Mohács és Vidéke, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-03 / 1. szám

XVI. évfolyam. I. szám. f"’ Pécsi r Allem! Levéltár Mohács, 1897. januárius 3-án 'Tarsadalmi hetilap. Megjelel minden »ur nap. Sierkseilöfidg : Ho»A h lap melleiül részét illető közlemények kfildencek Koneath-ntea 88/ . Kéziratok vinnie nem küldetnek /74 Kiadó hivatal: Bővé h lapu iH^rendel^Hek én hirdetések küldendők: Hlandl János könyvnyomdájában. Elöflit» " Éjtóbex évre 4. félév Egyes ...f ■■ . »•'E gyen példányok Hlandl Jánr.­ v. v ‘»díj kapható I« Hirdetések ára : H hawához petit sor egyszeri megjelenéséért 5 kr., három szeri 4, tizszeriért 3 kr. 6zetendő a Bélyegdij külön 30 kr. A nyilttér egy petit sora 10 kr. Kiry Boldog újévet. A napok és évek csak érülései az idő­nek, — mondja Werbőczy. Az az ünnepi esztendő, mely elsuhant, a melyből a nem­zeti öntudat századokig fog táplálkozni, erőt meríteni, költészetének virágos mezőt nyúj­tani,­­ csak egy érvelés. Ám ha érvelés is az idő végtelenjében, mindig igaz marad az is, hogy az időt az emberek alkotják gondolataik és főleg cselekedeteik által: ez az érvelés momentuozus, mert utánna a nemzet vérkeringése erőteljesebb lesz, hogy a nemzeti organizmus erőteljessé fejlődjék ki. Olyan volt az 1896 a nemzet életében, mint a betegnek krízis-pillanata: az az első érvelés, mely a beteg organizmust a javu­lás mesgyéjére viszi, a nemzet életében a lefolyt esztendő volt. A magyar államjog, ez az európaiaktól tűrt, hamupipőkének tartott és az ő köztudatuk szerint minden esetben anakronizmus, Európaszerte el­ismertetetett és ünnepeltetett. Az egész diplomáciának jegyzékváltása évekig nem lett volnna képes Magyarország államjogi helyidét földeríteni, aint az a nagy hisz­­rum, melyet az ázsiai nép Európában meg­ünnepeli. Oh, a számoknak impozáns ereje van és félelmetes bizonyító képessége: mi­helyt egy fajról átmegy az emberiség egye­temes köztudat­­ba, hogy ezer éve vette birtokba Európa közepén a Duna és Kár­pátok közötti földet, mihelyt köztudatba megy, hogy a Kospium barbár hordái a legbiztatóbb módon és kápráztatva fölvették az európai civilizációt, sőt alkotmányos ér­zületét még a Volga -s. r. : • elhozta: óh akkor már nem höig-na áj­áha a nép, melynek ott élni és halni ! 11. Mindég skepszi­ajlékony a kedély, mikor új évbe lép. Mert a Szilveszter-éj részben a mul­an neve (»pia. Egy két ősz hajszál, a te-'a mi ei 'nek meg-' megroskadása, az elpi­rzongó gondo­latát kelti föl. Minél tovább él, annál job­ban népesedik a mi tő, s óznak tőle, ki két megszokott, vagy szer­zett s emlékez­tetik, hogy már temet­ő nyughelyéhez közeledik; aztán a lelki, n., t is fölállítja billánszát, mit v tuti b­ a. elmúlt évben s nem egyszer •. Ikrám r megrovó szava feltolakodik az .g i kés. ■ íi hangulat sö­tétebbé tételére. t az u.év fanyar ün­nep szokott fel tűnő -re emlékeztet, hogy kevés van, , !--g.:lább kevesebb van hátra, mert tér j.­leg veszteségéről veszszl­k észre az időt. Ámde a magyar társal­­mi osztály nem néz ily sötét premisszákká!­­z 1897 év felé. Talizmánja var. .i, L.gy bL-Vá­ lizzék ! Csal­ most suhantak el mellőle a nemzeti lelke­sedés nagy ünnepei, fia ?k­it nemzeti » *. ... KJ,./.. ' — rí ,- .. « * - . % ■*?+&*■* Omuráavat, iit iu ur­j -nak, akkor a nemzet ezeréves léte nem erejében, de a szerencsés körülményekben nyerne igazolást. Erről azonban szó sem lehet és ne is legyen szó. Más és subjektív gondolatok is fogva tartanak a friss esztendő emez új napján. Sokaknak fájdalmat okozott az ó esztendő­ .Adott a természet orvost a veszteség leg­nagyobb fájdalmára is: az időt. Lassanként feledünk nem mindent, de sokat: lassanként enyhülünk, nem egészben, de nagyban.“ Ez a közös jóltevője az emberiségnek, mely újévi fordulatában a kontemplációk­­hoz vezet, hozza meg a feledést a sors csapásaival szemben. Ám hozza meg az enyhületet a régi sebekre s újakat ne fa­­kaszszon a közelgő uj esztendő. Legyen mindenkire boldogságot árasztó ez az uj év s ne fenyegessenek uj félelmetes tünetei a közelgő századnak, melybe sülyedő köz­erkölcsökkel rohanunk és máris sokan egy uj szellemi megújhodást óhajtanak. Legyen áldás, békesség a nemzeten. Legyen emlékezetes városunk fejlődésé­ben az uj év. Legyen örömteli emlékezetű városunk minden lakójára, az ország minden bú fiára. Boldog uj évet mindeneknek, kikben van hit, lélek és erő. Hit azért, mert Isten szava az ember­ben ; lélek, mert a test csak műszerül szol­gál a léleknek; erő, mert nincsen annak boldogsága egyesnek vagy nemzetnek, ki testi és szellemi erő nélkül vegetál. . É­s az újévben minden rezignáció, az elmúlásnak minden szilveszteri keserű ize nélkül, örüljünk a friss uj évnek, hiszen *Az­­rt oly szép az élet, mert rövid, ■ Örök ha volna, nem lehetne szép !a Az élet derűjét, sikereit kívánjuk olva­sóinknak a friss uj esztendőben. TÁRCA.