Miskolczi Napló, 1904. szeptember (4. évfolyam, 198-222. szám)
1904-09-01 / 198. szám
IV. évfolyam. Miskolc, 1904. szeptember 1. Csütörtök. 198. (898.) szám MISKOLCZI NAPLÓ POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Helyben: Egész évre 12 kor. Vidékre: Egész évre 16 kor. Fél évre 6 „ . Fél évre 8 „ Negyed évre 3 „ [ Negyed évre 4 „ Egyes szám ára 4 fillér. — Kapható minden hirlapelárusítónál. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. KOVÁCS JÓZSEF. SZERKESZTŐ: HUBERTH JÁNOS A Szerkesztőség:: Kiadóhivatal • Hunyadi-utcza 2-ik szám. Hunyadi-utcza 2-ik szám. lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez, előfizetések, hirdetések és felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. Telefon 114. Fordulóponton. Miskolcz, augusztus 81. Ortti. A városnak tegnap csenedes közgyűlése volt, de ez a csendes közgyűlés jelentőségében és horderejében éppen olyan volt, mint hosszú, meddő szárazság után jótékony, termékenyítő csendes eső. Nem rombolva zúgva, pusztítva jött az áldás, hanem csendes, jóleső nyugodtsággal. Nem is kavart fel nagy port, ami némelyeknél ásít a csalódást idézte elő, hogy voltaképen nem is történt valami nagy dolog. A közönség, sőt a közvélemény egy része is hozzá van szokva, hogy kis dolgokat is nagy lármával, dérrel-dúrral, síppal-dobbal ,hoznak ki, és ennélfogva hajlandó elsiklani a legnagyobb fontosságú dolgok felett is, ha azok a szokásos harsonazúgások, dobpergések nélkül jelennek meg. Így történt ez a tegnapi csendes közgyűlésen is, amely nem hozta hullámzásba a kedélyeket, nem keltett mérges vitákat, amiből egyesek „önként sejtették, hogy nagy dolgok nem voltak szőnyegen.“ Pedig a valójában ugyancsak nagy dolgok történtek. Napirendre került a városnak ez időszerint legfontosabb, legéletbevágóbb kérdése: a vízvezeték és csatornázás és ezzel ez a kérdés fordulóponthoz ért. Teljes, feltétlen elismerés illeti dr. Szentpáli István polgármestert, aki tudatában az ügy mérhetetlen fontosságának, ismerve mindazon nagy érdekeket, amelyek e mű létesítéséhez fűződnek, kitartó, céltudatos munkássággal annyira előkészítette az ügyet, hogy az immár napirendre tűzhető volt. Nagy hálára kötelezte ezzel a polgármester a várost. Ismerve dr. Szentpáli István polgármester körültekintő, óvatos módszerét, biztosra vesszük, hogy ha ő a vízvezeték és csatornázás kérdésével egyszer a közgyűlés elé lépett, akkor az már az előkészület oly stádiumában van, hogy megvalósítása előtt lényeges gátak nincsenek. Most már a közgyűlésen a sor, hogy a polgármester törekvését a megvalósuláshoz vigye. Nem lehet célunk, hogy a vízvezeték és csatornázás létesítésének fontosságát körülményesen, hosszadalmasan bizonyítsuk. Megtettük ezt már a múltban nem egyszer, hanem százszor. Egy modern városnak annyira szüksége van vízvezetékre és csatornázásra, mint az embernek a tiszta, friss levegőre. Az ember egészsége kívánja, követeli, ez pedig a legelső és legfontosabb szempont. Van azonban még egy másik igen fontos érv a vízvezeték létesítése mellett. Ezt az érvet az idei nyár szolgáltatta, rémületestüzeivel. Gyöngyös város egy jelentékeny részének pusztulását az a körülmény okozta, hogy nem volt víz. Vonjuk le a tanulságokat a körülöttünk végbemenő eseményekből. Ha más érv egyáltalában nem volna felhozható a vízvezeték mellett, mint az, hogy tűzvész idején biztos eszközt nyújt a sikeres védekezésre, már akkor is feltétlenül meg kellene csinálni, ha bármily áldozatba kerülne is. Pedig ez az érv csak egy a sok közül. Köztisztaságot vízvezeték és csatornázás nélkül nem lehet képzelni. Éppen úgy feltétlen követelménye a lakosság egészségi érdekeinek a vízvezeték és csatornázás létesítése. Mindezeket tekintve azt kellene hinni, hogy a nagy mű megalkotását minden ember óhajtva várja, kívánja, örömmel üdvözli. Ne ámítsuk azonban magunkat. Bármennyire