Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-01 / 1. szám

0 MUNKÁS 1904. január 1. egyúttal tanit, oktat is és felvilá­gosit, ami végett nem volna sza­bad hiányozni egy elvtárs, egy munkás asztaláról sem. A munkás-sajtó továbbá az, mely utbaigazitást nyújt a szer­vezkedésre, annak mikénti kiépí­tésére, fejlesztésére. Azt pedig mindenkinek el kell ismerni, hogy a szervezkedésben és a művelő­désben, a tudományban rejlik a munkásság legfőbb hatalma. A múlt évben igen sok helyen, a vidék számtalan községeiben, szo­morúan kellett tapasztalnunk, hogy roppant nagy még az a szellemi sötétség, mely a nép helyzetére káros befolyással bir. Nem lehet azonban efölött semmti sem cso­dálkozni, hiszen érdekükben fe­küdt a nép szorgalmán élőskö­dőknek, hogy a népet butaságban tartsák; ne lásson be abba a műhelybe, melyben rablánczait kovácsolják és főzték azt a koty- valékot, uielylyel szellemileg el- kábitva tartották. Daczára, hogy sok helyen befurakodnunk a nép közé nehezen ment, nem riadtunk vissza azért közéjük férkőzni és beszédeink, lapjaink mindenütt megtették hatásukat. » Habár mozgalmunk terén az elmúlt évben sokat értünk is el, j azért nyugodnunk nem lehet, nem szabad; de meg kell ragadnunk minden eszközt és alkalmat, hogy amily mértékben erősödött a moz­galom a múlt évben, kétszeres mértékben erősödjön ez uj évben. Mert minél hatalmasabb lesz a j mozgalom, annál hamarabb áll- j hatjuk útját annak a garázdálko­dásnak, melyet a nép ellen foly­tatnak. Az egész vonalon legyen a jelszó: Nem lesz addig nyugalom Magyarországon, míg az álta­lános választói jogot titkos sza­vazással törvénybe nem iktat­ják! Ezt ki kell küzdenünk, ezt ki kell vivnunk, mivel enélkül a czélunkhoz való jutás nagyon las­san megy. Törekednünk kell arra is, hogy a papi inváziónak, nép- ! butításnak elejét vegyük, korláto- i kát emeljünk; felvilágosítsuk a | népet, hogy mi a papság czélja. Ha minden elvtárs a kötelességét j megteszi, akkor a leszámolás ideje hamarabb bekövetkezik s a nép tudni fogja, ha dolgozik, kikért és miért dolgozik. Tehát ujult erővel ki a küzde­lem terére a szervezkedés és a tudomány fegyverével! A nép „barátairól." Magyarország munkásnépe eddig tűrt, szenvedett abban a hiszemben, hogy helyzetén csak tűréssel segithet. Ebbeni hitükben „testvéri szeretettel* igyekez­tek megerősíteni a tulvilági üdvösséget prédikáló papok. Ha pedig a polgári pártok képviselői — csupán kortes­fogásból — olyan beszédet mondottak, a mely a nép szájaizének megfelelt — végtelenül boldogok voltak. Az idő folyása azonban kényszeri- tette a népet gondolkozásának meg­változtatására, Ma már szenvedéseiket nem türelemmel, hanem nagyon is türelmetlenül hirdetik és fenhangon kö­vetelik annak könnyítését. Nem mutat­kozik hajlandónak azoktól a papoktól a túlvilágról tartott prédikácziókat meg­hallgatni, kik annyira szeretik a földi jólétet. A polgári pártok képviselőinek kortesfogásai annyiban érdeklik, hogy minél jobban megismerhesse ellenségeit. A munkásság maga szervezkedik és tudatában van, annak, hogy helyzetén csak saját maga van hivatva javítani. Tudja azt, hogy a mai társadalmi rend őrzői neki csak ellenségei lehetnek, mert ebben az ő helyzete nem változ­hat úgy, ahogy azt minden egyes dol­gozni akaró és dolgozó — tehát nem here — ember érdeke megkívánja. Láthatjuk