Szabadság, 1901 (10. évfolyam, 1-105. szám)

1901-01-02 / 1. szám

t játsza ki. Ebben van az ő szabadság­ban való megizmosodásának egyszerű magyarázata. Lám, ők kivívták a külön zászlót, széttépték a közös vámterületet s most akarják megszüntetni a közös kereske­delmi képviseletet. Már­pedig a külön norvég konzulátusok felállítása semmi egyéb, mint bevezetés a külön külügyi képviselethez. Pár év még s a kis Nor­végiát semmi más kötelék nem fűzi a svédekhez, csupán az uralkodó közös­sége. Ez a nép máris teljesen szabad, mert méltó a szabadságra. Egészen másképp állunk mi magyarok, kik 67 óta egyik nemzeti kudarczot még el sem feledtük s máris a másik elé állítanak a buta és gonosz bécsi körök. Igen, mert mi nem vagyunk norvégok, köztünk mindég bőven akad áruló. A nemzet akarata és az uralkodó akarata nálunk sem fedezi egymást, hanem az­ért az uralkodó mindég talál embere­ket, kik az ő akaratát a teljes alkot­mány látszatának árán, a nemzetre erő­szakolják. Volt-e Magyarországon 67- től m­áig becsületes választás? Nem és nem lesz ezután se. Mert a 67-es ki­egyezés a nemzetnek nem kell s ennek a kelletlen kiegyezésnek mégis többség kell. Ez szüli a korrupcziót, a korrupczió a képviselőket. Van-e ma már magyar ember, ki a közös vámterület alapján áll? Nincs. S mégis, egyetlen ember szava és ítélete, nyomosabb a latban, mint 17 és 18 millióé. Ki áll útjában a hadsereg nemzeti fejlődésének s van-e magyar, ki ne óhajtaná, hogy a tör­vényben meglévő magyar hadsereg nyelve is nemzetivé legyen? Mindenki tudja, hogy a versenyszó miért nem ma­gyar. Egy „jelen“ szóért kikötik a magyar fiút és mégis akadnak kötözni valók, kik azt hirdetik, hogy függetlenek vagyunk, s szabadságunknak mostani mértékével be­érhetjük. A királyi hatalomnak, a­mely ma­holnap illuzoriussá tesz minden alkot­mányosságot, — nálunk nincsen kerék­kötője. Itt az alkotmányos küzdelem egyszerűen lehetetlen, mert a nemzet­nek csak kis részét bocsátják a sza­vazó urnához s ezt a kis részt hivata­lokkal előre megvesztegetik. Nálunk nem fejlődik erős nemzeti közvélemény, mert hiányzik az erős nemzeti közérzület. Norvégországban nem találsz mivelet­­len embert, de kis könyvtára van min­den parasztnak s akárhány hány norvég halász látogatja nemzetének tudomá­nyos egyetemét, anélkül, hogy más akarna lenni, mint halász. Nálunk nagy a nép tudatlansága, vele senki sem tö­rődik s pár év alatt lekopik róla a mi­­veltségnek az a kevés máza is, melyet kihozott az iskolából. A mi népünk csak katona- és adóalanynak való. Egész in­­telligencziánk csak a hivatalok ingyen kosztjáért eseng s lemond egyéni ten­­gődésének biztosításáért arról a köte­lességről, hogy a hazát meggyőződésé­vel is szolgálja. Ilyen nép és ilyen intelligencziának nem kell egyéb, csak egy Tisza Kál­­mán-féle lelkiismeretlen ember, ki grófi koronákért az uralkodónak minden pa­rancsát teljesiti s hozzá elég czinikus arra, hogy dicsekedjék nyomorult uta­kon szerzett nyomorult többségével. Itt nincs és nem lehet alkotmányos küzde­lem, mert nincs nemzeti lelkiismeret..­­ Egyenként áruljuk el a hazát s azért marad rab a maga egészében. Hanem azért hova-tovább, ijesztő mó­don nő a szegénység, az általános elé­gedetlenség. Nekünk Ausztria a szolga­ságért szegénységgel fizet, de a gyar­matoknak mindenhol ez a sorsa. Mi is gyarmat vagyunk, még­pedig a leggya­lázatosabb fajtájából: önkéntes gyarmat. Csak folytassátok tovább a hazugsá­got, de jegyezzétek meg magatoknak, hogy mesterséges többségeknek mes­­terketlen forradalom lesz előbb-utóbb a vége. Magyarországon soha sem értet­tek a vértelen forradalmakhoz, azért kellett annyiszor igénybe venni a vé­reseket. Ezek a gondolatok jutottak most az új század kezdetén eszembe. Mit hoz hazánkra az uj század? Szabad lesz-e végre-valahára a magyar?! ... Ki tudja ?! . . . T­ARCZ A.­ e­len — Telet.