Mohács és Vidéke, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
XVI. évfolyam. I. szám. f"’ Pécsi r Allem! Levéltár Mohács, 1897. januárius 3-án 'Tarsadalmi hetilap. Megjelel minden »ur nap. Sierkseilöfidg : Ho»A h lap melleiül részét illető közlemények kfildencek Koneath-ntea 88/ . Kéziratok vinnie nem küldetnek /74 Kiadó hivatal: Bővé h lapu iH^rendel^Hek én hirdetések küldendők: Hlandl János könyvnyomdájában. Elöflit» " Éjtóbex évre 4. félév Egyes ...f ■■ . »•'E gyen példányok Hlandl Jánr. v. v ‘»díj kapható I« Hirdetések ára : H hawához petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. 6zetendő a Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Kiry Boldog újévet. A napok és évek csak érülései az időnek, — mondja Werbőczy. Az az ünnepi esztendő, mely elsuhant, a melyből a nemzeti öntudat századokig fog táplálkozni, erőt meríteni, költészetének virágos mezőt nyújtani, csak egy érvelés. Ám ha érvelés is az idő végtelenjében, mindig igaz marad az is, hogy az időt az emberek alkotják gondolataik és főleg cselekedeteik által: ez az érvelés momentuozus, mert utánna a nemzet vérkeringése erőteljesebb lesz, hogy a nemzeti organizmus erőteljessé fejlődjék ki. Olyan volt az 1896 a nemzet életében, mint a betegnek krízis-pillanata: az az első érvelés, mely a beteg organizmust a javulás mesgyéjére viszi, a nemzet életében a lefolyt esztendő volt. A magyar államjog, ez az európaiaktól tűrt, hamupipőkének tartott és az ő köztudatuk szerint minden esetben anakronizmus, Európaszerte elismertetetett és ünnepeltetett. Az egész diplomáciának jegyzékváltása évekig nem lett volnna képes Magyarország államjogi helyidét földeríteni, aint az a nagy hiszrum, melyet az ázsiai nép Európában megünnepeli. Oh, a számoknak impozáns ereje van és félelmetes bizonyító képessége: mihelyt egy fajról átmegy az emberiség egyetemes köztudatba, hogy ezer éve vette birtokba Európa közepén a Duna és Kárpátok közötti földet, mihelyt köztudatba megy, hogy a Kospium barbár hordái a legbiztatóbb módon és kápráztatva fölvették az európai civilizációt, sőt alkotmányos érzületét még a Volga -s. r. : • elhozta: óh akkor már nem höig-na ájáha a nép, melynek ott élni és halni ! 11. Mindég skepsziajlékony a kedély, mikor új évbe lép. Mert a Szilveszter-éj részben a mulan neve (»pia. Egy két ősz hajszál, a te-'a mi ei 'nek meg-' megroskadása, az elpirzongó gondolatát kelti föl. Minél tovább él, annál jobban népesedik a mi tő, s óznak tőle, ki két megszokott, vagy szerzett s emlékeztetik, hogy már temető nyughelyéhez közeledik; aztán a lelki, n., t is fölállítja billánszát, mit v tuti b a. elmúlt évben s nem egyszer •. Ikrám r megrovó szava feltolakodik az .g i kés. ■ íi hangulat sötétebbé tételére. t az u.év fanyar ünnep szokott fel tűnő -re emlékeztet, hogy kevés van, , !--g.:lább kevesebb van hátra, mert tér j.leg veszteségéről veszszlk észre az időt. Ámde a magyar társalmi osztály nem néz ily sötét premisszákká!z 1897 év felé. Talizmánja var. .i, L.gy bL-Vá lizzék ! Csal most suhantak el mellőle a nemzeti lelkesedés nagy ünnepei, fia ?kit nemzeti » *. ... KJ,./.. ' — rí ,- .. « * - . % ■*?+&*■* Omuráavat, iit iu urj -nak, akkor a nemzet ezeréves léte nem erejében, de a szerencsés körülményekben nyerne igazolást. Erről azonban szó sem lehet és ne is legyen szó. Más és subjektív gondolatok is fogva tartanak a friss esztendő emez új napján. Sokaknak fájdalmat okozott az ó esztendő .Adott a természet orvost a veszteség legnagyobb fájdalmára is: az időt. Lassanként feledünk nem mindent, de sokat: lassanként enyhülünk, nem egészben, de nagyban.“ Ez a közös jóltevője az emberiségnek, mely újévi fordulatában a kontemplációkhoz vezet, hozza meg a feledést a sors csapásaival szemben. Ám hozza meg az enyhületet a régi sebekre s újakat ne fakaszszon a közelgő uj esztendő. Legyen mindenkire boldogságot árasztó ez az uj év s ne fenyegessenek uj félelmetes tünetei a közelgő századnak, melybe sülyedő közerkölcsökkel rohanunk és máris sokan egy uj szellemi megújhodást óhajtanak. Legyen áldás, békesség a nemzeten. Legyen emlékezetes városunk fejlődésében az uj év. Legyen örömteli emlékezetű városunk minden lakójára, az ország minden bú fiára. Boldog uj évet mindeneknek, kikben van hit, lélek és erő. Hit azért, mert Isten szava az emberben ; lélek, mert a test csak műszerül szolgál a léleknek; erő, mert nincsen