Mohácsi Hirlap, 1917 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1917-01-07 / 1. szám

Szombat. Mohács, 1917. január 6. Pécsi ülte! leróféo VII. évfolyam 1. szám. TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ára: Egy évre ....................iO.— kor F élévre ....................5.— N egyedévre . 2.50 > Kiadó és laptulajdonos FRIDRICH OSZKÁR könyvnyomda vállalata. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: Kardos Kálmán utca 14S. szám. Telelőn Ó7. Megjelenik minden vasárnap. Száma: 2.0 fillér Hirdetések árszabás szerint. Nyilttórnek petitsera 6ö !. Nők a háború után. Vérrozsda marta ki a háború előtt való esztendők frázisait. A komoly tartalmú jelszavakat is. Magasan ki­nyúló tendenciák úgy alámerültek az újak áradatában, hogy sejteni is alig lehet az emberi gondolkozásnak miféle rendszeréhez tartoztak valamikor. Még- patinásodott irányelvek megbuktak,vagy átértékelődtek. Némelyiknek csak a fosz­lánya maradt meg, annyira lerongyol­ta^ hogy ráismerhetetlen. Olyan is van, amely régen forradalmi megúj­hodásokat ígért a társadalomnak, cso­dálatos zengése eltaposott ernbertipusok és letiport osztályok felszabadítására riasztotta az emberiség lelkiismeretét. Elfelejtődött. Ha néha valahonnan elő- rikkííT, -nem vugy meg­mosolyogtat,^ägy haragra ingerel, mert úgy, flat, mint a gunyhahóta. Itt van például a nőemancipáció. Véresebbre egy ostor se marcangolta az intézményes egyenlőtlenséget, mint ez. A korlátoltságunkat, az önzésünket és a gőgünket, az ostoba tradíciókba való belekövesedettségünket és osztá­lyos elfogultságunkat semmi sem vilá­gította meg olyan virradásos könyör­telenséggel, mint az a vékony fáklya, melyet gyenge asszonykezek lobogtat­tak. Ha nem tör ki a világháború, ki tudja megmaradhatott volna a meg­rögzöttségében az a konok világfel­fogás, amely az asszonyfajtát leigázta ? A háború során ez a kérdés is lekerült a napirendről. Ha vége lesz valamikor a háborúnak bizonyára me­gint napirendre kerül, de nem ám a kenyérkérésnek régi alázatával. Egy­általán ez a kérdés megmásult, elvál­tozott. Bár á tártaim és célja ezután is az lesz, ami régen volt, a megértése és a megértékelése másmilyen .lesz. A nőemancipációt nem a megjobbult világfelfogas fogja megvalósítani, ha­nem a kényszerűség, amely a lassú járású fejlődést megelőzte. Egyenlősi- teni fogjuk az asszonyt, mert a há­ború viharából érimetlenebbül fog ki­kerülni, mint a férfiú, mert azok az erők, melyeket a • férfivilág ebben a naboiUuaii ícitíinészuUj uj képességek­kel az asszonyból tökéletesültek ki és végül azért, mert a társadalmi rend revíziója csak úgy ejthető meg sike­resen, ha abban egyenlőjogu tényező­ként az asszony is résztvehet. Az erre való ráeszmélés jeleit már most is látjuk. A hézagok, amelyeket a munkásosztályban hasitott a háború, itt-ott megtelitődnek, még pedig női munkaerővel. A legkonzervativebb in­tézmények is ráfornyalódnak az asz- szonyi segítésre és szentnek tartott tradíciókat gátolnak meg szorongatott- ságukban, olyan munkakörbe helyez­vén egy-egy asszonyt, amelyet ősjogon | a férfiönzés birt idáig. Az önkéntelen I nőemancipációnak eme esetei most még ( kivételesek, de meg vannak és preju- dikáló jelentőségüket nem lehet el­vitatni. Most még szórványosak ezek az esetek, a háború után általánosításuk várható, még pedig nem csak azon oknál fogva, hogy a megfogyatkozott