Miskolc, 1876 (1. évfolyam, 33-105. szám)
1876-04-23 / 33. szám
ko. MISKOLC, 1876. April 23. 4 k g' / Előfizetési dij : ^Negyedévre 1.50 kr.c Félévre ... 3 ft. ixEgész évre 6 „ Megjelent minden csütörtökönn -1 és vasárnap. 33. szám. ELSŐ ÉVFOLYAM. "=6^gra=* MISKOLC. Helyi értelet tépdelő ipar, türtelmi, piászati és ismeretterjesztő lízip. Szerkesztőségi iroda: Széchenyi-utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. ZEgészes szám ára, *7 scr. Kiadói iroda: Hirdetési díj: Négyhasábos petit fjsor 5 kr. Többszöris phirdetésnél olcsóbb.e Bélyegdíj 30 kr. ‰ Éves hirdetés 70 ft. ^@=S^£fS=£l^=SfS=S·%£!^i St.-~ Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. Előfizetésre való felhívás „MISKOLC“ ciime. helyi érdekű közlöny 33. évnegyedére. 9JT Megjelen minden héten kétszer. Előfizetési dij házhoz hordással vagy postai küldéssel. Negyedévre 1 frt. 50 kr. — Egész évre 6 frt. — Félévre 3 frt. — Egyes számára 7 krt. gyűjtőknek 10 előfizető után tisztelet példánynyal szolgálok. Előfizetési pénzek alólirt könyvnyomdájában vétetnek föl. Hirdetések iránt ugyanott értekezhetni. A t. iparos és kereskedő urak figyelmét bátor vagyok az egész éven át való hirdetésekre felhívni. Egy hirdetés beiktatási dija egész éven át minden számban (100-szor) 70 forint. Kiadói iroda: Santory István, könyvnyomdája (Széchenyi utca 749. Kraudy-féle ház.) A céhedről és az iparosok oktatásáról. is. A céheket akarta a törvény eltörölni s megengedte az ipartársulatokat. Ez nem volna baj, mert a név nem idvezít, de elvette az ipartársulatoktól azon erkölcsi erőt, melyet nem zsibbasztania, hanem ébresztenie kellett volna. A céhek természetesen elgondolva azon visszaéléseket, melyeket olykor egyik-másik céh elkövetett, valódi erkölcsi testületet képeztek. —■ Azon tagot, ki becsületét beszennyezte, keményen büntették, sokszor olyan vétségért, melyre a bírák nem találtak volna törvénycikket;— megtörtént, hogy azt, a ki ifjú korában becstelenül viselte magát, nem vették be a társulatba. A megsemmisített céhek pártolták az özvegyeket s módot nyújtottak azoknak a megélhetésre; gyámolították az öregeket s dologra képteleneket, nem alamizsnával, hanem az által, hogy melléjük ügyesebb, tapasztaltabb segédeket rendeltek. Őrködtek az ifjú segédek felett; a gondatlant, ha az gazdjának kárt tett, és a hanyagot pénzre és nyilvános dorgálásra ítélték; sőt az inasokat testi fenyítékkel is kényszerítették az engedelmességre és kötelességeknek teljesítésére. Talán épen ez volt a baj, ez tűnik fel olyan szembeszökő módon? — Köszönettel fogadták volna kézműveseink, ha a fenyíték jobb módját ajánlta volna nekik valaki, s nekik csak az eredményre volt szükségök, hogy inasaik és segédeik ne károsíthassák őket. Az a fekete színben feltüntetett céh rendszer útat nyitott az árváknak s vagyon nélkül való gyermekeknek, hogy becsületes, munkájok után élő emberekké növekedhessenek. — Az ipartörvény ezen emberbaráti célt megölte; megölte azzal, hogy az inasoknak jogokat adott s a mesterektől jogokat vett el. Ha az utcán barangoló kóldús gyermek azon szándékát fejezte ki, hogy mesterséget akar tanulni, — ritkán maradt hely nélkül. — Igen, de míg ez a mesterségből annyit tanulhatott meg, a mennyiért a mindennapi élelmet s csekély ruházatot megérdemelte, sok kárt tehetett, sok anyagot ronthatott el. — Ma ezért a mester, ha t. i. a törvényt szigorúan akarná végrehajtani, — kárpótlást nem nyerhet. A céhrendszer megengedte, hogy az inas olyan munkára is alkalmaztassák, a mely szorosan a mesterséghez nem tartozik; ez által a gazda kárpótolvavolt s egy az élet zajában könnyen elveszhető embert mentett meg a társadalomnak. A vagyonosabbak, a