Mohács és Vidéke, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-04 / 1. szám

IV. évfolyam. Szerkesztőjep :­­ Hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők: ném­et utód 44. Kéziratok vissza nem küldetnek. Kiadó hivatal : Hová a lapmegr­­endelések és hirdetések küldendők : Izlandi­­János könyvnyomdájában. Előfizetés: Etrész évre 4, félévre 2, negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr. Egyes példányok Hlandl János köny­v­nyomdá­jában kaphatók. Hirdetések ára : Egy 3 hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért. 10­kr.­ három szeri 4, tizszeriért 3 lev. fizetendő. bélyegdij külön 30 kr. A nyiltt­ér egy petit sora 10 kr. Llk­V .Pécsi l­v& I. szám. Allat­i Levéltár Mohács, 1885. január 4-én. MOHÁCS ÉS VIDÉKE.­­Ót. Társad­almi h­eti­­­ap. Megjelen minden vasárnap. It . Uj év reggelén. (1886. január 1.) A vándor, ha messze útra indul, mielőtt édes otthonát elhagyja, megáll még egy­szer a küszöbön, hogy vissza tekintsen azon helyre, hol a legkisebb, legértéktele­nebb tárgy is kedves avagy kedvetlen ér­zéseket­ ébreszt lelkében, s m­ig ezeknek képei kitör­ölk­etlen­­ül emlékébe vésődnek, egy titkos aggodalom szállja meg keblét, s e kérdést teszi fel önmagának: ki tudja, viszatérek-e valaha e helyre, melyhez oly sok édes-bús emlék köti szivemet, lelkemet ? , egy fájdalmas sóhaj kíséretében aláhulló könyeivel szenteli meg a drága porokat. így vagyunk, midőn a végtelen időt részekre osztó új év küszöbén állunk. Há­tunk mögött az ismeretes múlt örömeivel, bánataival teljesült reményeivel, csalódá­saival. Előttünk egy bizonytalan út, egy ismeretlen jövő, mely reménynyel, aggoda­lommal tölti el keblünket. Ki tudja­ megmondani: várjon az út, méh­en a mai napon elindulunk, elvezet-e célunkhoz, avagy tövisei megvérezik lá­bainkat, göröngyei kimerítik erőnket s mi­dőn a megkezdett év deléhez érnénk, alá­­hanyatlik napunk s az esztendő alkonyán hírünk, nevünk is elenyészik, mint elenyé­szett már oly sokaké az eltűnt évekkel!? E kérdésekre feleletet adni az emberek közül senki nem képes.­ó,s ez nagyon jól van igy. A bölcs gondviselésnek csak hálával adózhatunk, hogy a jövőt átláthatlan titok fátyolával födte el szemeink elől. Ki tudja, nem esnénk-e kétségbe s nem ásnák-e meg saját kezeinkkel sírunkat, ha előre látnók azon szenvedéseket, melyek talán a legközelebbi napokban reánk vára­koznak ? Ki tudja nem kevélyednénk-e el s nem feledkeznénk-e meg magáról a jó istenről is, ha előre tudnék azon netaláni örömö­ket, melyek a világ szerint, boldogokká, irigyelt helyzetűekké tehetnének ? Ki tudja, nem lennénk-e rosszakká, em­bertársainknak zsarnokaivá­ életörömeiknek, boldogságuknak elrontóivá , ha biztos tu­datával bírnánk annak, hogy érdemünk szerint, avagy csak a sors szeszélye által­­ i­s érdemetlenül oly magas polcra jutunk, hol a világi gazdagság, a­­hatalom, ezrek feletti parancsolásra adna jogot kezünkbe? E kérdésekre a­ felelős az emberiségről , általánosságban elmondhető ö­n­z­é­s­b­e­n h­iányosan nyilvánul. Csekély azon emberek száma, — kü­lönösen a mai mvág. \ tan . 