Miskolczi Napló, 1904. szeptember (4. évfolyam, 198-222. szám)

1904-09-01 / 198. szám

IV. évfolyam. Miskolc, 1904. szeptember 1. Csütörtök. 198. (898.) szám MISKOLCZI NAPLÓ POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Helyben: Egész évre 12 kor. Vidékre: Egész évre 16 kor. Fél évre 6 „ . Fél évre 8 „ Negyed évre 3 „ [ Negyed évre 4 „ Egyes szám ára 4 fillér. — Kapható minden hirlapelárusítónál. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. KOVÁCS JÓZSEF. SZERKESZTŐ: HUBERTH JÁNOS A Szerkesztőség:: Kiadóhivatal • Hunyadi-utcza 2-ik szám. Hunyadi-utcza 2-ik szám. lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez, előfizetések, hirde­tések és felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. Telefon 114. Forduló­ponton. Miskolcz, augusztus 81. Ortti. A városnak tegnap csenedes közgyűlése volt, de ez a csendes közgyűlés jelentősé­gében és horderejében éppen olyan volt, mint hosszú, meddő szárazság után jótékony, termé­kenyítő csendes eső. Nem rom­bolva­­ zúgva, pusztítva jött az áldás, hanem csendes, jóleső nyugodtsággal. Nem is kavart fel nagy port, ami némelyeknél ásít a csaló­dást idézte elő, hogy voltaképen nem is történt valami nagy do­log. A közönség, sőt a közvéle­mény egy része is hozzá van szokva, hogy kis dolgokat is nagy lármával, dérrel-dúrral, síp­­pal-dobbal ,­hoznak ki, és en­nélfogva hajlandó elsiklani a legnagyobb fontosságú dolgok felett is, ha azok a szokásos harsonazúgások, dobpergések nél­kül jelennek meg. Így történt ez a tegnapi csen­des közgyűlésen is, amely nem hozta hullámzásba a kedélyeket, nem keltett mérges vitákat, amiből egyesek „önként sejtet­ték, hogy nagy dolgok nem vol­tak szőnyegen.“ Pedig a valójában ugyancsak nagy dolgok történtek. Napirendre került a városnak ez időszerint legfontosabb, leg­életbevágóbb kérdése: a víz­vezeték és csato­rn­á­zá­s és ezzel ez a kérdés forduló­ponthoz ért. Teljes, feltétlen elismerés il­leti dr. S­z­e­n­t­p­á­l­i István polgármestert, aki tudatában az ügy mérhetetlen fontosságának, ismerve mindazon nagy érde­keket, amelyek e mű létesítésé­hez fűződnek, kitartó, céltuda­tos munkássággal annyira elő­készítette az ügyet, hogy az im­már napirendre tűzhető volt. Nagy hálára kötelezte ezzel a­­ polgármester a várost. Ismerve dr. S­z­e­n­t­p­á­l­i István pol­gármester körültekintő, óvatos módszerét, biztosra vesszük, hogy­­ ha ő a vízvezeték és csatorná­zás kérdésével egyszer a köz­gyűlés elé lépett, akkor az már az előkészület oly stádiumában van, hogy megvalósítása előtt lényeges gátak nincsenek. Most már a közgyűlésen a sor, hogy a polgármester törekvését a meg­valósuláshoz vigye. Nem lehet célunk, hogy a vízvezeték és csatornázás léte­sítésének fontosságát körülmé­nyesen, hosszadalmasan bizo­nyítsuk. Megtettük ezt már a múltban nem egyszer, hanem százszor. Egy modern városnak annyira szüksége van vízveze­tékre és csatornázásra, mint az embernek a tiszta, friss levegőre. Az ember egészsége kívánja, kö­veteli, ez pedig a legelső és legfon­tosabb szempont. Van azonban még egy másik­­ igen fontos érv a vízvezeték lé­tesítése mellett. Ezt az érvet az idei nyár szolgáltatta, rémü­­letes­­tüzeivel. Gyöngyös város egy jelentékeny részének pusz­tulását az a körülmény okozta, hogy nem volt víz. Vonjuk le a tanulságokat a körülöttünk végbemenő eseményekből. Ha más érv egyáltalában nem volna felhozható a vízvezeték mellett, mint az, hogy tűzvész idején biztos eszközt nyújt a sikeres védekezésre, már akkor is fel­tétlenül meg kellene csinálni, ha bármily áldozatba kerülne is. Pedig ez az érv csak egy a sok közül. Köztisztaságot vízvezeték és csatornázás nélkül nem lehet képzelni. Éppen úgy feltétlen követelménye a lakosság egész­ségi érdekeinek a vízvezeték és csatornázás létesítése. Mindezeket tekintve azt kel­lene hinni, hogy a nagy mű meg­alkotását minden ember óhajtva várja, kívánja, örömmel üdvözli. Ne ámítsuk azonban magunkat. Bármennyire