Munkás, 1904 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-01 / 1. szám
1904. január tál lefátyolozva tartani, ma már meglehetősen jól lát. Azok az urak, kik állításaik bizonyításánál mindig a népre hivatkoznak, hogy annál nagyobb súlyt adjanak szavuknak, most, daczára ennek, egyenesen elárulták azt a népet, melyet önző czéljaik kielégítésére oly gyakran használtak fel eszközül a múltban. Tudjuk, mert hiszen látjuk, hogy azok a földmívelő munkások és kisgazdák, kiket félre tudtak vezetni hamis jelszavakkal, már észhez tértek és mind többen csatlakoztak a munkások pártjához , a szociáldemokrata párthoz. A munkásság gazdaságilag kizsákmányolt, politikailag jogfosztott. Habár ezen körülmény megköti a munkásság kezét, de mégis minden törekvése arra irányul, hogy ezen az állapoton változtasson. Abban a küzdelemben, melyet a munkásság vív — gazdasági eredményekért — a tőkésekkel, mint természetes ellenféllel szemben, még bérenczeikkel is fel kell venni a harczot. A polgári lapok közül azok, amelyek állandó „munkásrovattal“ boldogítanak bennünket, az ország minden részén ki-kitörő sztrájkok okait elferdítik, vagy teljesen agyonhallgatják. Ez az oka annak, hogy a polgároknak oly rossz a véleményük mozgalmunkról. Azonban ez reánk nézve közömbös. A „pártatlan“ hatóságok sem nézik jó szemmel mozgalmunkat. Nem is csodáljuk. Ők nem a szabadság, hanem a deres hívei. A miniszter kénytelen volt a sztrájk jogosságát elismerni. Erről a hatóságokat tudósította is, s egyszersmind elrendelte, hogy sztrájk esetén a munkások és munkaadók között a békét közvetítsék. Nos! komolyan vették e rendeletet? Ó dehogy. Azokat, kiket munkástársaik megbíznak a sztrájk vezetésével, mint izgatókat eltolonczoltatják, vagy ha oda valók, akkor elzáratják. De ennyi ocsmányság daczára is a jól szervezett szakmák képesek voltak eredményt elérni. Munkástársak! Ne elégedjünk meg gazdasági eredménynyel, hanem törekedjünk arra, hogy úgy politikailag, mint gazdaságilag függetlenek legyünk. Követelnünk kell elsősorban azt, hogy érdekeinket ne méltóságos urak, de munkástestvéreink védjék a parlamentben. Mert a mai „népképviselet“ mellett nem lehetetlen az, — s erre nézve történtek is czélzások a „függetlenségi“ Pelónyi részéről — hogy még meglévő jogainkat is megnyirbálják. Legyünk hát talpon ! F. Gy. MUNKÁS Társadalmi és gazdasági szemle. A férje nem-e szoczialsta ? Ezt kérdezte az elmúlt napok egyikén Károly Ignácz apátplébános egy rongyokba burkolt édesanyától, amidőn ez hozzá fordult azon kérelemmel, hogy a jelenlegi télvíz idején a mezitlábos kis gyermekeinek lábaira ő, „a szent“ valami. után, ha tudna lábbelit eszközölne ki. Hogy aztán ő szentsége juttatott-e czipőt a kis mezitlábosoknak, azt nem tudjuk, nincs is semmi közünk hozzá annál is inkább, mivel mi szocziáldemokraták nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárki mezitlábos gyermekének czipőt adhassunk vagy más ruhaneműt. A miért a papok s azoknak osztálytársai el is neveztek már bennünket mezitlábos bitangoknak. Az ilyen hit hallatára mi csak jogosítva érezzük magunkat arra hogy megemlékezzünk az ilyen álpróféta hézagos agyvelejének mikénti működéséről. Hát nagyságos apátplébános úr, most az egyszer mi kérdezünk nagyságodtól valamit, szíveskedjen nekünk — ha másként nem, hát ajszószékról — mint ezt tenni szokta, választ adni. Kérdésünk csak enyi volna: Hiszi-e azt nagyságos ur, ha Krisztus, kinek a tanaival nagyságodék visszaélnek, valamint számtalanszor meghazudtolták, ha az őtét megközelítő zsidókat s pogányokat magától elűzte volna, a keresztény vallás megerősödhetett volna-e