Szabadság, 1901 (10. évfolyam, 1-105. szám)
1901-01-02 / 1. szám
t játsza ki. Ebben van az ő szabadságban való megizmosodásának egyszerű magyarázata. Lám, ők kivívták a külön zászlót, széttépték a közös vámterületet s most akarják megszüntetni a közös kereskedelmi képviseletet. Márpedig a külön norvég konzulátusok felállítása semmi egyéb, mint bevezetés a külön külügyi képviselethez. Pár év még s a kis Norvégiát semmi más kötelék nem fűzi a svédekhez, csupán az uralkodó közössége. Ez a nép máris teljesen szabad, mert méltó a szabadságra. Egészen másképp állunk mi magyarok, kik 67 óta egyik nemzeti kudarczot még el sem feledtük s máris a másik elé állítanak a buta és gonosz bécsi körök. Igen, mert mi nem vagyunk norvégok, köztünk mindég bőven akad áruló. A nemzet akarata és az uralkodó akarata nálunk sem fedezi egymást, hanem azért az uralkodó mindég talál embereket, kik az ő akaratát a teljes alkotmány látszatának árán, a nemzetre erőszakolják. Volt-e Magyarországon 67- től máig becsületes választás? Nem és nem lesz ezután se. Mert a 67-es kiegyezés a nemzetnek nem kell s ennek a kelletlen kiegyezésnek mégis többség kell. Ez szüli a korrupcziót, a korrupczió a képviselőket. Van-e ma már magyar ember, ki a közös vámterület alapján áll? Nincs. S mégis, egyetlen ember szava és ítélete, nyomosabb a latban, mint 17 és 18 millióé. Ki áll útjában a hadsereg nemzeti fejlődésének s van-e magyar, ki ne óhajtaná, hogy a törvényben meglévő magyar hadsereg nyelve is nemzetivé legyen? Mindenki tudja, hogy a versenyszó miért nem magyar. Egy „jelen“ szóért kikötik a magyar fiút és mégis akadnak kötözni valók, kik azt hirdetik, hogy függetlenek vagyunk, s szabadságunknak mostani mértékével beérhetjük. A királyi hatalomnak, amely maholnap illuzoriussá tesz minden alkotmányosságot, — nálunk nincsen kerékkötője. Itt az alkotmányos küzdelem egyszerűen lehetetlen, mert a nemzetnek csak kis részét bocsátják a szavazó urnához s ezt a kis részt hivatalokkal előre megvesztegetik. Nálunk nem fejlődik erős nemzeti közvélemény, mert hiányzik az erős nemzeti közérzület. Norvégországban nem találsz miveletlen embert, de kis könyvtára van minden parasztnak s akárhány hány norvég halász látogatja nemzetének tudományos egyetemét, anélkül, hogy más akarna lenni, mint halász. Nálunk nagy a nép tudatlansága, vele senki sem törődik s pár év alatt lekopik róla a miveltségnek az a kevés máza is, melyet kihozott az iskolából. A mi népünk csak katona- és adóalanynak való. Egész intelligencziánk csak a hivatalok ingyen kosztjáért eseng s lemond egyéni tengődésének biztosításáért arról a kötelességről, hogy a hazát meggyőződésével is szolgálja. Ilyen nép és ilyen intelligencziának nem kell egyéb, csak egy Tisza Kálmán-féle lelkiismeretlen ember, ki grófi koronákért az uralkodónak minden parancsát teljesiti s hozzá elég czinikus arra, hogy dicsekedjék nyomorult utakon szerzett nyomorult többségével. Itt nincs és nem lehet alkotmányos küzdelem, mert nincs nemzeti lelkiismeret.. Egyenként áruljuk el a hazát s azért marad rab a maga egészében. Hanem azért hova-tovább, ijesztő módon nő a szegénység, az általános elégedetlenség. Nekünk Ausztria a szolgaságért szegénységgel fizet, de a gyarmatoknak mindenhol ez a sorsa. Mi is gyarmat vagyunk, mégpedig a leggyalázatosabb fajtájából: önkéntes gyarmat. Csak folytassátok tovább a hazugságot, de jegyezzétek meg magatoknak, hogy mesterséges többségeknek mesterketlen forradalom lesz előbb-utóbb a vége. Magyarországon soha sem értettek a vértelen forradalmakhoz, azért kellett annyiszor igénybe venni a véreseket. Ezek a gondolatok jutottak most az új század kezdetén eszembe. Mit hoz hazánkra az uj század? Szabad lesz-e végre-valahára a magyar?! ... Ki tudja ?! . . . TARCZ A. elen — Telet.ni leszállván, legerdőt borított be ő volt. Mi is ternyire kegyetlen, asszonyság csak g párája hópelyuira metsző szél, v. Tél. — A „Szabadság“ eredeti tárczája. — Midőn a jó Isten minden széppel elárasztotta