megfoghatatlan, sőt képtelen a feltevés, mégis szá­molni kell azzal is, hogy van­nak és lesznek olyanok, — még a képviselőtestületben is. — Séta a kiállításon. — A­­Miskolczi Napló* eredeti tárcája. — Irta: Balogh Bertalan. II. Egy — hogy úgy mondjam — nagy szivű ember, akit a gondvise­lés égő honszerelemmel, nyugodni nem tudó tettvágygyal és páratlanul finomult ízléssel ajándékozott meg, nemes indulataitól vezéreltetve aján­dékozta meg nemzetünket a­­ ha­lasi csipkékkel. Neve: Dékáni Árpád. Jól jegyezzük meg­ a nevét, mert ő is, az emberi lét szűk határai között, a semmiből teremtett. A halasi csipkét teremtette meg. Sarlótól és kapától megkérgesedett kezű kún paraszt­leányok kezébe illesztgette a brüsz­­szeli tűt! Ne­m ment, nem tudták megfogni. Ar­ror hát „lesmirglizte“ a kérget s glycerinekkel addig fino­mította, hogy maholnap a brüsszeli csipkék alkonyáról és a halasi csip­kék diadaláról fog beszélni a világ. Nekem, a­ki elvégre is férfi va­gyok, talán többet kellene időznöm a kiállítás egyéb, férfiakat jobban­­ érdeklő tárgyainál s én mégis mind­­­ untalan a halasi leányok munkája­­ mellett állok meg s elgondolom,­­ hogy ez a mi csodás fajunk milyen szerencsétlen. Ennyi genialitással szerencsétlen politikai állapotunk miatt elhagyatva, elfelejtve, le­nézve élünk Európa tucat nemzetei között. A­hová a belga asszonyok évszázadokon át fejlődtek, a fejlő­désnek azt a fokát kun menyecskék 3 év alatt elérték. Rajzban és technikában ezek a csipkék utólérhetetlenek. Nemzetünk múltja, faji jellege és, adja Isten, jövője van ezekben a csipkékben. Mert ezek a csipkék fogják a mi önálló nemzeti mivoltunkat a világ­gal elhitetni, ha csak az osztrák szemtelenség ezeket is, mint igen sok kiváló ipari termékünket, nem fogja a világ előtt osztrákoknak fel­tüntetni. Mellettük a máramarosi orosz és oláh leányok hímző- és szövő tanfo­lyamának munkái. Micsoda tökély a rajzban! Micsoda bájos harmónia a színekben ! És micsoda fájó érzés, hogy a miskolczi női ipariskolában még mindig nincs rendszeres rajz­­tanítás ! Polgármester úr ! Angliában, mint azt ön b­zonyosan tudja, már az óvodákban is tanítják a rajzot! Taníttassa a rajzot Miskolczon a női ipariskolában, hiszen a­ki szépet akar alkotni, a legelső, hogy raj­zolni tudjon ! Ne engedje, hogy fia­tal leányaink hiába dolgozzanak, hogy munkáikkal ne legyen meg a saját tervezés okozta örömük, hogy velük született ízlésük elromoljon a Wiener Módok hitvány mintáin . . . Odébb a félegyházi varrottasok. Ismét kun munka és ismét. Dékáni Árpádnak a keze nyoma, a­kinél soha senki nem viselte méltóbban a honfoglaló nevét. Aztán a Mirkovszkyné bársonyai. Lám, egy hölgy, a­ki rajzolni tud ! A benzines tű tollá válik a kezében s a rajzolásra nem alkalmas bárso­nyon művészi tökélylyel dolgozik. Vagy a sóvári csipkék ! Rajzban gyönyörűek, igen, mert azok a só­vári tót és cipszer leányok ha írni nem is, de rajzolni bizonyosan tudnak ! De menjünk át a másik terembe és álljunk meg az iparművészeti is­kola hatalmasan szép rajz- és fest­ménykiállítása előtt. Ismét önhöz szólok, Polgármester úr ! Váljon miből volna városunknak több haszna: abból-e, ha szab. kir. várossá leszünk, vagy abból, ha a kormány a második ilyen iparművé­szeti iskolát városunkban állítaná fel? Mert a kormány fog ilyen is­kolákat fölállítani és bizony bizony okosabb volna, ha városunk atyái ezt sürgetnék a kormánynál, nem pedig a törvényhatósági jogot, a­mi, bármiként mérlegelem, mégis csak hiúsági kérdés. Ön bejárta a műveit nyugatot és bizonyosan azt a ta­pasztalást szerezte, hogy a nagy nemzetek művészetük és erőteljesen kifejlett nemzeti érzésük által lettek nagyokká. Szolgálatot tehát váro­sunk fejlődésének akkor tesz, a­mi­dőn fejlődését ez irányban biztosítja és egyengeti. Nem lehet célom az iparművészeti iskola kiállításának egyes darabjai­val kü­lön-külön foglalkoznom. A kinek szive van, melyivel érezni és

Next