megfoghatatlan, sőt képtelen a feltevés, mégis számolni kell azzal is, hogy vannak és lesznek olyanok, — még a képviselőtestületben is. — Séta a kiállításon. — AMiskolczi Napló* eredeti tárcája. — Irta: Balogh Bertalan. II. Egy — hogy úgy mondjam — nagy szivű ember, akit a gondviselés égő honszerelemmel, nyugodni nem tudó tettvágygyal és páratlanul finomult ízléssel ajándékozott meg, nemes indulataitól vezéreltetve ajándékozta meg nemzetünket a halasi csipkékkel. Neve: Dékáni Árpád. Jól jegyezzük meg a nevét, mert ő is, az emberi lét szűk határai között, a semmiből teremtett. A halasi csipkét teremtette meg. Sarlótól és kapától megkérgesedett kezű kún parasztleányok kezébe illesztgette a brüszszeli tűt! Nem ment, nem tudták megfogni. Arror hát „lesmirglizte“ a kérget s glycerinekkel addig finomította, hogy maholnap a brüsszeli csipkék alkonyáról és a halasi csipkék diadaláról fog beszélni a világ. Nekem, aki elvégre is férfi vagyok, talán többet kellene időznöm a kiállítás egyéb, férfiakat jobban érdeklő tárgyainál s én mégis mind untalan a halasi leányok munkája mellett állok meg s elgondolom, hogy ez a mi csodás fajunk milyen szerencsétlen. Ennyi genialitással szerencsétlen politikai állapotunk miatt elhagyatva, elfelejtve, lenézve élünk Európa tucat nemzetei között. Ahová a belga asszonyok évszázadokon át fejlődtek, a fejlődésnek azt a fokát kun menyecskék 3 év alatt elérték. Rajzban és technikában ezek a csipkék utólérhetetlenek. Nemzetünk múltja, faji jellege és, adja Isten, jövője van ezekben a csipkékben. Mert ezek a csipkék fogják a mi önálló nemzeti mivoltunkat a világgal elhitetni, ha csak az osztrák szemtelenség ezeket is, mint igen sok kiváló ipari termékünket, nem fogja a világ előtt osztrákoknak feltüntetni. Mellettük a máramarosi orosz és oláh leányok hímző- és szövő tanfolyamának munkái. Micsoda tökély a rajzban! Micsoda bájos harmónia a színekben ! És micsoda fájó érzés, hogy a miskolczi női ipariskolában még mindig nincs rendszeres rajztanítás ! Polgármester úr ! Angliában, mint azt ön bzonyosan tudja, már az óvodákban is tanítják a rajzot! Taníttassa a rajzot Miskolczon a női ipariskolában, hiszen aki szépet akar alkotni, a legelső, hogy rajzolni tudjon ! Ne engedje, hogy fiatal leányaink hiába dolgozzanak, hogy munkáikkal ne legyen meg a saját tervezés okozta örömük, hogy velük született ízlésük elromoljon a Wiener Módok hitvány mintáin . . . Odébb a félegyházi varrottasok. Ismét kun munka és ismét. Dékáni Árpádnak a keze nyoma, akinél soha senki nem viselte méltóbban a honfoglaló nevét. Aztán a Mirkovszkyné bársonyai. Lám, egy hölgy, aki rajzolni tud ! A benzines tű tollá válik a kezében s a rajzolásra nem alkalmas bársonyon művészi tökélylyel dolgozik. Vagy a sóvári csipkék ! Rajzban gyönyörűek, igen, mert azok a sóvári tót és cipszer leányok ha írni nem is, de rajzolni bizonyosan tudnak ! De menjünk át a másik terembe és álljunk meg az iparművészeti iskola hatalmasan szép rajz- és festménykiállítása előtt. Ismét önhöz szólok, Polgármester úr ! Váljon miből volna városunknak több haszna: abból-e, ha szab. kir. várossá leszünk, vagy abból, ha a kormány a második ilyen iparművészeti iskolát városunkban állítaná fel? Mert a kormány fog ilyen iskolákat fölállítani és bizony bizony okosabb volna, ha városunk atyái ezt sürgetnék a kormánynál, nem pedig a törvényhatósági jogot, ami, bármiként mérlegelem, mégis csak hiúsági kérdés. Ön bejárta a műveit nyugatot és bizonyosan azt a tapasztalást szerezte, hogy a nagy nemzetek művészetük és erőteljesen kifejlett nemzeti érzésük által lettek nagyokká. Szolgálatot tehát városunk fejlődésének akkor tesz, amidőn fejlődését ez irányban biztosítja és egyengeti. Nem lehet célom az iparművészeti iskola kiállításának egyes darabjaival külön-külön foglalkoznom. A kinek szive van, melyivel érezni és