tehát ebből, hogy öntu­datra ébredésünkkel szükségtelenné tet­tük azt, hogy a nagyságos és méltósá- gos urak a nagyvilág előtt veszeked­jenek — a mi érdekünkben — a konczért. Mi tudjuk azt nagyon jól, hogy ezek az urak, kik mind, kivétel nélkül bendőjükért, nem! bocsánat, a nép szent érdekeiért küzdenek; csak kényszerből támadják egymást a nyil­vánosság előtt. S ha netalán az egyik műfelháborodásában erősebben támadná barátját, már ott a történtek színhelyén kér bocsánatot. Otthon pedig csóko- lódznak és gratulálnak egymásnak sze­repük ügyes kreálásához. Nohát urak! ebből a jezsuitáskodásból elég volt! t\z a nép, melynek szemét oly sokáig tud­Víziók. Künn ködös, homályos téli este te­regeti szárnyait; csípős északi szél csapja meg a járó-kelők arczát, a kik sietve menekülnek melegebb hajlé­kokba; szokatlanul élénk képet nyújt a nagyváros utczai élete. Kis szobámba bevonul az estho­mály. Lassanként ráborul a bútor-dara­bokra és szürke színbe vonja a látókört. Lassanként elmosódnak előttem az asz­talon fekvő könyv betűi. A kis kály­hában pattogó tűz sajátságos árnyat rajzol a falra, mintha megannyi kis ördög járna tánczot rajta. Künn már este van s lassanként felgyulnak a gázlángok mindenfelé. Az év utolsó napja van A haldokló esztendő mintha búcsúzni sem akarna, oly gyorsan rója egymásután a még hátralevő perczeket; mintha búcsú nélkül akarna távozni, úgy siet ben­nünket itt hagyni. Szeretném még visszatartani, legalább csak néhány perezre. De mint haszta­lan. Az idő fut feltartóztathatatlanul.— Nem várva, nem kérdezve senkit. Vég- perczei futva közelednek, mint a hal­dokló, beteg emberé. Még néhány óra — és a haláltusát vívó esztendő itt hagy bennünket, ma­gával ragadva mindent, ami szép volt és ami keserűséget okozott. Még néhány óra van hátra, — arra emlékeztet a gyorsan jövő esthomály... * * * A kis kályhában vígan pattog a tűz. Sajátságos mozgó alakok rajzolódnak a falra, amint a tűz lobog . . . Hopp; — elébem ugrik egy alak; egy igéző női alak, éj-fekete hajjal, kék szemekkel, csábos ajakkal. Kecses moz­dulattal meghajtja magát, majd kaczé- ron megrántva karomat, a fülemhez hajlik s édesen súgja: — Szervusz! Szemeim megadnak a plasztikus ter­meten. Kezeim, mintha bilincsekbe volná­nak verve, tehetetlenül hevernek az aszta­lon. Csak nézem mereven, mint va­lami médium. Vágy, bátorság, szen­vedély egyszerre támadnak fel bennem. ! Szeretném megragadni, magamhoz szo­rítani s kiszívni még a lelkét is. De nem lehet, erőm cserben hagyott. Megint súg valamit s bóditőan csó­kot lehel izzó homlokomra. — Emlékszel-e még rá ? .. . A csókra, az édes perczekre ? ... A gyorsan futó napokra ? — Igen, igen .. . hiszen csak most volt. . . Csak tegnap ... A mikor még tavasz volt... Te akkor is oly üdve, oly szép voltál, mint most . . . még talán szebb ... De én ... úgy megöregedtem ... — suttogják ajkaim j alig hallhatóan. Ó pajzánul kaczagva, nézi vergődé­semet s csábos tánczot lejt a kicsinyke I kis szobában. Melle hullámosán zilál 1 s fáradtan dől ölembe, karjait nyakam i köré fonva. — Rég nem láttalak... De meg­vénültél . . . Minek e ráncz a homlo­1 kon ? — s ajkai ismét odatapadnak ! homlokomhoz. Érzem forró vére lüktetését s kéj— I jesen vonagló testének melegségét. A szocziáidemokrácziáé a jövő.

Next

/
Thumbnails
Contents