kik az inasi évek alatt tett kárt visszapótolhatták, nem voltak arra kényszerítve, hogy olyan dolgot is végezzenek, amely a mesterséghez szorosan nem tartozik, mert előleges alkut köthettek s amit a vagyontalan másnemű munkájával fizetett meg, azt ők pénzzel fizették. Hányszor halljuk, hogy kézműveseink inasaikat pesztonkáknak, teherhordóknak használják. — Igaz, ezt mindennap láthatjuk. — De az az inas, akiért szülei bőven fizetnek, aki a munkával le nem szolgált kosztért, tanításért és a mesterséghez tartozó anyagok és műszerek rontásáért kárpótlást nyújt, nem kénytelen olyan dolgokat végezni. Melyik jobb? Melyik illik jobban emberi méltóságunkhoz? Melyik előnyösebb magára az államra nézve? Az-e, ha éhen hagyjuk veszni a vagyontalan árvákat? Az-e, ha azokat az állam vagy helység költségén neveljük sokszor dologtalan naplopókká? Vagy az, ha azokat ember által elvégezhető és emberhez illő munkájukért felneveljük, kenyérkeresetre tanítjuk s az államnak nem terhére, hanem hasznára szolgáló kézművesekké képezzük? Ezt tette az a középkorinak gúnyolt céhrendszer. Ezt gátolja meg az a miveltség és kor színvonalán álló ipartörvény. Mert ugyan, melyik kézműves fogadna fel egy elhagyott árvát, kivált ha a jótékonyságra sokat nem áldozhat, — ha abból világos kára van? Ki biztosítja őt arról, hogy tanonca, — mert az inas elnevezést a törvény talán meg sem engedi, — ha egy darab munkát össze tud tákolni, nem nyit-e boltot a piac közepén, vagy nem teszi-e ki a céget épen az ő szomszédjában? — Lefizeti a díjt s mester a neve. — Az ipar szabad! Igen, szabad ipar. — Legyen, de ne az ipar rovására. — Legyen elébb iparunk, azután felszabadul az törvény nélkül is. — Sokszor örültem én gyermekkoromban, ha a fán a többinél korábban érő gyümölcsöt találtam, de mindig megcsalt a való — férges volt. A régi jó időben semmi sem lehetett az ember előleges vizsga nélkül csak tanár és bíró. — Ma már ezen hivatalokhoz is kell oklevél, vége a szabadságnak. — Ezek helyett valami új kellett, vagyis, ha egy hibát helyre hoztunk, egy másikat kellett elkövetnünk, s megteremtettük a szabad ipart. — Csak azt az egyet feledték ki a számításból, hogy eddig is dolgoztathattam én olyan iparossal, aki a céhnek nem volt tagja. Szabad ipar tehát volt. — Csakhogy a rendes és igyekező embert mesternek, azt, a ki a társadalmi szokásokhoz magát nem alkalmazta, kontárnak nevezték. — Az új törvény valami szépet és jót akart tenni s az egyenlőség és testvériség elvénél fogva a mesterek becsületéből egy keveset elvett s azt a kontárokéhoz csatolta. Ma már a törvény előtt egyik olyan, mint a másik, a szorgalom dija lealázás, a korhelységé felmagasztalás. Az egész becsület 5 forintba kerül. Azt a törvényhozók nem kérdezték, hogy a kontár miért nem lett mesterré? Vagy, ha kérdezték, megelégedtek azzal a felelettel, hogy nem tudott vagy nem akart céhbe állni, mert neki az a 100 frt, amelyet a céhbe állásért fizetne, sokkal jobb lesz a mesterség elkezdésére. Ebből más nem következhetett, mint a mester cím olcsóbbá tétele és lett a 100 forintból 5 forint. Ha ez így volna, még szemet lehetne hunynunk. De az a kontár nem azért nem lett mesteremberré, mert a 100 frt díj sok volt, hanem azért, mert nem igyekezett segédkorában a 100 frtot megkeresni, mint azon társa, aki mesterré lett, vagy nem lett mesterré, mert nem volt képes elkészíteni a remeket. Ezen utóbbi ok ugyan ritkább volt, mint az első, de a rendes, szorgalmas segédek közül egyetlen egy sem maradt kontár s a ki az maradt, az vagy rest vagy korhely vagy teljesen ügyetlen volt. Én ezt így láttam s idősebb emberektől így hallottam. POROS JÁNOS. (Folytatása következik.)