszünk semminek és semmiben. Mert nem hihetünk és nem bizhatunk azok után, amik bennünket mat és kezemmel végigsimogattam az arcomat, mely nedves volt és hideg. — Ki vagyok? — gondolkoztam. A kezem a nyakamra hullt és körülfogta. A A szememből könnyek ömlöttek és nem láttam semmit. Nem láttam semmit, mert éjszaka volt, az ágyamon feküdtem és Álomországból jöttem meg, sápadtan, mint egy tikkadt vándor az árokszélen. Nagy tündérkertről álmodtam, arany- és ezüstlevelü fákról és a virágoknák olyan illatuk volt. mint az asszonyoknak. Beléptem a kapuján. Valamelyik fán egy madár kezdett énekelni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. Es távolról a párja felelt neki halvány Chopin-etüdökkel és amikor a koncertnek vége volt, az arany és ezüstlevelek összecsengtek és én olyan zajtalanul léptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke leány haja és átlátszó ujjaimmal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fehér szobájában kibontotta.

Next

/
Thumbnails
Contents