Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-01 / 1. szám

1­904. január­­­ tál lefátyolozva tartani, ma már meg­lehetősen jól lát. Azok az urak, kik állításaik bizonyí­tásánál mindig a népre hivatkoznak, hogy annál nagyobb súlyt adjanak szavuknak, most, daczára ennek, egye­nesen elárulták azt a népet, melyet önző czéljaik kielégítésére oly gyakran használtak fel eszközül a múltban. Tudjuk, mert hiszen látjuk, hogy azok a földmívelő munkások és kisgazdák, kiket félre tudtak vezetni hamis jel­szavakkal, már észhez tértek és mind többen csatlakoztak a munkások párt­jához , a szoc­iáldemokrata párthoz. A munkásság gazdaságilag kizsák­mányolt, politikailag jogfosztott. Habár ezen körülmény megköti a munkásság kezét, de mégis minden törekvése arra irányul, hogy ezen az állapoton vál­toztasson. Abban a küzdelemben, me­lyet a munkásság vív — gazdasági eredményekért — a tőkésekkel, mint természetes ellenféllel szemben, m­ég bérenczeikkel is fel kell venni a har­­czot. A polgári lapok közül azok, amelyek állandó „munkásrovattal“ bol­dogítanak bennünket, az ország min­den részén ki-kitörő sztrájkok okait elferdítik, vagy teljesen agyonhallgat­ják. Ez az oka annak, hogy a polgá­roknak oly rossz a véleményük moz­galmunkról. Azonban ez reánk nézve közömbös. A „pártatlan“ hatóságok sem nézik jó szemmel mozgalmunkat. Nem is cso­dáljuk. Ők nem a szabadság, hanem a deres hívei. A miniszter kénytelen volt a sztrájk jogosságát elismerni. Erről a hatóságokat tudósította is, s egyszers­­­mind elrendelte, hogy sztrájk esetén a munkások és munkaadók között a bé­két közvetítsék. Nos! komolyan vették e rendeletet? Ó dehogy. Azokat, kiket munkástársaik megbíznak a sztrájk ve­zetésével, mint izgatókat eltolonczoltat­­ják, vagy ha oda valók, akkor elzárat­ják. De ennyi ocsmányság daczára is a jól szervezett szakmák képesek vol­tak eredményt elérni. Munkástársak! Ne elégedjünk meg gazdasági eredménynyel, hanem töre­kedjünk arra, hogy úgy politikailag, mint gazdaságilag függetlenek legyünk. Követelnünk kell első­sorban azt, hogy érdekeinket ne méltóságos urak, de munkástestvéreink védjék a parlament­ben. Mert a mai „népképviselet“ mel­lett nem lehetetlen az, — s erre nézve történtek is czélzások a „függetlenségi“ Pelónyi részéről — hogy még meg­­­lévő jogainkat is megnyirbálják. Legyünk hát talpon ! F. Gy. MUNKÁS Társadalmi és gazdasági szemle.­ ­ A férje nem-e szoczial­sta ? Ezt kérdezte az elmúlt napok egyikén Károly Ignácz apátplébános egy rongyokba burkolt édes­anyától, amidőn ez hozzá fordult azon kérelemmel, hogy a jelen­legi télvíz idején a mezitlábos kis gyer­mekeinek lábaira ő, „a szent“ valami­­. után, ha tudna lábbelit eszközölne ki. Hogy aztán ő szentsége juttatott-e czi­­pőt a kis mezitlábosoknak, azt nem tudjuk, nincs is semmi közünk hozzá annál is inkább, mivel mi szocziálde­­mokraták nem vagyunk abban a hely­zetben, hogy bárki mezitlábos gyer­mekének czipőt adhassunk vagy más ruhaneműt. A miért a papok s azok­nak osztálytársai el is neveztek már bennünket mezitlábos bitangoknak. Az ilyen hit hallatára mi csak jogosítva érezzük magunkat arra hogy megemlékez­zünk az ilyen álpróféta hézagos agy­velejének mikénti működéséről. Hát nagyságos apátplébános úr, most az egyszer mi kérdezünk nagyságodtól valamit, szíveskedjen nekünk — ha másként nem, hát ajszószékról — mint ezt tenni szokta, választ adni. Kérdé­sünk csak enyi volna: Hiszi-e azt nagyságos ur, ha Krisztus, kinek a tanaival nagyságodék visszaélnek, vala­mint számtalanszor meghazudtolták, ha az őtét megközelítő zsidókat s pogá­­nyokat magától elűzte volna, a keresztény vallás megerősödhetett volna-e igy s