Szabadság, 1902 (11. évfolyam, 1-103. szám)
1902-01-01 / 1. szám
, hogy ő polgármesteri állásáról lemond. A lemondás e hó 30-án tartott képviselői közgyűlésen tényleg megtörtént. Soltész Nagy Kálmán Miskolcz város szolgálatában eltöltött közel 30 évi hit és buzgó munkásság után polgármesteri állásáról lemondott. Azt hittük, hogy a lemondás jelenete, melynek bekövetkezését már három hónap óta vártuk, könnyű szívvel fog végbemenni. Azt gondoltuk, hogy „a mór megtette kötelességét, a mór mehet.“ Nem úgy történt. Maga Soltész Nagy Kálmán megilletődött szívvel vett búcsút attól a helytől, amelyet 24 év óta annyira megszokott s a mely helyen a város java és boldogsága érdekében annyi szép és nemes dolgot cselekedett. A képviselőtestület, mely csaknem teljes számban ünnepi érzelmek között jelent meg a Közgyűlésen, fájó szívvel és aggódó lélekkel látta távozni azt a vezért, a kinek nevéhez, személyéhez Miskolcz városának negyedszázados története s annyi üdvös alkotás fűződött. Most, a midőn Soltész Nagy Kálmán elhagyta polgármesteri székét, a mi lelkünket is a meghatottság érzelme hatja át. Láttuk őt eleitől fogva a mai napig munkálkodni a város fejlődése és emelkedése érdekében. Tiszta kézzel, tiszta fővel és emberi erőt meghaladó munkássággal arra törekedett, hogy Miskolcz város nagy és boldog legyen. Hogy mik voltak alkotásai, azokat úgy hirtelen ében nehéz volna előszámlálni, de ha megnézzük városunk külső képét, kulturális intézményeit, gazdasági fejlődését, az ő alkotó kezének nyomait látjuk mindenütt. Hogy mindazok az eszmék, melyek úgy neki, mint városunk minden polgárának szép reményét és vágyát képezik, mint: azönálló törvényhatósági jog megnyerése, a csatornázás és vízvezetékek kérdése, a városrendezés nagy munkája, mind a mai napig a megvalósulás stádiumába nem juthattak, annak ő nem oka. A legjobb akarattal, a legerősebb szándékkal megtett ő ezek érdekében is mindent, mert hiszen — miként búcsúbeszédében mondja — „életének egyik főczélját ezek képezték“, hogy nem sikerültek, annak legfőbb oka az, hogy az ilyen nagyszabású dolgokat az idő és körülmények érlelik, azokat máról holnapra megcsinálni nem lehet. A jövőnek eme nagy kérdéseiben is megtette Soltész Nagy Kálmán az alapvető munkálatokat, ésannyira, hogy utódja már járt után, kitaposott mesgyén haladhat. De várjon ki lesz az ő utódja? Ki áll a város kormányrúdjához a már beállott új esztendőben? Ebben a kérdésben még ma is ott vagyunk, ahol ezelőtt három hónappal voltunk. Senki sem tudja, ki lesz a polgármester. No de ezen most ne törjük a fejünket. Lesz még erre elég idő, mert a közgyűlés a jövő év június haváig helyettesítéssel töltötte be ezt az állást. Most csak arról beszéljünk, hogy Soltész Nagy Kálmán a polgármesteri székből ime eltávozott. A búcsúzás fájó értelmét nagyban enyhítette az a körülmény, hogy Soltész Nagy Kálmán nem válik meg tőlünk. Más állásban, díszesebb állásban a miénk marad továbbra is. Mint országgyűlési képviselő éppen úgy, vagy talán még nagyobb mértékben előmozdíthatja Miskolcz város érdekeit, mint eddig tette. S mi hisszük, hogy az a rajongó szeretet, mely lelkében szülővárosa iránt él, vezetni fogja őt ezután is minden lépésében, ha Miskolcz városa érdekében valamit tenni, cselekedni kell. Ebben a reményben nem búcsúzunk el tőle. Csak azt mondjuk: a viszontlátásra — a zöld asztalnál! * * * Az ünnepélyes közgyűlés lefolyásáról tudósítónk a következőket írja: Miskolcz város tanácskozási termébe deczember hó 30-án délután 3 órakor szokatlan nagy számmal gyűltek össze a városi képviselők. A terem ünnepélyes szint öltött. A karzatot előkelő hölgyközönség foglalta el. Pontban három órakor Soltész Nagy Kálmán polgármester hosszan tartó, lelkes éljenzés között elfoglalta az elnöki széket s meghatott hangon megnyitotta a közgyűlést. Ezután, tekintettel arra, hogy a közgyűlés tárgya az ő személyével szoros összefüggésben van, az