a világot, a kacsagóknak adván a tavaszt, a munkásoknak a nyarat, az ábrándozóknak pedig az őszt; ugy látszik megfelejtkezett arról, hogy még ő sem áraszt-hat annyi jót, amennyivel az emberek teljesen megelégednének. Tapasztald, hogy a tavasz gyermekei a nyár munkásai rovására nevetnek, míg viszont a méla ősz emberei az előző két évszak eredményét kicsinyük. A teremtő letekint alattvalói szívébe, az emberek egymást a szeretetlenségégéből megteremté a Tél nagy alkotója először is egy vér fehér fátyolával. Mihetett volna más ? F vért fakasztana, dermeszt. Lélekzetéi éhek alakjában hulla merev márvát A ki ez arcz lát megszűnik az élők okáig elmereng, mni. Jötte előtt az erdőben bizony elég vig élet volt. A tavasz fejlődésén túl esve, a nyár gyümölcseit meghozva, őszszel a pihenést ünnepelte az óriás erdő. Igaz, hogy a fák levelei halvány aranyszínűvé váltak itt-ott már, sőt sok közülök halk lebbenéssel a földre is hullott. De a földön nem fogadta-e lágy ringással a selyemfa, és nem játszadoztak-e a kis bogárkák rajtuk, majd elbújva alattuk s ismét előkerülve? De egyszerre csak Tél sóhajtott és merev arczával végiglépdelt ez erdőn. — Lélekzetétől megőszült fa, fa, és megszűnt az élet. Az erdő hangtalan lett és csendes, mint egy templom. Az úrnő, ki egyedül lakott e templomban, unni kezdte magát. — Aszszony volt. Mérgesen járt-kelt, zihálva fúrta a havat, midőn unalma elűzésére egy kis gyermek vállalkozott. Szőke kislány volt, pufók, piros pofácskával. Szemei csak úgy virítottak, mint a nefelejts s a harmat sem hiányzott róla, mert tele volt könynyel. A szomszéd faluból küldték a tanyára, tiszta ruhát vitt az apjának. Útja az erdő mellett vezetett el s midőn a hóval borított ismerős vén fákat meglátta, vígan futott az erdő belsejébe megnézni, milyen télen az az óriás zöld sátor, melynek árnyékában a nyáron olyan nagyokat lehet játszani ? — A hol a nagy tölgy, melynek ágaira az egész gyereksereg rátelepszik, megenni a magával hozott „madárlátta“ kenyeret. Jobban esik az ott, tudja az Isten miért? — Emitt ni meg a hosszú fenyő, amire a Pista felmászott ugyan, de már nem mert lecsúszni, osztott csüngött ég és föld között, nagy nevetésére a többinek. Meghajigálták makkal meg vadkörtével, kiki azt a helyet választva ki rajta, a melyik neki legjobban tetszett. „Hej te nimet mikor jösz le? Pottyanj az ölembe, érett körte!“ kiáltott fel hozzá Ferkó, a kinek bizony olyan szeplős képe meg vörös haja van hogy nincs jussa senkit kicsúfolni. — Erre már lecsúszott a fáról Peti, utánna vetette magát Ferkónak, nyomában a többi gyerekekkel. Lett volna csihi-puhi, de hát elbújt a vörös a mogyorósba, nem lehetett ráakadni. — A kisleány mosolygott az emlékeken, — hej a nyáron, nyáron ! — — és csak ment, ment. — Zúgó szélroham harsogott végig a fákon, a száraz ágak összeverődtek, csomókban rázva le magukról a havat. Ijedten állt meg a gyermek. Az ismerős fák eltűntek, csak egyforma bozontos, meztelen fa vázakat látott maga SZABADSÁG 1901 január 2. Munkaprogramm az uj évre. Régi szokása a hírlapoknak, hogy egy évfordulók alkalmával vezető czikkeikben hangzatos frázisokkal elbúcsuztatják az ó-évet és köszöntik az új évet. Mi ennek a régi szokásnak hódolva, hangzatos frázisok nélkül köszöntjük a már reánk virradt új esztendőt. Boldog új évet kívánunk! De hogy ez az év valóban boldog legyen, az bizony nem egészen a véletlenség dolga, hanem a mienk is. A miskolczi ember sohasem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön , hanem szorgalmával, munkájával és értelmességével dolgozott azon, hogy mindennap rendesen legyen mit aprítania a tejbe. „Az idők viharos járása megnehezült ugyan városunk polgárai fölött is. A gazdaság, ipar és kereskedelem terén az általános pangás miatt rendkívül nehéz a megélhetés. De istennek hála, itt Miskolczon ma még e tekintetben válságról nem beszélhetünk. Miskolcz város fölött amúlt év sem múlt el nagyobbszerű alkotások nélkül. Városunkban két impozáns épület ada-