Művelődés, 1961 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám
MAJTÉNY ERIK Ismertem én e kőrengeteg sok zegét-zúgát, de most emberek, járművek, hársak útvesztőiben az utcát egyre kevésbé lelem. És meg-megállok, nézem a lebontott sarkok, pöttömnyi házak, boltok meghitt helyén a gyékény kerítést... Egy nagy kotrógép amott kezdi, nézd, a talaj tömbjét fölemészteni, gépkocsi hőköl, téglákkal teli. Ma itt raknak alapot, holnap már amott nyers falat vakolnak, s ahol betont kevertek nemrég, most, mikor ismét számbavennéd, öt emeletnyi magasságban az ablakban már friss virág van. S a ház növekszik napról napra, szinte csontjait ropogtatja a város. Mészporos ködéből mosolygó falak száza épül. És itt is, ott is boldog újság: betelnek a foghíjas utcák. Az élet, mely itt szűk körökben rostokolt, most magasra szökken. Honfoglalás ez is — merészebb jövőt vívnak itt új vitézek. Kék dobpáncéljukat felöltve tábort ütnek, hol vén fal dőlt le. És indulnak vidám rohamban, csatáznak egyre magasabban. A föld gyomrából fémtetőkig — van-e száguldás, ennél hősibb ?! Új ház, új város, új valóság, a fényt új ablakszemek szórják. Mögöttük emberek, családok, friss reggelek, sugárzó álmok. És innen fentről messze látni: nőnek jövendő palotái a békés, emberséges kornak, amely egyre kevésbé holnap, mely egyre inkább büszke ma, a remények legszebbikét tárja igazabb, nyíltabb napvilágra szilárd beton-bordázata. - AZ ORSZÁG SZÍVE -