annak boldogsága egyesnek vagy nemzetnek, ki testi és szellemi erő nélkül vegetál. . És az újévben minden rezignáció, az elmúlásnak minden szilveszteri keserű ize nélkül, örüljünk a friss uj évnek, hiszen *Azrt oly szép az élet, mert rövid, ■ Örök ha volna, nem lehetne szép !a Az élet derűjét, sikereit kívánjuk olvasóinknak a friss uj esztendőben. TÁRCA. Szilveszter estéjén. Ezeréves múltnak régi dicsősége, Kedd borul immár a múlt follyola, Hej, de megmutattad büszkén a világnak, Hogy rendületlen áll a magyar hona! Klió! lépj elő a rejtélyes homályból, Mutasd a világnak arany tolladat, Melylyel bevésed a történet könyvébe, Hogy e hon múltjához mindig hű maradt. Van-e krónikádnak hősiesebb népe, Mint a viharedzett harcias magyar ? Kosciuszko népe volt hozzá hasonló, De szabadságának vége lett hamar. A magyar se volt ám mindig összetartó, A hon üdve mégis drágább volt neki. Hej! de már a sors a tulszabados népet Irgalmatlanul az örvénybe veti. Hányszor tátongott az örvény mi felénk is. Féllábbal már benne is voltunk talán. Ámde a magyarnak hősi vitézsége Váltig csak segített a haza baján. Két pártra is szakadt az üldözött ország. Pártütök közöttünk mindig voltának. Asötét szemhatár csak kiderült újra És a haza egén ragyogott a nap. Kuruc vér nem halt ki soha a magyarból, Ha kisebb is volt, mint a labanc hada. A szivén viselte a hazának sorsát, Ha ki is oltá azt a bősz pártcsata. És mikor segitni nem lehetett végkép, S labanc földön szolga lenni nem akart, Szivárványos kelet tenger mormolása Hallotta zokogni a bútorab magyart. Hiszen drága nyelvünk is porladozott már, Hódított helyében sok más idegen. Hej! de szerencsére voltak a magyarnak Lánglelkü költői akkor ide benn. Ha ti, nyelvpallérok, nem szálltok a síkra, Hová sülyedt volna a dicső magyar ?! Megásta vén vermét a maga kezével, Mint más nép, melyet már enyészet takar. A hosszú századok is raboltak tőled, Hogy megcsonkították ősi jogodat. Fajrontó álomba voltál elmentve, Mikor az ébresztő kürt hangja riadt, És a riadónak volt is foganatja, Sorban állott újra a magyar sereg. Kiszállott a síkra a halál elébe, Ki a haza sorsán méltán kesereg. Az idő kereke újra fordul egyet, újabb ismeretlen ezredév felé. A jövő költője ne mondja magyarról, Hogy e nagy hazában honját nem lelé. Tekintsen a magyar boldog öntudattal A már leviharzott tiz század után, És merítsen erőt a fényes jövőre, Mint a rügy a tavasz langy fuvallatán. Legyen mintaképe az ősök erénye, Veszély akkor rája nem hárul soha. Békés egyetértés: ez legyen a jelszó S meglesz minden honfi boldog otthona. Ezeréves múltnak régi dicsősége, Read borul immár a múlt foltyola. Hejde megmutattad büszkén a világnak. Hogy rendületlen áll a magyar hona, Pándy Manó. Levél Juliskához. Kedves Juliska! Eljegyzésed alkalmával arra kértél titokban, édes hamissággal, hogy írjam meg az életrajzodat. Persze azt gondolod, hogy ez olyan könnyen megy. Azután mi szükséged van erre? Csak nem akarod kinyomatni ? Vagy azt hiszed, hogy merő udvariasságból hibáidat elhallgatom és csupán szépeket írok rólad ? Csalódd! A legirgalmatlanabb indiskrécióval lebbentem fel múltad képéről a fátyolt, de csak azért, mivel nagyon szeretlek. Halld tehát: Már tacskó gyermekkorodban olyan ennivaló gonosz voltál, hogy nem tudtam reád haragudni, ha maszatos kézzel simogattad, ölelgetted a fekete kabátomat, vagy mikor a kávémat úgy elsóztad, hogy az első kanál élvezete — akarom mondani — kínjai után majd hanyatt estem. Nagyon csintalan voltál. Minden játékodat elpusztítottad és mindig másra fogtad. Őszintén szólva, akkor féltem tőled. Ha nem szakadtam őrült módra a lepke után, amelyre szemet vetettél, már volt mit hallanom. Sokszor ha a lepkét nem bírtam elfogni, elkerültelek, nem mertem a szemed elé kerülni, úgy féltem a rózsás nyelvecskédtől ! Hát mikor a Henriette demoszellnek, a nevelőnknek az álhaját — melyre sokat tartott — kötötted a cili nyakára? Még a neved is olyan huncut: Juliska! Hejh, de szeretnélek is még egyszer úgy látni, a mint pajzán mosolylyal ajkidon kipirulva űzöd a hímes pillangót ! Babits-Koródban meg már alig lehetett féken tartani, úgy kacsintgattál a diákokra, hogy nem egy bukott el miattad. Azt is tudom (el is mondom, hadd tudja meg a férjed), hogy nagy korrespondenciában állottál egy kamasz gimnazistával, ki minden reggel kalapleemelve — rákveresen köszöntött s ha téged nem, hűt a