Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)

1898-01-01 / 1. szám

r­ vény végrehajtását követelik, melyre a király megesküdött, hogy maga is meg­tartja, másokkal is megtartatja. Ha nem tartják meg a törvényt, az ellenzék te­gye lehetetlenné az újoncz­ jutalék és költségvetés megszavazását. Elnapolják ezért az országgyűlést és talán rávete­mednek arra, hogy parlament, újoncz­­jutalék és költségvetés nélkül kormá­nyozzanak? Tegyék, ha merészelik! Mi akkor nyíltan fogjuk hirdetni, hogy katona­ kötelezettség alá senki ne álljon, ezredéhez senki be ne vonuljon, mert a katonamegajánlás joga a magyar or­szággyűlést illeti, nem az absolut hatal­mat. Mi akkor nyíltan hirdetjük, hogy adót senki se fizessen, mert a magyar ember csak az alkotmányos királynak és a felelős magyar kormánynak tarto­zik adót fizetni, nem az absolut hata­lomnak és a dobokai kiadású Schmer­­lingeknek. Ha egyik törvény szent és kötelező erejű, a másiknak is annak kell lenni. Ha a hatalom példát ad a tömegnek arra, hogy a törvényeket le­het meg nem tartani, majd csak mi is beoktatjuk erre az új dobokai alkotmá­nyosságra a magyar népet. Tartsunk népgyűlést, hozzunk ilyen határozatokat és szólítsuk fel az ország minden választó­kerületét hasonló ha­tározatok meghozatalára. Majd meglát­juk, lesz-e kedve az absolut hatalomnak paczkázni egy nemzet közvéleményével. Beszállásolják a katonát az adót fizetni nem akaró honpolgárhoz? Tegyék! Meg­tették 1860-ban és mégis a nemzet győ­zött, így lesz ez most is, csak álljunk szilárdan a nemzet ügye mellett. A kormány már mozgásba hozta esz­közeit a törvényhatóságok bizalmi sza­vazatát. Egy-két szolgalelkű törvényha­tóság, mint pl. a Fehérfarit és Szappárit képviselőjének megválasztó Temesvár már bizalmat szavazott a kormánynak Mozduljon meg hát végre a nemzetnek zsoldban nem álló nagy tömege is. A szabadság sohasem volt a fataliz­mus, de mindég a küzdelem gyümölcse. Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk áldásaira, hogy küzdeni merünk és aka­runk érte. Az 1898-ik év eldönti Magyarország szabadságának a sorsát talán örökre. A történelem ritkán ismétli magát, de a kedvünkért úgy látszik, ezt is meg­tette. Azt a kedvező alkalmat, melyet 67-ben elszalasztottunk, még egyszer a kezünkbe adta. Ugyan­az a helyzet, mint akkor: romban álló Ausztria, jogait követelő magyarság, a nemzet jogait megadni nem akaró, hozzánk bizalmatlan bécsi körök. Csakhogy akkor a nemzetnek egy bölcs volt a vezére, ma pedig egy vi­zen úszó tök. Ez a nagy kü­lönbség az akkori és a mostani helyzet között. Vigyázzanak a bécsi körök, mert ettől az elkeseredett nemzettől még kitelik, hogy: „nagyot üt botjával az ö­ tökfejére!"' Álljunk talpra a nagy esztendő kü­szöbén, hisz’ lehetetlen, hogy azoknak szelleme meg ne ihlessen minden ma­gyart, kik 50 évvel ezelőtt a hazáért elvérzettek. Tőlünk nem kíván a haza vért, csak éberséget, tartsunk tehát minél előbb népgyűlést! Képviselőink divatba hozták a kurucz verseket s én is bevégzem czikkem­et Petőfinek 50 évvel ezelőtt megirt ezen soraival: A „SZABADSÁG” TÁRCZÁ­JA. Az­ újév hajnalán. Szerencsés, boldog új esztendőt kívánok e nap hajnalán ! Minden halandót üdv kísérjen, Legyen az legény vagy leány. Magamba térek s nem kívánok Rossz sorsot biz’ én senkinek, De legjobb, leghőbb kívánságom, Te hű olvasó, a tied ! Magamról már én nem beszélek, Én oda vagyok teljesen. Engem, sajnos, meg nem gyógyíthat Az isten száz újéve sem. Sőt csakis ez tett oly beteggé, A milyen épen most vagyok . . . Tán kiváncsiak, hogy mi történt? Igen ? Nos hát nem hallgatok. Ma még nem történt semmi velem, Tényleg semmi, hitemre, nem. De bánt, nyom, kínoz, furdal egyre Valami szörnyű sejtelem : Hogy ép’ úgy leszen majd ma reggel, Mint tavaly volt! ... ah, borzalom! E félelem oly nehéz, — súlyát Biz’ Isten, el sem birhatom. „Ébredj hazára, mert, ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed! S ha lesz is, csak oly rövid időre, s Mig nevedet sírkövedre vésed ! Tavaly, újév reggelén történt, Hogy még javában álmodok S­zörren az ajtóm, majd fölnyilik S — szent Kleofás! — egy hölgy belép. Mosóném volt Nem idős asszony, Hát zavart lettem egy kicsit, De végre mégis megkérdeztem, Hogy mit jelentsen a vizit? „Boldog újévet jött kívánni !