Mohácsi Hirlap, 1933 (23. évfolyam, 1-53. szám)

1933-01-01 / 1. szám

2 a szalmazsák is dobra kerül és igazán már csak az nem fizet aki nem tud. Ezért ma a nagy kamat felszámítása nemcsak teljesen indoko­latlan, hanem antiszo­ciális is.­­ A mai adóztatási és illeték­­rendszer mellett a kis jövedel­mek vannak aránylag legjobban megterhelve. Eltekintve a fo­gyasztási adótól, áll ez elsősor­ban a mezőgazdaságra. Az agyonterhelt mezőgazda nem tit­kolhat el jövedelmi forrásából semmit, adóalapja könnyen meg­fogható és így természetszerűleg minden négyszögöl földje után megfizeti adóját. Ezzel szemben a tőké­nek és egyéb nagy jöve­delmeknek ezer és ezer módja van az adóztatás elől kibújni, miért is aránylag kedvezőbb hely­zetben van az adóztatást illetőleg.­­ Hasonlóan aránytalan a helyzet az illetékeknél is. Csak egy példára kívánok hivatkozni. Amíg a nagy vagyon örököse terhére az örökösödési illetéket csak hónapok után vetik ki, a kifizetés pedig felebbezés, kér­­vényezés útján évekig is elhúz­ható, addig az 3100/931. M. E. sz. rendelet értelmében 50 pengő erejéig örökösödési illetéket már a hagyatéki tárgyaláson kell leróni, ellen esetben az illeték háromszorosát kell meg­fizetni.­­ Minthogy pedig a legtöbb szegény ember ezen újszerű rendelkezésről nem is tud, de legtöbb esetben nem is­­áll ren­­rendelkezésére megfelelő összeg így úgyszólván mindig nem­csak az illeték három­szorosát fizeti, holott az örökséget még meg sem kapta, hanem ezen há­romszoros illeték után külön még 12°/0 kama­tot is és az esetleges behajtási költségeket is.­­ Visszatérve a magas kamat felszámítására, nem lehet büntető jellege a hátra­lékos adózóval szemben a kamat felszámítás­nak akkor, amidőn a késedelmes fizetésnek nagyrészben maga az állam az oka. Nemrég olvastam egy kimutatást, amely szerint nincs annyi pénz forgalomban mint amennyi a hátralékos adók összege. Ez annyit jelent, hogy ha ma mindenki befi­zetné az adóját, nem lenne egy fillér pénz sem a forgalomban. Éber Antal közbeszól: Teljesen igaza! — Nem tudom ezen adat megfelel-e a valóságnak, de azt tudom, hogyha egy harminc­negyven hold tehermentes ingat­lan tulajdonosa, ha nem akarja gazdasági terményeit áron alul elkótyavetyélni és adófizetés céljaira kölcsönt keres, első helyre leendő bekebelezés mellett 500 pengőt nem tud felhajtani. Nem lehet tehát ezt a késedelmesen fizetőt még 12% os kamattal büntetni.­­ Az egységes párt agrár­blokja nemrégen a párt keretén belül ugyancsak a kincstár által felszámított magas kamat leszállí­tását követelte, pedig akkor a magánkamatláb magasabb is volt, menynyivel inkább méltá­nyos ez a kívánság most. —­Tisztelettel kérem a pénzügy­­miniszter urat, hogy a köztarto­zások után felszámítható kamatot 12% ról 5%-ra szállítsa le. Dr. Schmidt Miklós az inter­pelláció után számosan üdvözöl­ték. A magunk részéről öröm­mel látjuk, hogy a magyarbólyiak aggilis képviselője mélyen át­­érzi kisemberek baját s annak illetékes helyen is hangot ad. A pénzügyminiszter az inter­pellációra eddig még nem vála­szolt. ■ ■ ■■■□■■■■■■ tárca '.V Vége rossz— minden jó. Irta: Radványné Ruttkay Emma. Unalmas volt a falu, szörnyen unalmas. Csak a nagyvárosi ember talált és vezetett benne a pihenés rövid idejére. Vagy a poéta, aki aranyfelhőnek nevezte versében a port, amely úgy ka­vargod, hömpölygött a napsü­tésben, mint a nekiszabadult veszedelem. A nagyvárosi