igy s hogy nagyságod, úgymint osztályosai lehetnének-e újkori krisztusok és a szorgalmas emberiség verejtékén élősködők? Mi azt mondjuk, hogy nem. Továbbá higyye el plébános úr azt, ha az ots mezitlábos gyermekek apja nem is szoczialista, de az lesz ő belőlük, a mostani kis mezitlábosokból. Ők pedig tudni fogják azt, amit már mais tud minden szociáldemokrata, hogy nem tisztességes dolog az könyörögni alamizsnáért, hanem férfias erővel arra törekedni, hogy azt a társadalmi rendet, melyben a társadalmat fentartó szorgalmas munkásnak minden öltözéke úgy mint élelmiszere a semmittevőknél el van zárva, a semmittevőkkel együtt a föld színéről elsöpörni. Mint hallottuk, a plébános úr az „ő szent“ beszédei közt újságolni is szeret. Hát erre is ajánlunk valamit a nagyságos urnak és pedig azt, hogy az életben nemcsak istentagadó szoczialisták vannak, hanem sikkasztásért, csalásért, hamis tanúvallomásért, kis gyermekeken elkövetett fajtalanságért, rablógyilkosságért stb. bűnök elkövetéséért bebörtönözött papok is. Ezt is újságolja el! Sztrájk a Höffler-bőrgyárban. ! A pécsi Höffler-féle bőrgyár munkásai — épen a szent karácsony hetében — 8 órai munka, 8 órai pihenés, 8 órai szórakozás. — Csókolj meg még egyszer és — utoljára, mert nemsokára megyek, még csak néhány pillanat s — többé nem látsz. — Hát nem jösz vissza többé soha ? Ő megint kaczérul mosolyogni kezd és tagadólag rázza fejét. — Nem hagysz most csak emléket ? Az sem kell nélküled. Vidd el azt is. Megint tagadólag intett. — Te esztelen tréfát üzesz velem. Te igazán nem érdemled meg, hogy szeressen az ember. Te . . . te . .. kis kaczér baba! ■— s ajkaink újra és újra összeforrnak. Egy másik alak toppan most a szoba közepére. Toprongyos, vénhedt emberke, gondozatlan hajjal, és szakállal, piszkos, szinehagyott ruhában, vállán foltos tarisznya csüng alá, kezében görcsös bot, szemeiből az éhség kandikál ki. — Szervusz! — dörmögi s durván fölráz kéjes mámoromból. — Mit kívánsz? — kérdem rezignálódva. — Semmit! — felel ő közönyösen s széket véve, mellém telepszik. Ruhájáról csak úgy árad le a bűz, a dohos pinczeszag. — Hisz tudod, hogy én kevéssel beérem, csak ne lássalak haragudni. A kedves leányka orrát fintorgatja a különös szagra s duzzogva suttogja: — Micsoda kiállhatatlan ember ez. Nem az én körömbe való. Megyek is már. Szervusz! — s elhalmoz csókjaival. A kályhában még egy utolsót lobban a tűz s — kialszik. Csak a parázs gyenge fénye világit ki a rostélyon keresztül. Ő tündériesen libegve távozik ölemből, még egy csókot int s eltűnik a homályban. A fali óra gépiesen rója egymásután az ütéseket: — 1—2—3—4—5—6—7—8—9— 10-11—12. — Tudjátok-e, ki volt e bájos, kaczér leányka? — A szemény volt. A vén, rongyos ember közelebb húzódik hozzám. Sovány, kiaszott karjaival, melyekről czafatokban lóg a rongy, magához szorit. Fagyos borzongás fut át egész testemen. Hallom a kaczagását s hallom a mint a bajusza alatt mormogja : — Elment. . . he-he-he . .. Száraz, fekete kenyeret vesz elő a piszkos tarisznyából s elébem tolja. — Nesze ... Itt maradok veled ... he-he-he. Igen barátom . . . he-he-he .. ; Csak tudod a nevemet, én a Nyomor vagyok, tán nem is kell mondanom. — Hisz régen ismerjük már egymást ! —s ezzel egy fagyos csókot lehel arczomra, midőn megborzongok. • A Künn már teljesen megvirradt. Friss hóréteg borítja a keskeny udvart. A kis szobában dermesztő hideg van. A kályhából kialudt a tűz, csak a hainn aladt pislákol még egy-egy parázsdarabka. Behallatszik, amint harsány hangon kiáltják a gyerekek az udvaron: — Boldog uj épet! (Budapest, 1902.) Romanek István. sjc * 3