­ Szilveszter estéjén. Ezeréves múltnak régi dicsősége, Kedd borul immár a múlt follyola, Hej, de megmutattad büszkén a világnak, Hogy rendületlen áll a magyar hona! Klió! lépj elő a rejtélyes homályból, Mutasd a világnak arany tolladat, Melylyel bevésed a történet könyvébe, Hogy e hon múltjához mindig hű maradt. Van-e krónikádnak hősiesebb népe, Mint a viharedzett harcias magyar ? Kosciuszko népe volt hozzá hasonló, De szabadságának vége lett hamar. A magyar se volt ám mindig összetartó, A hon üdve mégis drágább volt neki. Hej! de már a sors a tulszabados népet Irgalmatlanul az örvénybe veti. Hányszor tátongott az örvény mi felénk is. Féllábbal már benne is voltunk talán. Ámde a magyarnak hősi vitézsége Váltig csak segített a haza baján. Két pártra is szakadt az üldözött ország. Pártütök közöttünk mindig voltának. A­­sötét szemhatár csak kiderült újra És a haza egén ragyogott a nap. Kuruc vér nem halt ki soha a magyarból, Ha kisebb is volt, mint a labanc hada. A szivén viselte a hazának sorsát, Ha ki is oltá azt a bősz pártcsata. És mikor segitni nem lehetett végkép, S labanc földön szolga lenni nem akart, Szivárványos kelet tenger mormolása Hallotta zokogni a búto­rab magyart. Hiszen drága nyelvünk is porladozott már, Hódított helyében sok más idegen. Hej! de szerencsére voltak a magyarnak Lánglelkü költői akkor ide benn. Ha ti, nyelvpallérok, nem szálltok a síkra, Hová sülyedt volna a dicső magyar ?! Megásta vén vermét a maga kezével, Mint más nép, melyet már enyészet takar. A hosszú századok is raboltak tőled, Hogy megcsonkították ősi jogodat. Fajrontó álomba voltál elmentve, Mikor az ébresztő kürt hangja riadt, És a riadónak volt is foganatja, Sorban állott újra a magyar sereg. Kiszállott a síkra a halál elébe, Ki a haza sorsán méltán kesereg. Az idő kereke újra fordul egyet, újabb ismeretlen ezredév felé. A jövő költője ne mondja magyarról, Hogy e nagy hazában honját nem lelé. Tekintsen a magyar boldog öntudattal A már leviharzott tiz század után, És merítsen erőt a fényes jövőre, Mint a rügy a tavasz langy fuvallatán. Legyen mintaképe az ősök erénye, Veszély akkor rája nem hárul soha. Békés egyetértés: ez legyen a jelszó S meglesz minden honfi boldog otthona. Ezeréves múltnak régi dicsősége, Read borul immár a múlt foltyola. Hej­­de megmutattad büszkén a világnak. Hogy rendületlen áll a magyar hona,­ Pándy Manó. Levél Juliskához. Kedves Juliska! Eljegyzésed alkalmával arra kértél titokban, édes hamissággal, hogy írjam meg az életrajzo­dat. Persze azt gondolod, hogy ez olyan könnyen megy. Azután mi szükséged van erre? Csak nem akarod kinyomatni ? Vagy azt hiszed, hogy merő udvariasságból hibáidat elhallgatom és­ csupán szépeket írok rólad ? Csalódd­! A legirgalmatla­­nabb indiskrécióval lebbentem fel múltad képéről a fátyolt, de csak azért, mivel nagyon szeretlek. Halld tehát: Már tacskó gyermek­korodban olyan enni­való gonosz voltál, hogy nem tudtam reád ha­ragudni, ha maszatos kézzel simogattad, ölelgetted a fekete kabátomat, vagy mikor a kávémat úgy elsóztad, hogy az első kanál élvezete — akarom mondani — kínjai után majd hanyatt estem. Nagyon csintalan voltál. Minden játékodat el­pusztítottad és mindig másra fogtad. Őszintén szólva, akkor féltem tőled. Ha nem szakadtam őrült módra a lepke után, a­melyre szemet ve­tettél, már volt mit hallanom. Sokszor ha a lep­két nem bírtam elfogni, elkerültelek, nem mertem a szemed elé kerülni, úgy féltem a rózsás nyel­­vecskédtől ! Hát mikor a Henriette demoszell­­nek, a nevelőn­knek az álhaját — melyre sokat tartott — kötötted a cili nyakára? Még a ne­ved is olyan huncut: Juliska! Hejh, de szeret­nélek is még egyszer úgy látni, a mint pajzán mosolylyal ajkidon kipirulva űzöd a hímes pil­langót ! Babits-Koródban meg már alig lehetett féken tartani, úgy kacsintgattál a diákokra, hogy nem egy bukott el miattad. Azt is tudom (el is mondom, hadd tudja meg a férjed), hogy nagy korrespondenciában állottál egy kamasz gimnazistával, ki minden reggel kalapleemelve — rákveresen köszöntött s ha téged nem, hűt a

Next