Miskolczi Napló, 1903. március (3. évfolyam, 49-73. szám)

1903-03-01 / 49. szám

MI. árfolyam Miskolcz, 1903. márczius 1. Vasárnap 49. (449.) szám POLITIKAI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ARAKÍ tf»lyb«a ! Egész évre 12 kor. Vidékre ! Egész évre 18 kor. Fél évre . . 6 kor. Fél évre . . 8 kor. Negyed évre 3 kor. Negyed évre 4 kor. ügyes szán éra 4 fill. Kapható mind­en hírlapelárusitónál. FFJ.Kr.ft. SZERKESZTŐ : dr. Kovács József SZERKESZTŐ : HUBERTH JÁNOS SZERKESZTŐSÉG­I KIADÓHIVATAL­­ Széchenyi-utcza 34. szám­­ Széchenyi-utcza 34. szám Szelényi és Társa könyvnyomdája, Szelényi és Társa könyvnyomdája, hová a lap az állami részét illető minden­hová az előfizetések, hirdetések és jel kerismény intézendő. Telefon 62 szólalások intézendők. Két épület és egy telek. Miskolez, február 28. —6. Az épitkezések időszaka ismét eljött, de, — a­mint mi a viszonyokat ismerjük, — el is fog múlni, anélkül, hogy a már számtalanszor megsürgetett és mindenki által szükségesnek vélt középítkezések folyamatba vetet­­senek. Azonban ez nem tarthat min­ket vissza attól, hogy ismét és ismét rá ne mutassunk a hiá­nyokra, rá ne mutassunk a lép­­ten-nyomon mutatkozó visszás­ságokra, amelyek nálunk ezen a téren uralkodnak. A minap mondottuk éppen ezen a helyen, a színház kér­déssel kapcsolatosan,­­ hogy vannak bizonyos ,,é­r­e 1t k­é­r­­d­é­sek“, amelyek olyan régen „függnek“ már a közélet ágas­­bogas fáján, hogy immár túl­­élésbe mennek át. A sajtónak ennélfogva köte­lessége, hogy rázogassa ezt a fát, a­míg egyik-másik „függő­kérdés” lehull s ezzel a meg­valósulás stádiumába lép. Ezúttal két épülettel és egy telekkel óhajtunk fog­lalkozni. A két épület a következő : a régi ev. ref. főgimnázium és a régi közkórház. A telek pedig : a várme­gyeház mellett levő, városi és megyei közös tulajdont ké­pező telek, rajta a hires „kivül­­belül bedőlt“ bagolyvárral. Kezdjük az elsővel: a régi ev. ref. főgimnázium épületével. Ebben az épületben jelenleg a Múzeum és a Városi női ipariskola van elhe­lyezve, de mindkettő panszkodik, hogy a rendelkezésükre álló lo­­kalitásban nem férnek el. Bizonyos, hogy e két üdvös és fontos intézmény fejlődésé­nek szempontjából egy cseppet sem lehet előnyös, ha olyan he­lyiségben kénytelenek szorongani, ahol nem férnek el. Ez minden­­kép bénítólag hat. Hiába van­nak a legszebb frázisok például a Múzeum — városunk ezen elsőrangú fontosságú, kulturális intézménye­k felvirágoztatásá­ról, ha hiányzik ahhoz a legele­mibb előfeltétel, a helyi­ség. Ugyanez áll a missiót teljesítő női ipariskolára vonatkozólag. Ezen iskolának fejlesztése, ki­bővítése határozottan közérdek, de arról szó sem lehet mindad­dig, amíg a mostani helyen van. Ezekben tehát röviden konsta­táltuk, hogy a régi ev. ref. fő­gimnázium épületében jelenleg elhelyezett köz­intézmények nem jó helyen vannak. Térjünk most át a régi kór­ház épületére. Ebben jelenleg a hatalmas fejlődésnek indult és fontos hi­vatást betöltő Városi zeneiskola van elhelyezve. A teljesség ked­véért megemlítjük, hogy úgy mellesleg rendőr­ kaszárnya czél­­jaira is szolgál. Fölösleges hosszasan bizonyí­tanunk, hogy zeneiskolának nem éppen ideális lokalitás a régi kórház épülete. Azonfölül pedig, — daczára, hogy az épületben van még­ üres, de alkalmatlan helyiség, — a zeneiskolában is vannak mizériák az elhelyezke­dés tekintetében. Szóval a zeneiskola sincsen megfelelő helyen ott, a­hol je­lenleg van. Már most mi lenne a teendő? Miután a régi gimnázium épü­letében levő Múzeum és női ipar­iskola köztudomás szerint nem férnek a részükre átenge­dett loban­tásokban, azokat onnan ki kell telepíteni. Helyettük pe­dig, az ekkér megüresedő épü­letbe, a városi rendőrség lenne elhelyezendő. Ezzel a rendőrség pompásan megfelelő helyiséghez jutna és megszűnnének az e téren most uralkodó anomáliák, a­melyek felsorolására ez az egész czikk kevés lenne. . Az épületet nem is kellene át­alakítani ; úgy, amint van, telje­sen megfelelne a rendőrség czél­­jainak és csak arra az egyre mutatunk rá, hogy ezzel meg­szűnne az a