Mohács és Vidéke, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-06 / 1. szám

XX. évfolyam. öt év szám. Mohács, 1901. januárius 6. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség: Kossuth­ utca 82/74. szám alatt. A lap szellemi részét illető közlemények ide küldendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizeti' dij '• Egész évre 8 korona. Fél évre 4 korona. Negyed évre 2 korona. Egyes szám ár 20 fillér. Kiadóhivatal • Brandl János könyvnyomdája Mohácson. A lapmegrendelések és hirdetések ide küldendők. Egyes példányok itt kaphatók. Hirdetések ára: Egész oldal 12 korona. Fél oldal 7 korona. Negyed oldal 4 korona. — Nyilttér petit sora 20 fillér. Olvasóinkhoz. A jelen számmal lapunk XX. évfolyamába lép. A múltban arra törekedtünk, hogy lapunkat tö­kéletesítsük, a­mennyire egy vidéki lap korlátolt eszközeivel lehetséges. Hogy mennyire közelítettük meg a célt, hz a közönség ítélete alá tartozik, mely — reméljük — nem lesz igazságtalan irántunk. Ha a t. közönség meg van elégedve működé­sünkkel, munkánk meg van jutalmazva. A jövőben is azok leszünk, a­kik eddig vol­tunk. Új programmra nincs szükségünk. Városunk, vidékünk és vármegyénk érdekeinek szolgálatába sze­gődvén, országos dolgokkal nem igen foglalkozunk ; de ha mégis foglalkoznánk — mert ehhez jogunk van ■— a szabadelvű párt jelenlegi vezére, a minisz­terelnök által hirdetett elvek szelleme fogja tollunkat vezetni. Nem vagyunk senkinek lekötelezettjei, tehát függetlenek vagyunk minden irányban. Megmondjuk az igazat barátainknak is: nem leszünk igazság­talanok ellenfeleinkkel szemben sem. Utunk egyenes, vezérelvünk a hazaszeretet, be­csület és tisztesség. Csak míg ezen az uton járunk, míg szenvtelen a lobogónk, csak addig kérjük­­. közönségünk anyagi és szellmi támogatását a jövőre nézve. A lap előfizetési dija marad a régi, mely la­punnk homlokán olvasható. Kérjük olvasóinkat az előfizetés megújítására S3 h di TCL lékot' beküldco esc. A „Mohács és Vidéke“ szerkesztősége és kiadóhivatala. A nemzetiségek s a nyelvkérdés. Az immár lehanyatlott tizenkilencedik szá­zad sokban a magyarság százada volt ugyan, de az hozta létre a nemzetségi kérdést is. A szabadságharcunk idején oly elfajult küzdelmet és annyi embertelenséget okozott nemzetiségi kérdés, mely a vér legrombolóbb szenvedélyeit kavarta föl, hitünk szerint hát­térbe kezd szorulni; i­t11 elveszti lábai alól a talajt, melyen tenyés, az észszerűbb politika lehetetlenné teszi. hí.„.­­ hazánkban élő, ide­gen nyelvet beszélő s ’fi­ génüt érző néptöre­dékek, az őket semmiképpen meg nem illető féktelenséggel — mert szabadságnak nem mond­hatjuk — az ország kálival terjeszszék minden jogos és méltányos alapot nélkülöző aspirációi­kat és a haza érdekével homlokegyenest ellen­kező oly célok elérésére törekedjenek, melyek ezer esztendeig nem juto­­ak senkinek eszébe, s hogy a török dúlás ut­án hazánkba telepitett szláv és germán népek nekik ajándékozott földért és jogokért hálából ellenünk agyarkod­­janak, könyhullatások köz panaszkodjanak, vagy tomboló indulatokkal küzdjenek ellenünk, azt állítva s azzal áltatván "«magukat, hogy haj­dan, ezer esztendő előt­­t­t ő őseik bírták ezt a földet. Valóban csudálkozn­unk kell a vakmerő­ségen, melylyel ilyesmit állítani lehet. Mert tudjuk ugyan, hogy Árpá­d bejöttekor laktak Magyarországon szláv né­pek, de azt is tudjuk, hogy az alföldi tótok, sz­erbek és svábok csak két század óta bírják a­- -­ földet, a török ki­i°karodási­ tól fogva, as " mintegy aján­dékul kapták. Ezek után nagy ideje, hogy végét vessék a jellemükre fényt éppen nem árasztó hálátlan hazafiatlanság, sőt hazaárulásnak joggal mond­ható szerepnek. Hogy a múlt évtizedekben oly mélyre ható következményei lehettek a nemzetiségi kér­dések fölvetésének, azt a magyar nép elisme­résre méltó türelmességének és szabadelvűségé­­nek, s a kormányok gyöngeségének kell tulaj­donítani. S ennek dacára minduntalan „sérel­mekről“ panaszkodtak a nemzetiségek. De hála az égnek, a nyelvi kérdések las­­san-lassan elvesztik élüket, az idegen ajkú nemzetiségek nagy része nemzetünk felé hajlik, hozzá simul, elsajátítja nyelvünket és csak tar­tós békére van szükségünk, hogy sokkal erő­sebbek legyünk, mint valaha voltunk. Mert nézzünk csak körül! A kisebb-na­­gyobb német (s a felvidéki vagy alföldi tót) városok s a magyarsággal érintkező falvak la­kossága szemlátomást magyarosodik. Sőt az alvidéken kétszáz év óta letelepült szerbek is, kiket Csernovics Arzén püspök vezérelt oda, szintén szemlátomást magyarosodnak. Mindenütt csak örvendetes haladást lehet tapasztalni e té­ren