ember megcso­dálta a pocsolyában túró mala­cot, a friss költésű csirkét, libák sárga tollát, a vadon ágbogazó gyümölcsösöket, a tarka kendő­függönyöket a muskátlis abla­kon s a buján virágzó galago­nya bokrokat az erdőszélen, de a három Thurócy lány már meg­unta mindezt nagyon, de nagyon. A város, a nagyváros felé só­várogtak titkolt elgondolással s nem egyszer szívesen odaadták volna bőséges ebédjüket, vacso­rájukat, ha ezen megválthatták volna arra a napra a nagyváros valamely robotosának pihenő óráit. Persze, hogy csak a pi­henő óráit, mert hiszen ahhoz az emberkategóriához tartoztak csöppkoruk óta, akik tisztelik a munkát, de nem kérnek belőle. Anna a ruhásszekrényét ren­dezgette. Az anyja roppant büszke volt a lánya rendszere­­zésére. Sokszor elnézegette a szekrényajtó belső falán lógó kartont, amin szép, pedáns sor­rendben fel volt sorolva a szek­rény dús tartalma: 1. Rózsaszín Crepe de Chine ruha. 2. Barna moire köpeny. 3. Lila georgette­­ öltözet. 4. Fehér vászon kosz­tüm. 5. Foulard blúz és a többi és a többi. Micsoda öröm ilyen gyerek anyjának lenni! Csak azok a férfiak, akik nem tudják méltá­nyolni ezt a kincset. Meg sem érdemlik. Az ismerős fiatal urak tegnap is nevetve mondták bent a városban az esti koncerten : — No Annuska, holnap lesz megint munka Nagycserepesen! Sírni fog a vasaló, a benzin meg a varrótű. Hát igen, ma már kora reg­geltől vasalta, tisztogatta a teg­napi ruháit, készen is van min­den. Bezzeg, mikor Pestről ér­kezik haza, nem megy ilyen gyorsan a dolog. Egy hét is beletelik, míg a sok por, korom, szakadás, pesti förtelem lekerül a ruháról. Ne adj Isten, hogy egy keztyű épen kerüljön haza. Az a sok kapaszkodás villamosra, autóra, csoda e, ha minden két tyű gomb nélkül jön haza és piszkosan és lyukas ujjakkal. A harisnyákat meg épen gyászke­retbe lehetne rakni. Így, itt a szekrényben, ez már más, ezt már aztán megnézheti akárki. A gondosan tartott öreg sub­lót ugyancsak ilyen rendben őrizte az öltözködés és pipere rafinériáinak többi kincseit. Anna kihúzta a legfelső fiókot, sorba szagolta parfümjeit, púderdobo­­zait, szappanait s a tekintetete fáradtan siklott végig a falon, ahol olajnyomatok, családi fény­képek, házi gobelinek és cserép­­dísztányérok vegyest diadalmas­kodtak az elsülyedt ízlés fölött. Hilda naphosszat a konyhá­ban ült s a körmeit manikűrözte. Ennél fontosabb munka nem létezett számára. Talán még csak a nagytakarítás, de az is csak azért volt fontos, mert utána még alaposabb munka alá kel­lett venni a körmöket. Aztán meg a konyhán hallani lehetett a falu összes pikáns pletykáit. A Terka, az öreg szakácsnő még azt se hallgatta el, kinek szólnak az öreg Thu­­rócy estéli sétái, amikor túl­megy a nádason is és tovább már nem látja más, csak aki meglesi, vagy aki kombinál, mint a felesége, kit pedig nem az izgalom vagy féltékenység hajszolt. Csak az unalom ties­­segetése, mellyel torkig lakatta a falut. Erzsi diákkisasszony volt. A família esze, büszkesége. Az ő szemében köddé foszlott minden reális valóság. Örökké a felhők­ben járt s amikor ősszel meg­érkezett az angol kisasszonyok­tól, fantazmagóriáival ugyancsak felforgatta a csendes kúriát. Bá­natainak Csimborasszója volt, hogy ezen az Istentől elrugasz­kodott helyen senki sem tudja a modern táncokat, nincs part­nere. Mert a vármegyei aljegy­zők, a Dudinszky, a Keviczky és a Zsámbokréti fiúk régen be­­lesavanyodtak a vidéki életbe. Valahányszor rájuk nézett Erzsi, mindig bácsinak akarta titulálni őket. MOHÁCSI HÍRLAP 1933. január 1. „Az arany kényszerzubbonyában.