férfi munkaerők pótlást fognak köve­telni és a meggyérült sorokból nem fog kikelni, de oly oknál fogva is, amely ennél csaknem súlyosabb. . A háború nem valósította meg azt a nagy várakozást, hogy a világ- katasztrófa meg fogja nemesíteni az emberiséget és különösen a férfiakat fogja egy uj és nemesebb típusba bele- tókéletesiiem. A férfi sajnos — nem jobb, nem nemesebb ma sem, mint amilyen ezelőtt volt. A harctéren ; nagyszerű, akik itthon vannak, nem j árulják el azt az ideális gondolkozást, amely nélkül a háború után való újjá­építés el sem képzelhető. A háború után való férfi még erőszakosabb, még durvább, még ön­zőbb lesz, mint az azelőtti. A szerzés dühe az egyetlen szenvedély, amely vezérli. A restaurálás nagy műve pedig más erényeket követel majd az embe­rektől : sok önzetlenséget és sok be­T Á R C Z A. Indulás előtt. Pajtás, én maholnap visszamegyek Oda, hol vérszagu virágok fejlenek, Ahol ezer halál leskelődik reám, S szüntelen kínálja utolsó éjszakám ... írtam egy levelet, édts-csókos pár sort, Annak, kit szerettem s megsirattam százszor> Akit álmaimban hívtam, felidéztem, Ö volt az ihletem, vágyam s istenségem . .. Ha gyűrött ruhámban az olasz határban: Szederjes ajakkal kihűlve találnak: Add az ó kezébe utolsó levelem, ügy fogok pihenni gondtalan, csendesen ... Baár Tibor. A magyar Királynék koroná­zása Szent István ideje óta. Zita királyné, aki tizenkilenc testvére között a tizenkettedik, Magyarország meg­koronázott királynéi sorában a hetvenedik. Ezt a hosszú sort Gizella királyné, Szent István királyunk felesége nyitotta meg. A királyné megkoronázásának szo­kása még Szent István korából ered. Ezt a szokást majd minden királnéval szem­ben követték. Heléna királynét II. Béla király feleségét 1131 április 28-án koro­názták meg Székesfehérvárott. Gertrudnak, II. Endre felesége megkoronáztatásának bizonyítéka az az ajándék, arrfelyet leánya Szent Erzsébet az audechsi templomnak ajándékozott. Azokból a levelekből, a melyet magyar püspökök a pápáknak ír­tak, kitűnik, hogy Mária királyné, IY. Béla felesége, Izabella, V. István neje és Ágnes, III. Endre felesége megkoronáz­tatták magukat. A koronázás fővonásaiban megegye­zett a mai idők koronázási ceremóniáival. A királynékat mindenekelőtt szentelt olaj­jal érintették jobb karján kétszer és egy­szer a lapockái között kereszt formában. Ezután megkoronázták a királynét. Nem azzal, amelyet 1527. óta használnak, mint házikoronát, hanem magával a szent koronával. Ez alkalommal azonban még nam emlitik, hogy a szent koronával meg­érintették volna a királyné jobb válát. Ez első Ízben ralószinüleg 1563-ban tör­tént meg, amikor Mária királynét, Miksa király feleségét koronázták meg, amint azt Forgács Ferenc nagyváradi püspök leírta. Minden okiratból kitűnik, hogy Szent István idejétől kezdve a 15-ik évszázad végéig a királynékat éppen úgy megko­ronázták a szent koronával, mint a kirá­lyokat. Régebben a királynék koronázásá­nak harmadik főmomentuma az eskütétel volt, amelyet mindenkor az esztergomi érseknek a kezébe tett le a királyné. A királynék az ország szabadságára, a ne­messég jogaira és kiváltságaira esküdtek. Erre az esküre akkoriban szükség volt, mert a királynékat úgyszólván, mint társ­uralkodót ismertek el. Hogy az esküt ré­gebben valamennyi királyné letette-e, azt nem lehet bizonyossággal tudni. Hogy

Next

/
Thumbnails
Contents