s ha mindazokat a törvényeket, melyek a magyar nyelv érdekében érvényesek, végre is hajtanak a kellő erélylyel, akkor még többre mehettünk volna. Valóban nyelvünket többé nem kell mitől féltenünk. De azért még mindig kettőzött erő­vel és buzgalommal kell hatni és tenni mind­azon a téren, a­melyen csak lehet. Mi sem lehetne jótékonyabb hatással a magyar társadalomra nézve, mint a nyelvi­­ egység mely a nemzetiségi ellentéteket is megszüntetné s gom­utinisban és hazaszeretet­­ban egyaránt egységessé tenné a magyar tár­sadalmat. Vagy meg nem dobban most is, bármily idegennek képzelje magát valaki e hazában, a szive, ha arra az időre gondol, mikor e ha­zának minden polgára, szláv, román, német és magyar egyképpen lelkesülve, egy zászló alá, sorakozott, melyen a „pro Deo et libertate — Istenért s a szabadságért“ szavak voltak fölirva? Vagy nincs közöttünk most is a szám­űzött Rákóczy szelleme, mely e nemzetet, amely a T­ÁRCA. Tengeren. A tengeren, zajló habok közt, Suhant tova a gondolám . . . Kerestem őt .. . tán megtalálom Egyik magányos gondolánk A tenger olyan bánatos volt! Azért epedt, busáit talán: Mert keblén ringottunk mi ketten, De nem, oh nem — egy gondolán! Aztán mégis csak összejöttünk: Elérte őt a csolnakom, Fehér kezét kezembe vettem : „Jej én velem, oh angyalom!11 Éj, tenger, égbolt mind mosolygott, A hold — az méla fényt vetett, S bárkánk elandalodva surrant A zsongó hullámok felett. Kún Elemér: A gyermek. Beharangozott a cigány a második négyesre. Bodolay Ferkó az árvaszéki ülnök szöszke feleségével volt foglalkozva s ép a kellő pillanat­ban lépett a terembe. A kicsi asszony már türel­metlenül várta, de mikor a szálas, tagbaszakadt férfi udvariasan meghajtotta magát előtte, pajkos kacagással csimpajkodott a karjába. Szelíd hangján szemrehányással illette, a­miért ily későn jött. Bodolay halkan bocsánatért könyör­­gött, érthetetlen okot hozván föl ürügyül. A szöszke asszony gyorsan megvigasztalódott és összecsucsoritva parányi száját, mosolyogva folytatta: — Képzelje csak, nincsen bálanyánk! — Hogyan ? — érdeklődött Ferkó. — Az alispánná beteg, meghalt a jégen. — Kellemetlen! — lóditotta sajnálkozó han­gon Bodolay csak azért, hogy mondjon valamit. Bensejében örült a termetes hölgy távolmaradásán, kit így legalább nem kell megtáncoltatnia. A ne­hézkes járású alispánná ugyanis nem valami fürgén lejti már a táncot és gyakran példálózik, hogy milyen híres táncosnő volt ő a vármegyei bálokon annak idejében. A fiatalság eközben betódult és a sétáló pá­rok csevegésétől zsongott a terem. Bodolay lehajolt a szőke asszonyhoz, ki bohóságain nagyokat kaca­gott. Pajkos kedvével a különben komoly gazda kedélyét derültté hangolta, ki most minden igye­kezetével odahatott, hogy a szellemes asszonykát tőle telhetőleg szórakoztassa. Csak ritkán vetett egy-egy oldalpillantást a békésen tereferélő ma­mákra, kik ilyenkor fürkészőleg nézték végig és egymás füléhez hajolva sugdosni kezdtek. Bodolay ügyet sem vetett rájuk és zavartalanul beszélgetett tovább. Észrevette, a­mint az aljegyző egy rá vo­natkozó megjegyzést kockáztat, mire a mellette álló fiatal­ember jelentősen hunyorított. Szigorúan rájuk nézett és azok megszeppenve tovább sompo­lyogtak. Erőteljes, férfias arcát élénk pir borította. Mély tüzü, dióbarna szemei ragyogtak és úgy érezte, hogy sohasem volt jobb kedve Szikrázó élceivel kacagtatta a csöpp asszonyt, míg csak a cigány újra rá nem zendítette. Akkor hirtelen elsápadt. A feleségét pillantotta meg. Az elvált felesé­gét. Nem egyedül volt az asszony. Új férje gardí­rozta: lovag Walter Tibor, cs. és kir. tüzérszázados. Ő vele is táncolta a négyest. Bodolay zavarát rögtön észrevette és tüstént ingerkedni kezdett vele. Rászegezte égő bogár szemeit és tekintetével perzselte a férfit. Az elkábulva az asszony mosolygó pillantásait, min­den figurát elhibázott. A hires négyesredezőt vál­tig biztatni kellett­ . — Most jobbra Ferkó! — Helycsere. Nem így ! Balkézzel . ... Szemét egy pillanatra sem vette le az asz­­szonyról, a ki egyre­felé mosolygott. A százados bókjait tartózkodóig fogadta és figyelemre sem méltatta udvarias előzékenységét. Sikkes­ mozdula­taival kecses formáit törekedett kidomborítani, hogy igéző képességét kellőleg érvényesítse. Félig nyi­tott ajkai csókért epedtek és formás keble hullá­mosan pihegett. Hús fürtü fejét kissél hátraszegte és a zene ütemére ingatta. A hölgyszólóban kace­­ran fölkapta szoknyáját és látni engedte parányi, selyemcipős lábát, karcsú bokájáig. Bodolay megrészegült a látványtól. Magas, domború homlokáról verejtékben gyöngyözött az

Next