Mohács és Vidéke, 1910 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

XXIX. évfolyam Mohács, 1910 januárius 1­1. szám. MOHÁCS ÉS VIDÉKE « Pécsi I­­ fite!» POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. —------------------—----------­------------------------------------­--------------te- ■ ■/ V '--------­Szerkesztőség: MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.­­ Kiadóhivatal: Szerkesztőség: Mohács, Kossuth Lajos­ utca 82/74. szám alatt. A lap szellem részét illető közlemények ide küldendők. Kéziratokat a szerkesztőség nem küld vissza.­­ Telefon­szám 12. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési díj: Brandl-könyvnyomda b. t. Mohácson. A lap megrendelések és hirdetések ide küldendők. Egyes példányok itt kaphatók Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyedévre 2­50 korona. | Hirdetések díjszabás Szerint Számíttatnak. R fil­tér pitit BOM 20 fillér Egyes szám ára 20 fillér. | Telefon­szám 67. T A R C A. Hangulat. Esős, unalmas téli nap . . . Az égbolt szürke, a föld sáros­, A szél süvít, a varjú károg — Meghalt a hangulat. Nem él más, csak az unalom — Szivet lelket befog S a szív s lélek legott Magába száll az unalmas napon. A szivekben valami ébred És ismeretlen bús érzésnek Nyit lassan kint­­utat . . . A lélek érzi ürességét, Bántja a vágy, bántja a kétség — És föltámad a hangulat. Honthy István. E szonettekre hosszú élet nem vár — Kik ma olvassák, felejtik már holnap. Csak te ne felejtsd el őket, míg élünk S a dal ne hagyja lantom el, úgy éljünk. Ez a dicsőség nékem és elég. Hattyúdalom írasd rá sírkövemre, Az utolsó szonettet elmerengve Hadd olvassa, ha arra jár, a nép. Honthy István. Szonett. Szonettet írtak szép szerelmesük Dicséretére mind a régi költők És bárha múltak évek s emberöltők, A szonettekben ma is él nevük. Szonettet irok én is hát te rólad, De mert a tollam s­­antom gyenge szerszám­ a Uj év napján. A idő kerekein ismét leforgott egy esztendő, egy uj év kezdetén állunk ismét. Kronosz telhetetlen, még önmagát is föl­emészti. Éveket évek után, évtizedeket évtizedek után, századokat századok után nyel el s igy halad tovább végnélküli célja felé. Útja az enyészet s újjászületés útja. Lát nagyszerű természeti tüneményeket előállani s eltűnni; lát mesterséges alkotásokat születni s elmúlni. Nemzedékek támadnak és tűnnek el egymásután, csak az idő folyása látszik végte­lennek, így áll elő s változik át avagy tűnik el minden az idők folyamán. Sőt a föld legtöké­letesebb teremtményét, az embert is — a ki lángeszével uralmat szerzett magának a földön s a természeti tárgyakat s elemeket hatalmába kerítve céljaira használja föl — mint a ter­mészet nagy műveinek egy parányi atomját elnyeli a Kronosz telhetetlen torka s idővel az emlékezést is eltörli: volt és nincs, csak az utódokban él, így telt le egy év a maga örömeivel vagy fájdalmaival s itt áll előttünk egy uj év a maga titokzatosságával. Vájjon mit rejt titok­zatos méhében az uj év? Titkába nem látha­tunk be, leple alá nem tekinthetünk. De azért szívünk reménységgel van tele, jobb időt, jobb évet várva a tavalyinál. A beköszöntő új évtől az ember mindig jót remél. Sőt ekkor jót is szoktunk egymás­nak kívánni. S várjon teljesedett-e a tegnap bezárult ó év első napján kifejezett jó kíván­ság! Bizony nagyon kevés teljesedett belőle. Az 1909-ik esztendőt nem számíthatjuk a jó esztendők közé, különösen nem hazánkra nézve. A fenyegető háború veszedelmétől meg­menekültünk ugyan, de e helyett rossz termés, takarmányhiány, gazdasági pangás sújtotta hazán­kat. Ehhez járultak még a nagy, kiegyenlí­tetlen politikai ellentétek, a majdnem háromne­gyed éven át húzódó válság elposványosodása, a törvényhozás meddősége, a szociális eszmék forrongása, a vallásfelekezetek torzsalkodása, a társadalmi széttagoltság növekedése, szóval minden, a­mi nem jó. Hanyatlott a vallásos érzület, meglazult az emberekben az erkölcsi érzés, mesésen megnőtt az önzés. Rut gyűlölet, irigység, szeretetlenség, hatalom utáni vágy, a gyors meggazdagodásra irányuló hajsza ve­zérelték a múlt évben az embereket. Egy hazának a fiai egymást gyűlölték a legszentebb dolgokért, torzsalkodtak önző érdekekért. íme, ilyen borús volt hazánk belső éle­tének ege a múlt évben.. Bizony-bizony szo­morú a múlt, vájjon szebben fog-e festeni az új esztendő képe ? Ez a kép csak úgy fog szépen festeni, ha hit, remény, szeretet s az egymás iránti bizalom hatja át az emberi szí­veket ; ha szeretetteljes egyetértésben az