Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-07 / 1. szám

Szer­k­esztős­é­g: Hová a lap szellemi részét illető közlemények intézemlok • német­ utca 80. — Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadóhivatal:­­ • Hové: a lapmegrendelések és hirdetések küldendők: német utca 44. Előfizetés: Egész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. példányok Illand­ János könyvn­ym­­dájáb­an kaphatók Hirdetések ára : 3 haxához petit sor egyszeri megjelenéséért 10 kr., három­szori 4, tizszeriért 3 kr. fizetendő. Hélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Egyes­­ II. évfolyam. I. szám Mohács, 1833. január 7-én. r *­r Társadalmi hetilap. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési felhívás. Midőn lapunkat egy év előtt megindítottuk , erre bennünket a haszon reménye a legtávolabb­ról sem vezethetett, mert hiszen városunk s vi­dékünk magyar hírl­apol­vasóinak csekély száma erre kilátást nem is nyújthatott. A mi célunk csak az volt és csakis az lehetett, hogy lapunk által a haladás útján nélkü­lözhetlen oly közeget alapítsunk, mely a hivatottak kezében eszközül szolgáljon arra, hogy közös óhajaink és céljainkat tolmácsolván, a közjó emelésére kezet fogjunk és e szerint munkálkodjunk. Hogy lapunk ez iránynak megfelelt-e és hogy van-e arra szükség, miszerint közéletünk harco­sait ezentúl is egyesítsük , ennek megítélését bát­ran a t. közönség belátására bizzuk. A kedvező ítélet reményében ezennal fel is hívjuk a t. közönséget, hogy lapunkat ezentúl is és minél inkább támogatni szíveskedjék, hogy azon nehéz feladatnak, melyet magunk elé tűz­tünk, minél sikeresebben meg is felelhessünk ! Az előfizetési feltételek a régiek : egész évre 4, fél évre 2, negyed évre 1 frt. Az előfizetések vagy megrendelések minél előbbi eszközlését kérjük, hogy a nyomatandó példányok számáról magunkat tájékozhassuk ! Miután e számot nemcsak eddigi előfizetőink­nek, hanem (mutatványkép) több másnak is meg­küldjük, kérjük az illető urakat, hogy a lap meg nem tartását annak visszaküldése által értésünkre adni szíveskedjenek ! A „Mohács és Vidéke“ kiadóhivatala. Midőn lapunkat most egy éve megindítot­tuk, jól tudtuk, hogy városunk fejlődése azért maradt annyira hátra, mivel a t­á­r­s­a­­d­a­l­m­i k­ö­z­s­z­e­l­l­e­m­, mely kutatja az okokat, keresi, sürgeti és pártolja a jót, mely a haladás éltető lelke és biztosítéka, váro­sunk polgáraiban nagyon is hiányzik s hogy igy városunk jólétének szekere nem azon irányban halad, melyben annak érdekei kí­vánnak, hanem a melyben az intézők tehe­tetlensége vagy tán érdeke, a polgárság közönyössége és tétlensége közben épen „to­lódik.“ És épen mivel tudtuk, hogy az egészsé­ges közszellem hiánya főkép az, mely hát­­ramaradottságunkat és tespedésü­nket meg­megmagyarázza, volt is a fő célunk már ak­kor, hogy lapunk tevékenysége által azon közszellemet felébreszszük, hogy pol­gárságunkat annak tudatára emeljük, misze­rint : j­ó vagy balsorsának tulaj­donképen ő maga a kovácsa, és hogy azért közügyeit azon irányban rendezze és fejleszsze, mely az ő igényei és érdekei­nek leginkább megfelel. De épen azért, mivel tudtuk, hogy a felvilágosult s haladni vágyó közszellem ná­lunk még gyermekkorát éli, nem is ringat­hattuk magunkat azon reményben, hogy azt rövid idő alatt oly fokra emeljük, melyen a társadalom már nemcsak érzi, hogy ez meg az szép, hogy erre meg arra szüksége lenne, hanem az oda vezető utat követi és követeli is. Hogy társadalmunk ily férfikorra emel­kedjék, ek­et sok akarat- és tetterő kívántatik, annyi a mennyit a mai nemzedéktől, mely erre eléggé nem készíttetett elő, alig is vár­hattunk. Mi lapunkkal csak meg akartuk legalább törni az irányban ez utat, és eszközt kíván­tunk nyújtani arra, hogy tettvágyó és tehet­ségesebb jobbjaink tömörülvén, megvitassák az irányt, melyen haladva városunk ügyei fejlődésnek induljanak; hogy azok egy szebb és boldogabb jövő vonzó képét tárják elénk, mint olyat, melynek elérése a mi erélyes akaratunktól, buzgó kitartásunk­ és tevékeny­ségünktől függ, a­melyet azért előírni min­den kitelhető módon törekedjünk is. Ez volt és csakis ez lehetett tehát álta­lában a mi feladatunk: egy közös találkozó helyet, egy közlönyt teremteni, melyben szükségleteinket és az azokat orvosló esz­méinket felvetvén és megbeszélvén, azok iránt a közönséget fogékonynyá tegyük és kívántassuk meg mindinkább vele, hogy a jobbaknak talált eszméket közös javunkra értékesítsük is. Hogy lapunk e feladatnak megfelelt-e, erre a különböző felfogás szerint különböző lehet a felelet is, a­menynyiben ezen feladat a szer­kesztőséget és közönséget egy iránt terh­eli,min­­deniknek meglévén a saját kötelessége, melyet egyik másik könnyen félre is magyarázhat. Mi ha szigorúak akarnánk lenni,a közönségnek még nagyobb kötelességet tulajdonítanánk, mint a szerkesztőségnek, mely a terhet kü­lönben is viseli , mert a lapnak csak­is a k­ö­z­ö­n­s­é­g, n­e­m pedig a szer­kesztőség veszi a hasznát... A szerkesztőségnek szerintünk legfőbb feladata az, hogy a város közügyeit, a ve­zetők és közönség ténykedéseit és netáni­­ li­báit figyelemmel kísérje és részrehajkatlanul, tisztán a közérdeket tartva szem előtt, bi­­rálja, hogy azon tényezőket, melyeket a vá­ros haladására nézve előnyösöknek tart, esz­mecserévé tegye, s hogy a közönséget a sa­ját érdekeinek felismerésére vezetve, azt azoknak különösen társadalmi úton való tá­mogatására buzdítsa. Szóval, hogy köztemé­ Mohács, 1883. jan. 6. Lapunk pályafutásának első évét befe­jezvén, helyén lesz egy futó pillantást vetni a lefolyt év történetére és számot adni: váj­jon megtettü­k-e kötelességünket, vájjon la­punk és a közönség megfelelt-e azon vára­­kozásnak­, melyet városunk elhanyagolt ál­lapota, annak erkölcsi és anyagi jóléte meg­követel, és vájjon van-e tehát arra szükség, hogy lapunk pályafutását tovább is foly­tassa ? ! T­ARÓ Ima uj év reggelén. (1883. jan. 1.) Örök isten éltünk adója! A fényes ég, a föld lakója, Téged áld és téged magasztal! A nap kelte és lenyugvása, A végtelen idő folyása, Bölcsességed s hatalmadra vall . . . Évezredek jönnek, mennek el, Az enyészet során uj lét kel S uj világ az ó világ helyén .. A változó idő s kor felett Te állsz uram, örök szerelmed Kisér a jó s balsors idején . . . A végtelen idő óráján Egy rövid perc ismét lejárván, Éveinkhez uj évet adál . . . Előttünk zárt, titkos lapjain Mit jegyzél fel s mi vár napjain Te tudhatod . . végzeted megáll . . . Hozzon bármit ránk a jövendő, Végső legyen bár ez esztendő : Hitünk nem fél, kővárunk ha lesszl Hegyek, halmok összedülnek bár, A hívőkre örök élet vár Trónod körül, hol nem dúl a vész.. Sorsunk m­a­ tedd azt mivelünk, Hogy ez évben bármit mivelünk , Nagy nevedet magasztalja az . . . Áldásodat ne vond meg tőlünk. Szerelmeddel vigyázz fölöttünk, Hogy némuljon el minden panasz!. Uralkodjék a szent igazság, Győzzön a jó, vesszen a gazság ; Nagyot, kicsinyt erény vezessen! Mindenekben lássák meg rajtunk, Hogy rabok és szolgák nem vagyunk S egy gye forrunk a szeretetben. . . Hazánk javát, áldott békéjét, A családok, népek erényét Tartsd meg. . terjeszd messze időkre! A tégedet hittel kereső, Benned bizó, híven szerető , Atyát leljen benned örökre ! ! Filep Endre. Az első csokor. — Novellett. — Feledhetlen este volt az, melyet a múlt télen Hermance kedélyes kis szalonjában töltöttem. Künn sivitó szél seperte végig az utcákat s szórta a sietve járók szeme közé a sűrű hópelyheket, a­mi pedig benn párolgó szamovár és cigarett mel­lett, odavonulva a kandalló kedélyes közelébe, a efolyt pár hónap tündérszárnyakon tovarepült érveinek emlékét frissítettük fel újra. Visszaem­­ékeztünk a bálok, füzérek, piknikek, estélyek, házi mulatságok és a jó ég tudja még minő névre nem keresztelt vigalmakra, melyek Hermance csípős megjegyzése szerint, mind meg megannyi kétségtelen bizoyítékát képezték annak, hogy a szépségében is gyenge nem, akkor ha élvhajhásza­­tára jogcímet keres, kifogyhatlan leleményesség­gel bir. A kicsi szalonban, finom illatár terült el, mely a kandallóból kisugárzó hőséggel és a ti­ea illatával egyesülve, idegeinket kellemes rezgésbe h­ozá. — Maga Hermance a ház bájos úrnője vig, mondhatnám pajzán jó kedvében volt; mintha kétszerte akarta volna velem a válás szomorúsá­gát éreztetni s mintha sejtette volna, hogy rövid igen rövid idő múlva, mint a pusztai vándor­hár után, epedve fogok kedves, szellemes társasága után sóvárogni. És elmondogattuk egymásnak, hogy Blancá­­ból milyen kedves szép leány lett, ki ma­holnap nemcsak a protekciót osztó újságírók mámoros fejjel irt báli tudósításaiban, de magában a tár­saságban is nemének gyöngyeként lesz elismerve, — hogy Aurélia — szegény! — már a nyolcadik farsangot készül pártában ünnepelni, hogy X.-né ez az okos kis­asszony, csakugyan elhalászta Z. kisasszony elöl az üres fejt­ bár csinos Aladárt, stb. stb., szóval egész szakavatottsággal gyako­roltuk ama nemes művészetet, melyet a szűkkeb­lűen gondolkodó emberek megszólásnak hívnak, mi meg egész ártatlanul csevegésnek neveztünk. Véletlenül oda néztem a márvány console-ra melyen csinos kicsi virágtartóban hervadó félben lévő ibolyacsokor szomorúan csöngette alá fony­­nyadásnak indult virágait. „Kedves Hermance“ — mondám — „Kegyed csakugyan nem vált meg még Pali csokrától ?

Next