hogy nagyságod, úgymint osztályosai lehet­nének-e újkori krisztusok és a szor­galmas emberiség verejtékén élősködők? Mi azt mondjuk, hogy nem. Továbbá higyye el plébános úr azt, ha az ot­s mezitlábos gyermekek apja nem is szoczialista, de az lesz ő belőlük, a mostani kis mezitlábosokból. Ők pedig tudni fogják azt, amit már ma­­is tud minden szoc­iáldemokrata, hogy nem tisztességes dolog az könyörögni ala­mizsnáért, hanem férfias erővel arra törekedni, hogy azt a társadalmi ren­det, melyben a társadalmat fentartó szorgalmas munkásnak minden öltö­­­­zéke úgy mint élelmiszere a semmit­tevőknél el van zárva, a semmittevők­kel együtt a föld színéről elsöpörni. Mint hallottuk, a plébános úr az „ő szent“ beszédei közt újságolni is szeret. Hát erre is ajánlunk valamit a nagysá­gos urnak és pedig azt, hogy az élet­ben nemcsak istentagadó szoczialisták vannak, hanem sikkasztásért, csalásért, hamis tanú­vallomásért, kis gyermeke­ken elkövetett fajtalanságért, rablógyil­­­­kosságért stb. bűnök elkövetéséért be­­­­börtönözött papok is. Ezt is újságolja el! Sztrájk a Höffler-bőrgyárban. ! A pécsi Höffler-féle bőrgyár munkásai­­ — épen a szent karácsony hetében — 8 órai munka, 8 órai pihenés, 8 órai szórakozás. — Csókolj meg még egyszer és — utoljára, mert nemsokára megyek, még csak néhány pillanat s — többé nem látsz. — Hát nem jösz vissza többé soha ? Ő megint kaczérul mosolyogni kezd és tagadólag rázza fejét. — Nem hagysz most csak emléket ? Az sem kell nélküled. Vidd el azt is. Megint tagadólag intett. — Te esztelen tréfát üzesz velem. Te igazán nem érdemled meg, hogy szeressen az ember. Te . . . te . .. kis kaczér baba! ■— s ajkaink újra és újra összeforrnak. Egy másik alak toppan most a szoba közepére. Toprongyos, vénhedt em­berke, gondozatlan hajjal, és szakállal, piszkos, szinehagyott ruhában, vállán foltos tarisznya csüng alá, kezében görcsös bot, szemeiből az éhség kan­dikál ki. — Szervusz! — dörmögi s durván fölráz kéjes mámoromból. — Mit kívánsz? — kérdem rezig­­nálódva.­ — Semmit! — felel ő közönyösen s széket véve, mellém telepszik. Ruhájá­ról csak úgy árad le a bűz, a dohos pinczeszag. — Hisz tudod, hogy én kevéssel beérem, csak ne lássalak ha­ragudni. A kedves leányka orrát fintorgatja a különös szagra s duzzogva suttogja: — Micsoda kiállhatatlan ember ez. Nem az én körömbe való. Megyek is már. Szervusz! — s elhalmoz csók­jaival. A kályhában még egy utolsót lobban a tűz s — kialszik. Csak a parázs gyenge fénye világit ki a rostélyon ke­resztül. Ő tündériesen libegve távozik ölemből, még egy csókot int s eltűnik a homályban. A fali óra gépiesen rója egymásután az ütéseket: — 1—2—3—4—5—6—7—8—9— 10-11—12. — Tudjátok-e, ki volt e bájos, ka­czér leányka? — A szemény volt. A vén, rongyos ember közelebb hú­zódik hozzám. Sovány, kiaszott karjai­val, melyekről czafatokban lóg a rongy, magához szorit. Fagyos borzongás fut át egész testemen. Hallom a kaczagá­­sát s hallom a mint a bajusza alatt mormogja : — Elment. . . he-he-he . .. Száraz, fekete kenyeret vesz elő a piszkos tarisznyából s elébem tolja. — Nesze ... Itt maradok veled ... he-he-he. Igen barátom . . . he-he-he .. ; Csak tudod a nevemet, én a Nyomor vagyok, tán nem is kell mondanom. — Hisz régen ismerjük már egymást ! —­s ezzel egy fagyos csókot lehel ar­­czomra, midőn megborzongok. • A Künn már teljesen megvirradt. Friss hóréteg borítja a keskeny udvart. A kis szobában dermesztő hideg van. A kályhából kialudt a tűz, csak a hainn aladt pislákol még egy-egy parázs­darabka. Behallatszik, amint harsány hangon kiáltják a gyerekek az udvaron: — Boldog uj épet!­­ (Budapest, 1902.) Romanek­ István. sjc * 3

Next