szégyenletes és a humanizmust formálisan kigú­­nyoló állapot, a­mely ma a rend­őrségi börtönviszonyok terén ná­lunk uralkodik. Májusi álom. A­­Kiskok­zi Napló* eredeti tározója. Irta : Dr. Gombosáé, Miklósy Ilona. Emlékszel-e arra a csodaszép má­jusi délutánra, midőn először láttuk meg egymást ? Te nem tudtad, hogy jövök feléd, én nem gondoltam, hogy vársz reám, s mégis éreztük mind­ketten, hogy végzetünk felé sietünk. Szép, igazi májusi idő volt. Mi­dőn a természet már kezdi beváltani azt, a­m­it igért. Sejteti velünk a nyár forró, édes, részegítő melegét langyos leheletében. Már zöldül min­den, már balzsamot lehel a levegő. Már megkezdődik az érlelés nagy munkája, az élet titokzatos műkö­dése, a tavasz sejtelmes ígérete, a­melyet a nyár vált valóra. Éreztem ezt én, ott, abban a csodavárosban, amelyet mintha tündérek, — Erős tündérei — építettek volna a szere­lem szolgálatára. Szerelmet lehel ott minden fa, bokor, levél. A szem megittsul, a szív megrészegszik, ha látja szépségeidet, te bűbájos város. Szép vagy, csodálatos vagy, mint a szerelem. De félelmes, zor­don is, mint a szerelem. Szemem nem tudott betelni veled, midőn először láttalak. Szivem megtelt ezernyi édes sejtelemmel s hívtalak téged nagy, dicső szerelem, mert sze­retni kell ott mindenkinek, a ki él, sőt azt hiszem még a halottak is megéreznek valamit a te tavaszod mámorából s édesen adják át ma­gukat a megsemmisülésnek. Oh az a májusi délután, midőn mentem feléd, öntudatlanul s mégis telve ezer sejtelemmel . . . Kőr ütöt­tem sok ismerősöm haladt s midőn egyik kanyarulatnál élénkbe tűnt e csoda­város egyik istenien szép részlete, szivem megittasult s meg­ragadva a mellettem haladó kezét, felkiáltottam : — „Szeretni, csak szeretni kell itt, mert ez a város a szerelem szá­mára van teremtve !“ Társaimat is elfogta ez a láz s kigyulladt arc­c­al, mámoros sze­mekkel haladtunk tovább. Már nem beszéltünk, csak néztünk. Felittuk a szépségeket szíveinkkel némán, hangtalanul. Művész­ lelkünk meg­érezte, hogy minden szó szentség­­törésnek hangzanék a te ragyogó szépséged mellett, természet. Csak a dal és a költészet méltó reá, hogy hozzád szóljanak. S én önkén­telen dalra nyitottam ajkaimat , éne­keltem. Mit? Nem tudom. Nem előre megírt, kottára szedett dallam volt az. Csak úgy jött hirtelen az aj­kaimra. Társaim némán hallgatták s éreztem, hogy az ő szivük is meg­telik eddig soha nem hallott sza­vakkal s dallamokkal. Emlékszel Stecchetti bájos kis versének utolsó két sorára : „Kigondolt s meg nem irt kis énekek, Lágy szók, miket nem mondtam el neked !* Soha, szerelmünk legteljesebb pil­lanataiban sem találtam meg többé azokat a szavakat, azt a dallamot. A sejtelem éneke volt az, az Ígéret dala. — Megérkeztünk. Egy kis ház volt ott fent a tetőn, elrejtve szá­zados tölgyek között. Előtte csoda­szép pázsit terült el s én levetettem magamat a fűbe s mohón szívtam be az anyaföld édes, részegítő illa­tát. Társaim letelepedtek a házacska előtt fölállított asztalokhoz s a köl­tői hangulat mellett sem feledkeztek meg a prózáról, jókedvűen fogyasztva a csapláros tej és vajból álló lako­máját. Hívtak engem is maguk közé. De én nem tudtam megválni tőled földanyám. Hallgattam meséidet, me­lyeket fülembe súgtál te nagy ter­mékenyítő, ki ezerszeresen adod vissza mindazt, mit neked áldoznak az emberek. Táplálsz bennünket mig élünk s örök nyughelyet adsz, ha kimúltunk. Egyszerre csodás, mesésen édes illatot vett körül : heliotrop és ró­zsa illata. Kábító volt ! S a­mint feküdtem ott a fűben, hirtelen úgy éreztem, mintha megrezdült volna alattam a föld, mintha egy óriási szív dobogását hallottam volna. A­ te szived mozdult meg ugy­e öea?! Fölpillantottam, te állottál előt­tem fekete r­uhádban, szomorú szép szemeddel. Kezedben egy nagy cso­mó virágot tartottál. Innen volt te­hát a kábító illat gondoltam s fel­emelkedve néztem reád, te is én. AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES IZU TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER. A „MISKOLCZI NAPLÓ“ mai száma 8 oldalra terjed.

Next