Szabadság, 1902 (11. évfolyam, 1-103. szám)

1902-01-01 / 1. szám

, hogy ő polgármesteri állásáról lemond. A lemondás e hó 30-án tartott kép­viselői közgyűlésen tényleg megtörtént. Soltész Nagy Kálmán Miskolcz város szolgálatában eltöltött közel 30 évi hit és buzgó munkásság után polgármesteri állásáról lemondott. Azt hittük, hogy a lemondás jele­nete, melynek bekövetkezését már három hónap óta vártuk, könnyű szívvel fog végbemenni. Azt gondoltuk, hogy „a mór megtette kötelességét, a mór me­het.“ Nem úgy történt. Maga Soltész Nagy Kálmán megilletődött szívvel vett búcsút attól a helytől, a­melyet 24 év óta annyira megszokott s a mely he­lyen a város java és boldogsága érde­kében annyi szép és nemes dolgot cse­lekedett. A képviselőtestület, mely csak­nem teljes számban ünnepi érzelmek között jelent meg a Közgyűlésen, fájó szívvel és aggódó lélekkel látta távozni azt a vezért, a kinek nevéhez, személyéhez Miskolcz városának negyed­százados tör­ténete s annyi üdvös alkotás fűződött. Most, a midőn Soltész Nagy Kálmán elhagyta polgármesteri székét, a mi lel­künket is a meghatottság érzelme hatja át. Láttuk őt eleitől fogva a mai napig munkálkodni a város fejlődése és emel­kedése érdekében. Tiszta kézzel, tiszta fővel és emberi erőt meghaladó mun­kássággal arra törekedett, hogy Miskolcz város nagy és boldog legyen. Hogy mik voltak alkotásai, azokat úgy hirte­len ében nehéz volna előszámlálni, de ha megnézzük városunk külső képét, kulturális intézményeit, gazdasági fejlő­dését, az ő alkotó kezének nyomait látjuk mindenütt. Hogy mindazok az­­ eszmék, melyek úgy neki, mint váro­sunk minden polgárának szép reményét és vágyát képezik, mint: az­­önálló törvényhatósági jog megnyerése, a csa­tornázás és vízvezetékek kérdése, a város­­rendezés nagy munkája, mind a mai napig a megvalósulás stádiumába nem juthattak, annak ő nem oka. A legjobb akarattal, a legerősebb szándékkal meg­tett ő ezek érdekében is mindent, mert hiszen — miként búcsúbeszédében mondja — „életének egyik főczélját ezek képezték“, hogy nem sikerültek, annak legfőbb oka az, hogy az ilyen nagyszabású dolgokat az idő és körül­mények érlelik, azokat máról holnapra megcsinálni nem lehet. A jövőnek eme nagy kérdéseiben is megtette Soltész Nagy Kálmán az alapvető munkálatokat, ésannyira, hogy utódja már járt után, kitaposott mesgyén haladhat. De várjon ki lesz az ő utódja? Ki áll a város kormányrúdjához a már be­állott új esztendőben? Ebben a kérdés­ben még ma is ott vagyunk, a­hol ez­előtt három hónappal voltunk. Senki sem tudja, ki lesz a polgármester. No de ezen most ne törjük a fejün­ket. Lesz még erre elég idő, mert a közgyűlés a jövő év június haváig he­lyettesítéssel töltötte be ezt az állást. Most csak arról beszéljünk, hogy Sol­tész Nagy Kálmán a polgármesteri szék­ből ime eltávozott. A búcsúzás fájó értelmét nagyban enyhítette az a körülmény, hogy Sol­tész Nagy Kálmán nem válik meg tő­lünk. Más állásban, díszesebb állásban a­ miénk marad továbbra is. Mint ország­gyűlési képviselő éppen úgy, vagy talán még nagyobb mértékben előmozdíthatja Miskolcz város érdekeit, mint eddig tette. S mi hisszük, hogy az a rajongó szeretet, mely lelkében szülővárosa iránt él, vezetni fogja őt ezután is minden lépésében, ha Miskolcz városa érdeké­ben valamit tenni, cselekedni kell. Ebben a reményben nem búcsúzunk el tőle. Csak azt mondjuk: a viszont­látásra — a zöld asztalnál! * * * Az ünnepélyes közgyűlés lefolyásáról tu­dósítónk a következőket írja: Miskolcz város tanácskozási termébe de­­czember hó 30-án délután 3 órakor szokat­lan nagy számmal gyűltek össze a városi képviselők. A terem ünnepélyes szint öltött. A karzatot előkelő hölgyközönség foglalta el. Pontban három órakor Soltész Nagy Kál­mán polgármester hosszan tartó, lelkes él­jenzés között elfoglalta az elnöki széket s meghatott hangon megnyitotta a közgyűlést. Ezután, tekintettel arra, hogy a közgyűlés tárgya az ő személyével szoros összefüggés­ben