'k tetteikben a va­­di ^.any. a szigorú be­­csü­letesség., vev a ■ • ■'•u.'r.i k. bilisén­. ;) tettül ne tántorítana, ■‘•t. '.ról le non térítene. Ezért a sok panasz az erkölcsök rom­lottsága miatt.­­• Jog­szebb reményeinkben: az elkeseredés s visszavonulás azok részéről, kik a közügyek terén áldásos munkát végezhetnének. • A múlt idők tapasztalataiból merített igazságok ezek. Ki cáfolhatja meg?! Senki . . Ha az elmúlt, idők bölcsességre taníthat­nak, ne késsünk figyelembe venni oktatásait Az átélt kedvezőtlen események tanítsanak kí­vánságaink mérséklésére, k­iúsult reményeink kevéssel való megelégedésre; a csapások, szerencsétlenségek, lankadatlan szorgalomra, okos takarékosságra, az átélt, szenvedések, megpróbáltatások, istenben való erős hitre, tűrő bizalomra, okos reménységre, így a bizonytalan jövő hozzon bármit reánk, nem fog készületlen találni. Ezek azok a kellékek, melyeket az új év küszöbén mindnyájunknak meg kell szereznünk, hogy vándor­utainkon a lehe­tőleg biztosan haladhassunk az emberiség közcélja: a tökéletesedés felé Azonban az általános tudnivalókon, is­­meret­eken kivül társadalmi állásunkból ki­folyó olyan kötelességek is várakoznak reánk, melyeknek lelkiismeretes teljesit­he­­téséhez különböző képességek szükségesek. Ezeknek megszerzése elengedhetlen köte­lessége minden egyesnek. Ha e tekintetben mulasztással vádolhatjuk magunkat, igye­kezzünk azt, a­mennyire lehet, helyrepó­tolni, hogy e beállott új év hanyatlásával ne kelljen önmagunk s mások előtt is pirulni. Mine olyan szerény, s alacsony hely a társadalomban, a­hol jót­ tenni nem leh­et.ne. A haza, ez a közös édes­any­a megkí­vánja minden fiától, hogy a neki adott, isn­­ie­n Hus­ok szerint munkálkodjék szellemi s anyagi felvirágzásán. Megvárja, megköve­teli, hogy békessége­, fen­maradása­ért életét is kockára tegye. Hála a gondviselésnek ! Európa fejedel­mei ez idő szerint testvéries vonzalommal viseltetnek egymáshoz s nem tarthatunk a béke megzavarásától. Éppen azért szent kötelességünk, hogy erősödjünk minden te­kintetben. TÁBOR. Csalódás az élet. Beszély. Irta : Szobonya Dénes. I. A múlt év október k­t-án, a főváros utcái néptelenek voltak. Az ég, mint csillagokkal kirakott óriási szemfödés borútt a kihalt városra. A távolban elhangzó kocsizörgés, egy-egy éles síp s a hazatérő léptéinek kongása egyedü­ t­íz, mi hallatszott. A kaszinóból egy 10 év körüli úri­ember lépett ki a Hatvani-utcába. — Álmos tekintetet vetett a csillagos égre; azután egyet ásítva,­ei­ndult balra. E férfi Lázy Vilmos, szatmármegyei f­öld­­birtokos, nőtlen. — Nála 10 évvel fiatalabb húga s egy 20 évvel idősebb nagynénje, képezi sasadját. Hat nap óta van már Budapesten, az „Eu­­opá“-ban szállva. — Dolgait, melyek miatt a óvárosba jött, elvégezvén, most örömmel gon­­dlt arra, hogy holnap ilyenkor otthon lesz, ép­­y szép, mint kedves testvére körében, csinos jkvésű­ falusi lakában, a tízamos völgyében. Mélyen r­ámerült gondolataiba, álmos is volt, sak így történhetett, hogy nem ügyelt a másik teából közeledő sebes leptek zajára. Éppen befordulni akar az utca sarkán,mikor gy nő oly erővel ütődik hozzá, hogy hátra