Munkás, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-06 / 1. szám
2 „Munkás“ Minden munkás legyen szakegyemek tagja A kisiparosságnak, kisbirtokosságnak ép úgy érdekében áll a “Munkás“-t támogatni és reá előfizetni, valamint a munkásoknak , mert ők éppen úgy el vannak nyomva, mint a munkások ? Ezt naponta tapasztalhatjuk. Elvtársak! Ahol csak megfordultok, mindenütt követeljétek, hogy ott legyen a „Munkás“! Azonkívül terjesszétek is! Minden kávéházban, minden vendéglőben követeljétek a „Munkás“-t! De ne hiányozzon egy munkás, egy elvtárs asztaláról sem, mert mindnyájunk érdeke, hogy a „Munkás“ fenállhasson és a további küzdelmekből részét — a nép jóvoltáért — kivehesse. Hiszen önmagunkra vagyunk utalva, minden oldalról ellenségekkel állunk szemben, kell, hogy e hatalmas fegyverünket, a „Munkás“-t, lángpallos gyanánt használhassuk azon támadások ellen, melyeket folyton ellenünk intéznek, s egyszersmind úttörő harczosként szolgálhasson azon rendszeren keresztül, melyben torkig vagyunk! Előfizetési ára különben oly csekély, hogy mindenki filléreként is könynyen öszerakhatja. égés« évre . T kor· (S frt.) fél évre . • . . 3 99 (a ,, ) *»«_·£‹.·-e ̋ 1 «5-v»-& - . .. (SO ter.) elsy hóra ... írt fül. (17 ter.) Elvtársi tisztelettel a „Munkás“ szerkesztősége és kiadóhivatala. ótékonyság—kidús adomány. De nagyra vannak vele. A karácsonyi ünnepek óta a polgári kis-, nagy-, hivatalos- és nem hivatalos lapok mód egyébbről sem írnak, mint azon „nagy jótékság“-ról, melyet jóllakottak a munkanélküliek, a szegények iránt tanúsítanak. Egész hasábokat töltenek meg azok neveivel, akik,,jótékonyságukkal iparkodtak“ az ünnepek alatt a nyomorgókon, a szűkölködőkön segíteni. Ha soha, egész életükön át semmit sem tettek is önérdekükön kívül a köz-, a társadalom ivának előmozdítása érdekében, az ily alkalmakkor azonban oda firkantják neveiket az „adakozók“ lisztájára, hogy neveik a lapokba, a világot bejáró lapokba kerüljenek és ezáltal feltűnhessenek, s mintegy megörökítve magukat, mutathassák be a világnak, hogy „ők“ azok, akik megosztják „keservesen megkeresett“ filléreiket a szenvedőkkel, a nyomorgókkal. A „gyenge szivü“ nyárspolgárság pedig olvasva az adakozók díszes névsorát, akarata nélkül is felkiált: — Itt a bizonyíték, hogy a szoczialistáknak nincs igazuk, amidőn a kapitalizmus, a magasabb körök által teremtett rendszer ellen írnak és beszélnek, mert éppen e rendszer támogatói azok, akik a nyomorban sínylődőkről meg nem feledkeznek, azokat segélyezik (!). De hát tulajdonképen kik azok, akik a „jótékonyságot“ ily alakban gyakorolják? — Magasabb rangú hivatalnokok, tőzsde-spekulánsok, nagykereskedők, nagyiparosok, nagyobb vállalatok tulajdonosai s ezekkel egy kategóriába tartozó egyéniségek. És miből gyakorolják ezt a „nagylelkűséget“? — Humanizmusból, felebaráti szeretetből — mondják ők. Ha pedig azt kérdenék, hogy miből adakoznak? — azt a választ nyernék, hogy : a sajátunkból, a saját „szerzeményünkből!“ A hivatalnok, legyen az állami, megyei, városi vagy községi, a nép által direkt vagy indirekt adóban befizetett pénzből lesz díjazva, melyet a népnek kell megkeresni, s ha nem fizetheti meg rendes időben, végrehajtás útján is behajtanak rajta. A börze, vagy tőzsde spekuláns. írásbeli adás-vevésben „dolgozik“ és rakja zsebre a „keresményt“, melyért azonban nem ő fárad s hullatja a verejtéket, hanem az a szegény földmíves, aki kora hajnaltól késő estig túrja a földet: szánt, vet, arat, kaszálst, s mellette mégis kénytelen sokszor a nyomorral küzdeni. A nagykereskedők, nagyiparosok nagyvállalatok tulajdonosainakszerzeményei pedig miből erednek, ha nem a munkások hasznot hajtó munkájukból? Hiszen az üzleti év lezárása alkalmával a zárszámadásoknál feltűnő nyereségeket csakis a munkásoknak köszönhetik, mert ezek veak azok, akiknek munkája után haszon maradt. És mégis hozsannát kiálltanak azok felé, akik a munkanélkülieknek, a szűkölködőknek áll-humanizmusból, áll-felebaráti szeretetből nyújtanak koldus-adományt; az ily jótékonyságot másnak nevezni nem lehet; a lapok némelyike nagy sajnálattal felsóhajt, hogy: a milliókkal biró született arisztokráczia és papság e „nemes versenyben“ részt nem vesz, távol marad a „jótékonyság“ gyakorlásától. Ugyan ki hallotta még eddig, hogy a nép ősrégi ellenségei valamikor tettek volna valamit a népért? Hiszen ezeknek minden törekvése ősidőktől kezdve a nép elbutítása, a butítás révén való kizsákmányolása és elnyomása volt. Az arisztokráczia és papság csak akkor fordult a néphez, mikor a saját érdekük megmentéséről volt szó, máskor azonban mindig ellenük volt; de azért a felebaráti szeretetet, a humanizmust ők hirdették szájjal a legjobban. A történelemben számtalan példát találunk erre. A mai korban sincs más kép. Most, hogy