“ Igen? Fogja, egy korona! — Elmegy és rá a másik perczben Új vendéget lát a szoba A suszterem jött, Isten neki! Hát ez is kapott valamit S alig röpül ki, már az ajtón Egyszerre három is benyit. Oh, ez a három ! Uram Isten, Mint a sáskák, úgy jöttek ők, Uj esztendőre gratulálni A kedves, jó hitelezők. Az ágyamból majd kifordultam, Úgy megörültem, mondhatom . De mit tegyek, mint okos ember? — Az alvásomat folytatom. Folytattam akkor. Ma bizony nem. Az emlékezés fáj nekem. A félelem bánt, gyötör, kínoz, Hogy ma reggel is úgy leszen. Mulil. SZABADSÁG 1898. január 1. Ébredj hát Miskolcz lelkes, hazafias polgársága! Ragadd el a pálmát a többi városok elől azzal, hogy te leszel első, kik a nemzetnek napnál világosabb jo­gaiért sorompóba lépnek ! Ünnep. Az az uj esztendő, mely reánk virradt, nagy események elé állít bennünket. Két­ségtelen, hogy a monarkia emlékezetes na­poknak néz elé, olyanoknak, melyek próbára teszik Deák alkotását és nem lehetetlen, hogy új alakulásoknak adnak életet. Azok azonban, a­kik mélyebbre néznek, látják azt is, hogy a magyar társadalom mint változik meg, miként hagyják hidegen az újabb nemzedéket azok az ideálok, a­melyekért elődeik készek lettek volna min­dent föláldozni. A régi fölfogás helyébe új lép. Daránfsi miniszter panaszkodik, hogy a nemzet alsó rétegeiből kivész a szerződés szentségének tudata, Kiss Áron, a debre­­czeni református püspök pedig azt panaszolja, hogy az új idők megtámadják és gyöngítik a kötelességérzetet, azaz apad a jogérzet és a nemzet erkölcsi tőkéje. Ez azonban nemcsak az alsó rétegekben van így. A terjedő materializmus ar lesz a szíveken a magasabb régiókban is és kiűzi onnan az idealizmust, mi a jogérzet és er­kölcsök alapja. Sőt ebben éppen a felsőbb osztályok mutatnak példát s az alsók csak ezek után indulva érnek a szétbomlás ör­vényéhez. A mezőgazdasággal foglalkozók szomo­rúan érzik azt, hogy a rossz termés, a sú­lyosabb terhek és a munkások követelései mellett a gazdálkodás megszűnik hasznot hajtó és kellemes foglalkozás lenni. A kis­iparosok panaszkodása egy perczre sem szü­netel. Az idegen milliók azonban még min­dig ömlenek az országba. Ezek segítségével tatarozzuk vasútjainkat, építünk vic­ináliso­­kat, szabályozzuk a Vaskaput, emelünk pa­lotákat a militarizmusnak és bürokráciának. De váljon egészséges alapokon nyugvó fej­lődés-e ez? Egészséges-e a mi parlamenta­rizmusunk, mely a gondolkodó hazafiak sze­mében csak azért érdemel kíméletet, mert Ma is beront majd a mosóném, A suszterem, meg a szabóm ! . . . Jóságos Ég, könyörülj rajtam! — Áment mondj rája olvasóm ! Jancsi és Juliska. — A „Szabadság“ eredeti tárczája. — Ketten vannak a szobában. Juliska, a szőkefürtű kis bakfis­lányka és Jancsi, a szerelmes diákgyerek. Juliska ott ül a zongora mellett s valami ábrándfélét játszik halkan, elmélázva, a Jancsi gyerek pedig a háta mögött bámulja némán, szótlanul a szőke angyal hullámzó fürtéit és apró, pic­i kezecskéit, a­mint azok a zongora fehér és fekete billentyűin ide­s­tova mozognak lassú egymásutánban, ütem szerint Mindkettő phantasiál valamiről, de hogy miről, azt hirtelenében egyik sem tudná meg­mondani Juliska végre befejezi az ábrándot s hátra­fordul szerelmes Jancsija felé: — Szép volt? — Szép. — Tetszik magának? — Tetszik. — Eljátszani még egyszer? — El. Juliska újra kezdi az ábrándot. Jancsi

Next