Munkás, 1910 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-01 / 1. szám

2 MUNKÁS 1910. januát 1 kérdés háttérbe szorul, minden tö­rekvésükről lemondanak, ha arról van szó, miképen lehetne ezt a „ve­szedelmet“ elkerülni. Tisza István grófot négy esztendővel ezelőtt hazaárulónak, aljas, becstelen poli­tikusnak kiáltották ki. És ma mint a politikai becsületesség mintaké­pét emlegetik. Miért? Mi történt ezen négy esztendő alatt? Talán Tisza István országboldogitó re­formokkal szerzett magának hal­hatatlan érdemeket? Talán felha­gyott elveivel és azoknak táborába állott, akik a magyar vezényszó hangoztatásával rekedtre kiabálják agukat? Vagy most már ő sür­geti a bécsi kamarillánál a külön ámterületet, a magyar nemzeti bankot? Dehogy, egyiket sem tette, "gy év óta nem szerepelt a poli­pban és mégis becsületes politi- lett a ledorongolt hazaáruló- . És mindez azért, mert Tisza .jtván kijelentette, hogy az általá­nos választói jog ellen a legelke- seredettebb harcra hajlandó, mert azt nemzeti csapásnak tekinti. Amed- dig tehát vezényszóról, nemzeti vívmányokról és más hasonlókról van szó, az urak szívesen komé- diáznak a nyilt színen,, játszanak ellenségesei it és vannak, akik fel­ülnek nekik, komolyan veszik ezt a játékot. De ha az ő közös osz­tályérdekükről van szó, ha a feu­dális uralom forog veszedelemben, akkor nincs köztük többé ellentét, akkor nem babra megy többé a játék és akkor Andrássy, Apponyi, Tisza, meg ahány feudális úr csak lakik ebben az országban, vala­mennyi egyesült erővel küzd a közös ellenség, a népjogok ellen. És aki az ellen küzd, az hazafi, az becsületes politikus — az ő szótáruk szerint. Aki az ellen küzd, annak megbocsáttatik minden bűne, mert a népparlamentben rejlő nem­zeti veszedelmet hárítja el. Hiszen az ő fogalmaik szerint a haza — az a feudálisok országa; a nem­zeti jogok a feudálisok kiváltságait jelentik, ami tehát ezt megingatná, nemzeti veszedelmet képez. Ez a nagy urak okoskodása és ebben nincs különbség a hazaáruló Tisza és a honmentő Apponyi között. Most tehát egységes csatasorban állnak a nemzeti veszedelemnek elkeresztelt feudális pusztulás har­cosai és velük szemben egységes csatasorban kell állni mindazoknak, akiknek elnyomatását, letörését, ki­zsákmányolását jelenti a feudálisok garázda uralma. Fel kell végre éb-1 redni annak az öntudatnak, mely nem tűr becsapást, nem tűr ámí­tást, hanem világosan látja, hogy két érdek áll egymással ellentétben, néhány ezer kiváltságosból álló osztály érdeke és a dolgozó, el­nyomott millióké. És ezekhez az elnyomottakhoz nemcsak a mun- kanélkül lézengő proletár tartozik, de mindenki, akinek sorsa nin­csen megalapozva legalább is oly vagyonnal, mely neki munka nélkül megélhetést biztosit. Ennek az öntudatnak kell felébredni és akkor nem fogunk átélni oly cso­dákat, hogy hazaffi lesz a haza­árulóból és hazátlan bitangnak ki- álltják ki azokat, kiknek munkájá-| jából az egész „haza“ él. Becsületes öntudat, a népjogok | becsületes kiépítése, ezek jelentik I nekünk az uj korszakot, az uj 1 esztendőt. Aránylagos adózás. Semmi sem idealisabb az emberi akaratban, mint az, hogy a kis jö­vedelmű polgárság, méginkább pedig a bérmunkásoknak t letlehetősége meg- könnyittessék. Nem is férne szó ezen tárgyhoz, ha a körülmények szüksé­gessé nem tennék ezt. A régi időkre visszaemlékezve, amely