tán­­orodott, szerencséjére a falnak. De a nő roszabbul járt, mert éleset sikoltva végig nyúlt a kövezeten. Alig szedte össze magát, alig nyomta el a nem épen hízelgő kifejezés második felét s né­zett a nő felé, midőn ismét kapott egy oly lö­kést, mely csaknem a kövezeten feltupaszkodó nőre vetette. Hideg vér ide, hideg vér oda, ezt már ha­todik ember sem tűrte volna szó nélkül, még éjfél után egy órakor sem. — Nem lehet hát csodálni, hogy Lázy sem igen válogatott a finom társalgó kifejezései között, hanem a címek közt, melyekkel a vele karambolkrozó férfit ellátta, legszelídebb az volt, h­ogy — „ostoba fickó.“ A nő sikoltása egy nem messze szundikáló rendőrt is felébresztett álmodozásaiból, ki figyelő állásba helyezkedve kezdte várni a jövendőt vagy mit ? elég az hozzá, hogy a nő, ki nagyon meg­ütötte magát, nem birt lábra állni s midőn se­gítséget kapott a később jött férfitől — kétség­­beesetten kezdett kiáltozni. A rendnek éjjeli őre úgy találta, hogy in­tervenciójának ideje elérkezett. Személyét tehát hosszú, de hivatalos léptekkel indita a lárma színhelye felé, melyre egy nem messze levő gáz­láng veté közönyös világát; de a melynél látni lehetett, hogy a nő arca, fehér volt, mint az alabástrom. Lázy, mikor a rendőrt meglátta, úgy vélte, hogy miután annak az­­­nak elég érthetően ki­­nyilvánító — jelenléte továbbra, legalább is fö­lösleges. — Mellőzve tenni­ a pillanatra felébredt kíváncsiságot, távozni akart. Hanem a rendőr nem volt vele egy vélemé­nyen, mert működését azzal kezdé, hogy ő rá kiáltott először is. „Tessék csak maradni“ mond­ván udvariasan. Lázy megállt, míg a rendőr a nőhöz lépett, ki ,arcát kezeibe rejtve, a zokogástól fuldoklott. Az utóbb jött férfi, a­mint a rendőr elé állt, lehetett látni, hogy feje kissé súlyos, nyelve pedig akadozott mikor a rendőrnek ezt monda : „édes barátom ! itt magára semmi szükség nincs. — A kisasszony elesett, de frakkerben majd foly­tatja útját. Legyen olyan jó: hozzon valahonnan egyet.“ A dolog — úgy látszott — békésen fog lefolyni. Lázy ismét megindult. Azonban egy élelmes frakkeres, helyes ösz­­tönétől vezettetve, a kis embercsoport mellett álltta meg lovait, mire a nő ismét rémülten ri­koltott fel, de úgy, hogy Lázy ereiben a vér halt meg a kétségbeesett hang hallatára. Ez kezdte ismét érdekelni. — Eddig inkább dühös volt, mint kiváncsi ; de már most inkább volt kiváncsi, mint — álmos. A rend őrének pedig, ha nem is egy okos gondolata — ilyen ritkán esik meg rajta — hanem egy társa érkezett, ki tán azt is meg­hozta, a­mi hiányzott : egy okos szót. S valóban. — Ez ugyan nem udvariasan, de tisztességesen félre lökvén a ködös fejű urat, a kövezetre borult álétt nőnek meglógta derekát s társa segélyével erélyesen a kocsiba tette azt. Lázy némán szemlélte e jelenetet, mely nem volt érdek nélküli. A kocsiba tett nő ifjú Volt és szép, idelét sz­inti ruhájára (a gyöngéd két segít­ség működése folytán) leomlott gazdag fekete haja, mint küpemnig borita szép termetét. Lázy nem­ ellenkezett, midőn a rendőr fel­­szólita, hogy kövesse a legközelebbi rendőrségi hivatalba. — Meg akarta tudni, mi viszonyban

Next