elnöki széket Fallaghy Béla első tanácsnoknak adta át Erre dr. Kun József főjegyző felolvasta Soltész Nagy Kálmán kir. tanácsos polgármester lemondó levelét, mely a következőképen hangzik : Igen tisztelt képviselői Közgyűlés ! Már korábban tudomására hoztam az igen tisztelt Közgyűlésnek, hogy f. évi október hó 3-án Miskolcz város déli választókerületének bizalma országgyűlési képviselőül megválasztott; hogy én a polgártársaim részéről önkéntesen nyújtott bizalmat hával fogadtam el és hogy az összeférhetetlenségi törvény értelmében záros határidő alatt a polgármesteri állásról le kell mondanom. Immár elérkezettnek látom az időt arra, hogy polgármesteri állásomról való végleges lemondásomat a mélyen tisztelt közgyűlésnek bejelentsem és megváljak aztn állástól. TARCZA: Sok szép kisasszony . . . Sok szép kisasszony, megbocsásson, Hogy versben irom levelem, De tetszik tudni, verset ir az, Kit elfogott a szerelem. Nagy szerelem vagyon szivemben S nem önt belé egy csepp reményt, Azért csak irom, egyre irom A sok kesergő költeményt. Hiába minden, mert manapság Már ezért nem ér a trubadúr, Ezerszer többre megy ma nála Egy tőkepénzes háziúr. Ezért kopott meg úgy a lantom, Múzsám ezért lett hitelen, Csupán ezért nincs benned részem : Óh üdvözítő szerelem! Kisasszonyok, epedve kérem, Olvassák végig most e dalt, Még ebben van végső reményem, Ez hoz talán még diadalt, ártatlan és szerény e kérés, Nem kérek rosszat, vagy sokat, Csupán csak azt, hogy látogassák Szorgalmasan a bálokat. Kisasszonyok, a legszebb ünnep Egy báli est, a fény, a táncz, Ottan készül a láthatatlan, A bűvös-bájos rózsatáncz, Ottan nyilaz kis Ámor-isten S a parfüm légben ott terem, Amiről fentebb énekeltem : Az üdvözítő szerelem. Kisasszonyok, már említettem, Hogy csalfa múzsám megszökött. Egy újabb, szebb és csalfább múzsa Találkoznék önök között? Talán igen ! — írják meg kérem, Röviden, szépen mielőbb, Hogy melyik bálon látjuk egymást És — mikor tartunk esküvőt ? Vermes Ernő: B. u. é. k. Boldog új évet kívánok ! Nincs ennél népszerűbb szólam ma széles nagy világon. Pedig az üdvözlés, az egyszerű névjegy, még ha akár írásban, akár nyomtatásban díszeleg is rajta a „b. u. é. k.“, nagyon elvesztette börzei értékét. Egy skatyula finom szivar, egy arany jou-jou, mely szépen fityeg le az óralánczról, nagy, vaskos album, melyben a legkiterjedtebb rokonsági és ismertségi arczképek bő helyet találnak, sokkal hatásosabb, mint ha egy egész tucat névjegygyel akarnók is kielégíteni újévi vágyainkat. Legboldogabb napjuk van ma az orvosoknak. Az emberek ugyan régi jó szokás szerint senkinek se szeretnek fizetni és mikor erről esik a szó, igen szívesen elszórakoznak. Az orvosoknak azonban hatványozott erővel maradnak adósai. Azt mondják, elég baj a betegség, jár volna még fizetni is érte. Miután azonban a doktor urak minden élettani tudományuk dácsára sem képesek a levegőből megélni, hát uj esztendő napjára prolongálják a követeléseiket. Fogadni mernék, hogy ma egyetlen egy orvos sem távozik e hazulról, ha mindjárt halomra dülhénei is a betegei. Otthon várják — nem a betegeket, hanem a sokat ígérő boritékokat, melyek ügyes diskretióval fedik az elismerés vagy szűkkeblűség kétségtelen tanúbizonyságait. Bezzeg sokkal rosszabb helyzete van a tekintetes ügyvédi karnak. A klienseknek — az Istenért, sértés ne essék, mondván, — meg van az a jó szokásuk, hogy újév napját választják ki arra, hogy ügyvédeiket felkeressék — tudakozódni. A felek még ma is azon sötét babonában élnek, hogy „újév “re talán vége lesz az ügyüknek és — óh, ártatlan naivitás — még pénzt is látnak. Pedig ilyenkor még nagyitó üveggel sem, látnak egyebet*— zsíros expensnótánál. Hát ugyan mit szóljak az újévi kedveskedések nem éppen víg részletéhez — a számlákhoz ? Az ember nyugodtan ül otthon, s bízik a közrendészeti hatóságokban, hogy minden orvtámadás ellen kellően biztosítva SZABADSÁG 1902. január 1.