­ni leszállván, leg­­erdőt borított be ő volt. Mi is te­rnyire kegyetlen, asszonyság csak g párája hópely­­uira metsző szél, v. Tél. — A „Szabadság“ eredeti tárczája. — Midőn a jó Isten minden széppel elárasz­totta a világot, a kacsagóknak adván a ta­vaszt, a munkásoknak a nyarat, az ábrán­­dozóknak pedig az őszt; ugy látszik meg­felejtkezett arról, hogy még ő sem áraszt-­­hat annyi jót, a­mennyivel az emberek tel­jesen megelégednének. Tapasztald, hogy a tavasz gyermekei a nyár munkásai rovására nevetnek, míg vi­szont a méla ősz emberei az előző két év­szak eredményét kicsinyük. A teremtő letekint alattvalói szívébe, az emberek egymás­­­t a szeretetlenségé­géből megteremté a­­ Tél nagy alkotója először is egy vér fehér fátyolával. Mi­hetett volna más ? F vért fakasztana,­­ dermeszt. Lélekzetéi é­hek alakjában hulla merev márvát A ki ez arcz lát megszűnik az élők okáig elmereng, mni. Jötte előtt az erdőben bizony elég vig élet volt. A tavasz fejlődésén túl esve, a nyár gyümölcseit meghozva, őszszel a pi­henést ünnepelte az óriás erdő. Igaz, hogy a fák levelei halvány aranyszínűvé váltak itt-ott már, sőt sok közülök halk lebbenés­­sel a földre is hullott. De a földön nem fogadta-e lágy ringással a selyem­fa, és nem játszadoztak-e a kis bogárkák rajtuk, majd elbújva alattuk s ismét előkerülve? De egy­szerre csak Tél sóhajtott és merev arczával végiglépdelt ez erdőn. — Lélekzetétől meg­őszült fa, fa, és megszűnt az élet. Az erdő hangtalan lett és csendes, mint egy templom. Az úrnő, ki egyedül lakott e templomban, unni kezdte magát. — Asz­­szony volt. Mérgesen járt-kelt, zihálva fúrta a havat, midőn unalma elűzésére egy kis gyermek vállalkozott. Szőke kislány volt, pufók, piros pofácská­­val. Szemei csak úgy virítottak, mint a nefelejts s a harmat sem hiányzott róla, mert tele volt könynyel. A szomszéd faluból küldték a tanyára, tiszta ruhát vitt az apjának. Útja az erdő mellett vezetett el s midőn a hóval borított ismerős vén fákat meglátta, vígan futott az erdő belsejébe megnézni, milyen télen az­­ az óriás zöld sátor, melynek árnyékában a nyáron olyan nagyokat lehet játszani ? — A hol a nagy tölgy, melynek ágaira az egész gyereksereg rátelepszik, megenni a magával hozott „madárlátta“ kenyeret. Jobban esik az ott, tudja az Isten miért? — Emitt ni meg a hosszú fenyő, a­mire a Pista felmászott ugyan, de már nem mert lecsúszni, oszt­ott csüngött ég és föld kö­zött, nagy nevetésére a többinek. Meghaji­­gálták makkal meg vadkörtével, kiki azt a helyet választva ki rajta, a melyik neki leg­jobban tetszett. „Hej te nimet mikor jösz le? Pottyanj az ölembe, érett körte!“ kiáltott fel hozzá Ferkó, a kinek bizony olyan szeplős képe meg vörös haja van hogy nincs jussa senkit kicsúfolni. — Erre már lecsúszott a fáról Peti, utánna vetette magát Ferkónak, nyomában a többi gyere­kekkel. Lett volna csihi-puhi, de hát elbújt a vörös a mogyorósba, nem lehetett rá­akadni. — A kisleány mosolygott az emlékeken, — hej a nyáron, nyáron ! — — és csak ment, ment. — Zúgó szélroham harsogott végig a fákon, a száraz ágak összeverődtek, csomókban rázva le magukról a havat. Ijedten állt meg a gyermek. Az ismerős fák eltűntek, csak egyforma bozontos, meztelen fa vázakat látott maga SZABADSÁG 1901 január 2. Munkaprogramm az uj évre. Régi szokása a hírlapoknak, hogy egy évfordulók alkalmával vezető czikkeik­­ben hangzatos frázisokkal elbúcsuztat­­ják az ó-évet és köszöntik az új­ évet. Mi ennek a régi szokásnak hódolva, hangzatos frázisok nélkül köszöntjük a már reánk virradt új esztendőt. Boldog új évet kívánunk! De hogy ez az év valóban boldog legyen, az bi­zony nem egészen a véletlenség dolga, hanem a mienk is. A miskolczi ember sohasem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön , hanem szorgalmával, munkájával és értelmességével dolgozott azon, hogy mindennap rendesen legyen mit aprítania a tejbe. „Az idők viha­ros járása megnehezült­ ugyan váro­sunk polgárai fölött is. A gazdaság, ipar és kereskedelem terén az általános pan­gás miatt rendkívül nehéz a megélhe­tés. De istennek hála, itt Miskolczon ma még e tekintetben válságról nem be­szélhetünk. Miskolcz város fölött a­­múlt év sem múlt el nagyobbszerű alkotások nélkül. Városunkban két impozáns épület ada-

Next