“ Élénk emlékezetünkben van még a francia frank ellen meg­játszott kontremin, amelynek világszerte sok tőkés esett áldo­zatul, de a remélt eredmény egy általában nem következett be, mert Franciaországnak abban az időben akadt egy kiváló pénz­ügyminisztere, Caillaux, aki nem­csak kiparírozta a kontremint, de egyben a francia frankot Európa pénzügyi és politikai diktátorává avatta. Ez a Caillaux most az arany ellen cikket írt, mely cikkben bebizonyítja, hogy az arany eljátszotta a maga szerepét és kihívta a maga drámáját. Arra a kérdésre, hogy miért haldoklik az aranystandard, Caillaux világosan megfelel : «A kifizetési eszközök nem nö­vekednek olyan arányban, mint az emberi szükségletek és ezért újabb egyensúly hiány támadt a termelés és a fogyasztás között.» Gondolatainak világosabb megért­­hetésére hasonlatnak odaállította a gépet: «a gépolaj kifogyott, a gép tehát egyre rosszabbul működött és végül megállt » Bizonyára sokan fognak csodálkozni Cailllaux cikkén, hiszen Franciaországban van a legtöbb arany és a francia arany fedezet még közel sincsen kime­rítve. Igen ám, de tudni kell azt is, hogy 1928 ban a francia pa­pír frank forgalom mindössze 58­7 milliárd volt, míg ma 80,8 milliárd, tehát Franciaország aszerint kente a gépkocsit, aho­gyan az haladt, de júniusban megakadt a pénz szaporítása és azóta a gazdasági válság hullá­mai francia földön is otthonra találtak. Caillaux nagyon jól tudja azt, hogy a francia élet szükségleteinek megfelelően to­vább kell szaporítani a papír­pénzt, különben náluk is fel­üti fejét az a szomorú jelenség, aminek Berlin és London stb. kereskedői ma áldozatai. Ha a tö­meg rákap a fosztogatásra, olyan az mint a folyó árja, ha áttöri a gátat : pusztít! Ez pedig nem érdeke a franciának, ennek ő festett papírral, papírpénzzel ele­jét tudja venni. Ezt látja most világosan Caillaux és ezért je­lentkezik. Nem a pillanatnyi se­gítség látszólagos helyzete mel­lett pepecsel és nem egyhelyben toporog hanem, meglátja a jö­vőt, látja, hogy Európa többi országainak nagy baja őket is a fosztogatók közé fogja so­dorni, ezt elkerülendő, ő mu­tatja az utat a többi nemzetek­nek. Caillaux cikkében az előre­látó okos francia pénzügyi poli­tika tündököl. Ebben a munkájában segítsé­gére van neki Ramond Patenotre, fiatal francia képviselő, aki a «Pénzügyi dráma» című munká­jában odaállítja az emberiség elé az aranymezőben a munkanélkü­liek nagy tömegét. Patenotre szerint a világ gazdag, de mint mint egy új Tantalus nem tudja élvezni a körülötte levő kincse­ket, mert az európai nemzetek az «arany kényszerzubbonyában» megfulladnak. Nézete szerint az arany éppúgy mint a gép fel fogja falni az embert, ha nem tudjuk az aranyat kellőképen fegyelmezni. Nem mulasztotta el felhívást intézni munkájában ezen fiatal francia pénzügyi te­kintély az aranyon át hatalmas­­ködökhöz, amikor azt mondja: «ne feszítsétek az embe­reket az aranykeresztre!» Caillaux kimondta a mindenki által elfogadható ítéletet, az arany, mint pénzalap meghalt. Az út tehát nem lehet más szá­munkra, mint a nemzeti forgó­tőke rendszer, azzal a fedezettel, amit a természet adott és amely se a francia, se az amerikai páncélpincékbe el nem szállít­ható, az ingatlan fedezettel.

Next