össze­­tartozandóság érzését ápoljuk, ha a társadalmi ellentéteket kiegyenlíteni, a polgári társadalom­nak vallásfelekezetek, klikkek és osztályok szerint való eddigi széttagoltságát megszüntetni iparkodunk, ha megbecsüljük egymásban az Isten képmására teremtett embert és megraga­dunk minden alkalmat, mely bennünket egy­máshoz közelebb hozhat. Meg kellene gondolnunk, hogy mindnyá­jan egy anyának — az édes magyar hazának — vagyunk gyermekei s a haza megerősödése mindnyájunknak érdekében fekszik; a haza pedig csak akkor lehet erős, csak akkor lehet boldog, ha fiai megfeszített erővel a haza ja­vára dolgoznak, egymást megbecsülve áldoznak a hazaszeretet oltárán, a szeretet életre fakasz­tó melegítő sugarai mellett, abban a tudatban, hogy: „A nagy világon­­ kívül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell.“ Minden ború után derű következik. Így reméljük, hogy a hazánk egén most mutatatkozó borút is nemsokára derű fogja fölváltani. Az együttérzés fonala ismét eggyé lesz, igyekezni fogunk egymást megérteni s az összetartozóság érzetét ápolva egymást megbecsülni. / # Ápoljuk a testvéri együttérzést és egyet­értést, s akkor törekvéseinken, munkánkon a magyarok Istenének áldása lesz és szétfoszlik az a sötét felhő, mely a jövő képét oly szo­morúnak mutatja. Abban a reményben, hogy ez igy lesz, kívánunk boldog újévet! Szilveszter. Szilveszter úr nagyon öreg, már 60 éves s hogy agglegény — az bizonyos. Kényelmes lakásának nappali szobájában a belülfülő kályha előtt ül öblös karosszékében s bár amaz csak úgy sugározza a meleget s a nyitott ajtón kivilágit a lobogó tűz lángja, az öreg mégis fázik, didereg. Meleg pokróc takarja térdeit, amelyen sovány, hideg kezei nyugszanak. Körmei élettelen fehérek, a vér már odáig nem kering. Előtte kis asztalon pazar hideg vacsora áll. Sonka, hal, kaviáros szeletek, vaj, piritós kenyér és a finom illatos tea, de nem bir enni s olyan fáradt, hogy a kezét sem birja fölemelni érte. Inasa kiment s a doktora még nem érkezett meg. Boszankodva nézi az órát — már hét óra, senki nem törődik vele. Az utcáról nagy sokaság járásának zaja hangzik föl hozzája, a templomból hazatérő nép moraja ez. — Szegény nép, gondolja Szilveszter úr, ismét a jövendő menybéli jókkal ámitgatták őket; pedig itt a földön van a jó, a menny és pokol egyaránt. Az utóbbiból sokaknak kijut, bár érdemetlenül. S a jó szintén érdemetlenre hull, azt én tudom leg­jobban. Hej, mig fiatal, szép legény voltam, mily pompásan mulattam azokban a kis külön szobák­ban. Azok a pezsgős francia ebédek fölemésztették apai, anyai örökségemet s a kokottok megölték testemet, lelkemet — Ma csak egy rom vagyok — fűzte tovább gondolatait — fáj minden tagom. Most már szánom és bánom bűneimet. Vagyonom felét a szegények­nek kellett volna adnom, férfierőmet egy jó kis feleségnek: ma családom körében lehetnék s uno­káim itt játszadoznának lábaimnál. — Az élet forgatagában, nagy önzésem kö­zepett — monologizált tovább — ravndig csak magamra gondoltam s azért vagyok most ilyen árva s nyomorult beteg. De halk kopogás után bejön az orvos s az inas is a lámpával Az orvos csinos fiatal ember s részvéttel tapogatja Szilveszter úr pulzusát. A beteg pedig aggódva lesi a diagnózist. Végelgyengülés, gondolja az orvos, de fön­­hangon azt mondja : — Uraságod gyomra üres, innen van a lassú vérkeringés, tessék csak sonkát enni s egy pohár tokajival leönteni. — Enném szívesen, de nem tudok s lássa, ezzel ver a természet törvénye; megettem egy vagyont s most a favágómat irigylem, ki jó étvágy­­gyal eszi a kenyerét; irigylem feleségét, gyerme­két, unokáját. Most a tizenkettedik órában bá­nom csak igazán, hogy agglegény maradtam. A válság. Akik azt hitték, hogy Lukács László, a dezig­­nált miniszterelnök megegyezett a Justh elnöklete alatt álló függetlenségi párttal s akik ehhez képest remélték, hogy Lukács és Justh csütörtöki audien­ciája meghozza a kibontakozást s a válság végét — ezt pedig leginkább remélte és várva­ várta maga a Justh-párt, azok nagyon csalatkoztak. Mert ime Justh audienciáján kitűnt, hogy áthidal­­hatlan nézeteltérések forognak fönn a korona és Justh álláspontja között. Bár Justh Gyula lemon­dott az önálló bank terminusának fixírozásáról, a király ezen engedékenységgel szemben is mereven ellenzi a különválást mind a bank, mind a vám­terület tekintetében. Ez is döntés ugyan, de nem olyan döntés, mely a kibontakozást, a válság végét jelentené. Lukács kapott ugyan megbízást a királytól, hogy

Next