van, az elnöki széket Fallaghy Béla első tanácsnoknak adta át Erre dr. Kun József főjegyző felolvasta Soltész Nagy Kálmán kir. tanácsos polgár­­mester lemondó levelét, mely a következő­­képen hangzik : Igen tisztelt képviselői Közgyűlés ! Már korábban tudomására hoztam az igen tisztelt Közgyűlésnek, hogy f. évi október hó 3-án Miskolcz város déli választókerületének bizalma országgyűlési képviselőül megválasz­tott; hogy én a polgártársaim részéről ön­kéntesen nyújtott bizalmat há­val fogadtam el és hogy az összeférhetetlenségi törvény értelmében záros határidő alatt a polgármes­teri állásról le kell mondanom. Immár elérkezettnek látom az időt arra, hogy polgármesteri állásomról való végleges lemondásomat a mélyen tisztelt közgyűlésnek bejelentsem és megváljak aztn állástól. T­ARCZ­A: Sok szép kisasszony . . . Sok szép kisasszony, megbocsásson, Hogy versben irom levelem, De tetszik tudni, verset ir az, Kit elfogott a szerelem. Nagy szerelem vagyon szivemben S nem önt belé egy csepp reményt, Azért csak irom, egyre irom A sok kesergő költeményt. Hiába minden, mert manapság Már ezért nem ér a trubadúr, Ezerszer többre megy ma nála Egy tőkepénzes háziúr. Ezért kopott meg úgy a lantom, Múzsám ezért lett hitelen, Csupán ezért nincs benned részem : Óh üdvözítő szerelem! Kisasszonyok, epedve kérem, Olvassák végig most e dalt, Még ebben van végső reményem, Ez hoz talán még diadalt, ártatlan és szerény e kérés, Nem kérek rosszat, vagy sokat, Csupán csak azt, hogy látogassák Szorgalmasan a bálokat. Kisasszonyok, a legszebb ünnep Egy báli est, a fény, a táncz, Ottan készül a láthatatlan, A bűvös-bájos rózsatáncz, Ottan nyilaz kis Ámor-isten S a parfüm légben ott terem, A­miről fentebb énekeltem : Az üdvözítő szerelem. Kisasszonyok, már említettem, Hogy csalfa múzsám megszökött. Egy újabb, szebb és csalfább múzsa Találkoznék önök között? Talán igen ! — írják meg kérem, Röviden, szépen mielőbb, Hogy melyik bálon látjuk egymást És — mikor tartunk esküvőt ? Vermes Ernő: B. u. é. k. Boldog új évet kívánok ! Nincs ennél népszerűbb szólam ma széles nagy világon. Pedig az üdvözlés, az egyszerű névjegy, még ha akár írásban, akár nyomtatásban díszeleg is rajta a „b. u. é. k.“, nagyon elvesztette börzei értékét. Egy skatyula fi­nom szivar, egy arany jou-jou, mely szé­pen fityeg le az óralánczról, nagy, vaskos album, melyben a legkiterjedtebb rokonsági és ismertségi arczképek bő helyet találnak, sokkal hatásosabb, mint ha egy egész tu­­c­at névjegygyel akarnók is kielégíteni új­évi vágyainkat. Legboldogabb napjuk van ma az orvosok­nak. Az emberek ugyan régi jó szokás szerint senkinek se szeretnek fizetni és mikor erről esik a szó, igen szívesen el­szórakoznak. Az orvosoknak azonban hat­ványozott erővel maradnak adósai. Azt mondják, elég baj a betegség, jár volna még fizetni is érte. Miután azonban a dok­tor urak minden élettani tudományuk dá­csára sem képesek a levegőből megélni, hát uj­ esztendő napjára prolongálják a kö­veteléseiket. Fogadni mernék, hogy ma egyetlen egy orvos sem távozik e hazul­ról, ha mindjárt halomra dülhénei is a betegei. Otthon várják — nem a betege­ket, hanem a sokat ígérő boritékokat, melyek ügyes diskretióval fedik az elisme­rés vagy szűkkeblűség kétségtelen tanú­bizonyságait. Bezzeg sokkal rosszabb helyzete van a tekintetes ügyvédi karnak. A klienseknek — az Istenért, sértés ne essék, mondván, — meg van az a jó szokásuk, hogy újév nap­ját választják ki arra, hogy ügyvédeiket fel­keressék — tudakozódni. A felek még ma is azon sötét babonában élnek, hogy „új­év “re talán vége lesz az ügyüknek és — óh, ártatlan naivitás — még pénzt is lát­nak. Pedig ilyenkor még nagyitó üveggel sem, látnak egyebet*— zsíros expensnó­­tánál. Hát ugyan mit szóljak az újévi kedves­kedések nem éppen víg részletéhez — a számlákhoz ? Az ember nyugodtan ül otthon, s bízik a közrendészeti hatóságokban, hogy minden orvtámadás ellen kellően biztosítva SZABADSÁG 1902. január 1.

Next