pedig akkor is magában hordta az egyenetlenségek so­kaságát, mégis a maival arányosítva, kívánatosabb volna. Ha pedig az em­beriség művelődése magával hozta a változatosságnak ezen rossz társát, a nehezebb megadóztatást, azért ez még nem jelenthette egyszersmind azt is, hogy ezen megadóztatásnak oly egye­netlennek kell lenni, hogy azt nagyobb részében a gyengébbek viseljék. Általános művelődés és közegész­ség ügy szoros kapcsolatban haladtak egymással. Hogy hűek legyünk az is­mertetésben, meg kell jegyeznünk azt, hogy a művelődés és közegészségügy csak lepelnek volt jó, mert szükséges volt ezeknek népszerűségénél fogva kiállítani őket, hogy ezeknek révén legyen beszedhető azon óriási pénz­összeg, melyet azok elhagyásával más célokra fordítottak. Mert tény az, hogy a műveltségnek hazáját, az iskolákat Magyarország számos községében, városában nélkü­lözni kénytelenek a lakók, ezt az anal­fabéták sokasága igazolja. Igaznak kell elismernünk azt is, hogy a közegész­ségügy is mostoha gyermekként ten­gődik, ezt a most járványszerü beteg­ségek, a betegek kellő helyiségben való elhelyezhetetlensége igazolja. És nem változtat az említettek lényegén az, ha némely helyen a dolgok más­ként alakultak, mert az általános vi­szonyok szemléltetnek. Ha ezek után aztán a gazdasági rendezettségeket vesszük szem elé, látnunk kell azt, hogy azoknak elha­nyagolása még ezt sem, a gazdasági visszásságot sem enyhíti. Hisz az állami bevételek ma úgy állanak, hogy a kiadásokat nem, vagy csak nehezen fedezik. A legképtelenebb adózási ne­met rójják ki az ország lakosaira. A mikor a legutolsó bérmunkás is azért fizeti a kenyérért a 19—23 krt, mert az agráristák spekulációja erre kény­szerítik, a mikor a kispolgár beleőszül a sok hivatalos és nem hivatalos fize­tési kötelezettségbe, mikor mindany- nyiunk érezzük a drágaságnak nap­nap után való elviselhetetlenebbé vá­lását, akkor hivatalos számokba, kimu­tatásokba kár temetkeznünk. És ha most a politikai alakula­tokkal beköszönő teherviselést szem­léljük, akkor megállapítható, hogy ép­pen a most uralmon levő politikai pártnak idejében, a függetlenségi kor­szaknak kirótt terhei a legelviselhetet­lenebb. Az eddigi kormányoknak, a melyeknek tagjai mindig a felsőbb tízezrek soraiból kerültek ki, köszö­nettel soha sem adózhattunk. De maga a polgárság, amely az ezelőtti szabad­elvű korszakot mielőbb másvilágra óhajtotta küldeni és a függetlenségi pártot látta sorsa megváltójának, kény­telen elismerni, hogy számításait nagy csalódás érte. Legyünk tehát most már tisztában, miért nem bírja a mai kormányrend- szer azt a népszerűségét nemcsak fo­kozni, de még megtartani sem, amely három évvel ezelőtt még oly nagyon virágzott. Az akkor még „nemzeti vezéred­nek hitt emberek hatalomhoz jutottak. A hatalom páholyában most már nem nemzet vezérek oly jól érzik magukat, hogy annak elhagyásának még gon­dolatától is irtóztak. De mert ők is a felsőbb tízezer soraiból kerültek ki, hát szerintük nagy méltánytalanság volna az, ha társaiknak és — maguk­nak terheket rónának. Ezért van aztán az egyenetlen teher­viselés. A nagy latifundiumok és nagy munkatelepek oly sok kedvezményben részesülnek, hogy a kisbirtokosok és kisiparosok terheivel arányosítani is begyen minden munkás szakegyletének tagja.

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents