Mohács és Vidéke, 1916 (35. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-02 / 1. szám

■ ■Mi illliivutivum VK­­­i y au 1 • 1. szám. -írj Mohács, 1910 januárius 1 TÁRSADALMI HETILAP KIADÓHIVATAL: Rosenthal Márk és Fia könyvnyomdájában Mohácson. A lapmegrendelések és a hirdetések ide küldendők. Hirdetések díjszabás szerint. Nyilt tér petit sora 60 f. Telefonszám: 59. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAPON ELŐFIZETÉSI DÍJ: Egész évre 10 K. Fél évre 5­ K. Negyed évre 2­50 K. Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Mohács, Kossuth Lajos­ utca 82/74. szám alatt. A ló szellemi részét illető közlemények ide küldendők _ Kéziratokat a szerkesztőség nem küld vissza. _ Telefonszám: 12. IS * x­­ * • 1916. A megtépett családi körben, ahol hiányzik az apa, a férj vagy a fiú; a nagy feketeségben, mely gyászt tett asszonyokat, gyermekeket anyákat; a ^vészátjakban, előszobáiban, a rettentő nagy bizal­y­talanságban, melyet a jövő fátyola takar, fogjunk kezet egymással és néz­zünk egymás szemébe, ragyogó te­­tekintettel és boldogan, hála az egek Urának, hogy ezt az időt megélni enged­te, hogy a mi generációnkat tartotta méltónak arra, hogy ezt a világra­szóló borzalmas megpróbáltatást reánk mérte. Ne legyünk érzelgősek! Ne ször­­nyüködjünk, visszatekintve, és ne so­pánkodjunk, a jövőt kémlelve. Ne bölcselkedjünk. Ma katonavilág van, ma minden jogosult bölcsesség a szu­ronyok hegyén fityeg. Ma vereked­jünk, akarjunk és bizakodjunk, de ne okoskodjunk! Hogy borzalmas időket éljünk át és borzalmasokra fogunk ébredni holnap is, azt elgondolhatjuk azon a holnap­­utánon is, mely a végcélja. De ma, a küzdelmek közepette, tiltakozunk el­lene: nem borzalmas, mert hivatásunk. Nem Isten csapása, mert megváltásunk útja. Ma legyünk büszkék önmagunkra, hogy méltók vagyunk a nagy idők­höz. Ilyen időt a Gondviselés még egyetlen nemzedékre sem szabott. Hogy miránk mérte, jele annak, hogy ekkora minőségű nemzedék sem gon­­doskodott még soha az utána követ­ezőről. Félre a kicsinyhitűséggel, félre a búskomorsággal, amilyen áthat ben­nünket szürke békében és szürke nyo­morban, amikor az uj esztendőt kö­­szöntve, az elmúlt év­ek rossz ter­mése, deficitje s egyéb sanyarú vi­szonyok töltötték el lelkünket s a kérdés illett ajkunkra: jobb lesz-e a jövő esztendő?! De ma? Nem az uj esztendő hoz nekünk uj sorsot, ha­nem magunk kovácsoljuk magunknak. Oly munka van ránk bízva, mely egyszerire megoldja minden egyes apró és nagy békés problémánkat, ahogy az árviz lemos minden foltot s a földrengés betöm szakadékokat s uj medret szab a folyóknak. Ha ré­mesnek is tetszik nekünk a háború, ha csapásnak is véljük, hiszen győ­zelmet jelent nekünk s egyszeribe meghoz mindent, amihez a béke mun­káival és akarásaival soha se jutottunk volna . .. Emelt fővel és töretlen lélekkel, méltón az időhöz, lelkesen köszönt­jük az újévet, ahogy háborús nem­zethez illik, győzelmet várva s az el­lenségnek szemébe is nézve. Azzal az erős elhatározással, hogy végig kibírjuk a reánk mért erőpróbát, kérjük a jó Istentől a kiérdemelt be­csületes béke áldásait, kérjük sokat szenvedett hazánknak egy, minden eddiginél szebb, dicsőbb boldogabb új esztendőt. TÁRCA. Az ötven kettesek. — Cenzúráit levél a harctérről. — Október 12. Hajnali négy óra. Ordonáncom fut be hoz­zám . — Kadét urnák alázatosan jelentem, az őrnagy ur álálmot jelez. Kiszaladok és jelentkezem az őrnagy urnál. — Mindent fölszedni, hét órára voltam. — Na, ilyen erős állást itt hagyni igazán kár — mondották a bakák. De mindegy: parance-parancs. Századpa­rancsnokom hét órakor jelenti, hogy minden rendben van. Egy jelzés s az egész front előre megy a kellő biztosítékokkal. Mint­egy két órai mars után az »él« ellenséget jelez. — Le (nieder) az egész! Századonként előre — szól az újabb parancs. Előrementünk, természetesen kölcsönös ágyú és fegyver, no meg az elmaradhatat­lan géppuska tűzben. Már jó messzire jár­tunk, mikor a megfigyelő kapitány óriási kozák hadat jelez. Látcsővel figyeljük. Láttam, hogy rohamra fejlődik föl az irtózatos ko­zák sereg. Rettenetes ágyutüzünk azonban szétugrasztotta. Estig maradtunk. Ekkor minden század egy-egy szakaszt tábori Örs­nek küldött ki az 1500 lépésnyire levő dombra. Századomtól én mentem ki szaka­szommal. Dermesztő hidegben esti hét órá­tól hajnalig voltam helyemen, midőn kocsi­zörgést hallottam és halk suttogást. Ezek csak oroszok lehetnek. Figyeltem. Egyszerre a tőlem jobbra levő honvédezred erős tüze­lésbe kezd. Alig félórára rá elleptek ben­nünket a t­agunk s az oroszok golyói. Visz­­szaküldöttem ordonáncomat, jelentse század­parancsnokomnak, H. baranyai hadnagynak, hogy itt nem maradhatunk tovább. Vissza jő azzal az üzenettel, hogy itt kell maradni, mig ellenkező parancs nem jön. Kiadtam a parancsot: — Takarásban figyelni ! Midőn kivilágosodott — 6 óra volt — je­lenti egy küldönc, hogy mehetünk vissza. Alig hogy visszaértünk, látjuk a tegnapi kozákok fölfejlődését. — Gépfegyvert beigazítani, mindenki a legnagyobb erővel tüzeljen — ez a parancs röpült szájról-szájra. Gyors lépésben közeledik a kozákság. Mindenki feszülten vár. Már csak 300 lépés választ el bennünket az ellenségtől. Elször­­nyedve látjuk, hogy tőlünk jobbra 400 lé­pésnyire 52 es bakák fölállanak és leteszik Mig egyéb harctereken viszonylagos csönd uralkodott s a Balkánról sem kaptunk fris­sebb keletű harctéri híreket, az oroszok a besszarábiai határon egyszerre, tu­jcon elő­készített nagy offenzívával lepték meg a világot és legközvetlenebbül minket. Már hetek óta suttogtak nagy orosz készülődé­sekről vagy bukovinai, vagy keletgaliciai állásaink ellen. De az érdekelt vidékekről megnyugtató értesítések érkeztek. A kiadott táviratok csak őrjáratok harcáról, lövöldö­zéseiről hoztak jelentéseket, míg aztán ki­pattant az oroszok nagy offenzívája a besz­­szarábiai fronton. Példátlan hevességgel tá­madtak az orosz fronton levő hadseregünk­re. Az oroszok az öt kilométer hosszú fron­ton 200-nál több ágyút és három divízió gyalogságot összpontosítottak. Nagy tüzér­ségi előkészületek után tömött tizenötös­­tizenhatos sorokban támadtak a mieinkre. Tizennégyszer ismételték támadásukat, de mindannyiszor véres fővel kellett hátrálniuk. Drótakadályaink előtt nagy halmokban he­vernek az elesett ellenségek hullái. A mi tüzérségünk biztos lövéseivel csodálatra méltó eredményeket ért el. Az oroszok , akik sem embert, sem muníciót nem kímél­ő fegyvert. Rettenetes! Végünk van, ezek bekerítenek bennünket! Leírhatatlan érzés fogott el bennünket. A híres magyar baka, a fickós 52-es baranyai legénység leteszi a fegyvert! Már csak 80—100 lépés. A vad horda látva a megadást, rohanni kezd. No most! Egy pillanat s a fiúk újra levetik magukat és szédületes tüzelést kezdenek. Sirtunk és nevettünk egyszere. A megadás csak csel volt (amit az ellenségtől tanult el az egyenes lelkű magyar baka), hogy bátran közeledjenek a muszkák. S a kozák beug­rott. Tíz perc múlva vége volt az ütkö­zetnek. Legalább 1200 kozák hulla feküdt ott. Aki hátrafelé menekült, távolabb esett el. Százegynéhány ló futott át hozzánk — tel­jes fölszereléssel — a többi követte gazdáját a meszes gödörbe. Nekünk allig volt vesz­teségünk. Megmutatták a baranyai fiúk, hogy méltók kitűnő hírnevükhöz. De hogy teljes legyen ezen, a nagy há­borúból kiszakított kis epizód, szükségesnek tartom annak fölemlítését is, hogy dr. Schmidt Miklós barátom, a volt mohácsi ügyvédjelölt és most karánsebesi kir. tör­vényszéki jegyző, aki a megadást színlelő századnál volt, ekkor kapta a jól megérde­melt ezüst vitézségi érmet. Kardos Ottó, hadapród. A háború fejleményei.

Next