Művelődés, 1963 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
SZÉKELY JÁNOS FÖLDI Mondják, az eleven test Folyvást cseréli anyagát. Hét évenként az élő Tetőtől talpig átkölti, merőben Átépíti magát. — Ismered őt ? Hét év után ha látod, Új testtel járkál egykori barátod. Más atomokból Épül már a csontja. Más atomokból Izmában, bőrében, agyában Egyetlen sejt sem ugyanaz, mint régen Más idegszálak nógatják feléd és Más anyagot nyújt ismerős kezében. Tetőtől talpig új és más lett Tán nincsen is, Amint nem vagy te sem. — Mindezt tudod, s borzongva látod. Hogy mégis ő, és mégsem idegen. — Ilyen a föld is : önmagával Azonos percre sem marad. Kicserélődik, újraépül. Átlényegül (egészen mindegy. Hét-e vagy hétszer hetven év alatt). Esők oldják és felszívják a rózsák. Széttördelik és beporozzák A jó szelek. Ráhinti lisztjét A csillag is, mely egykor Fölötte tündökölt. Más lett és új. Mégis, ha rálépsz, Borzongva érzed : ugyanaz a föld. Nem, nem hiszem, Hogy ez a föld, Melyet kezemben tartok, S most kicsorgatok ujjaim között, Anyagában is ugyanaz lehetne, Mint amit egykor vérük öntözött — Nem, nem hiszem ! — A kerítésen innen, Az üvegszemű épület alatt kavics-rakás, lapos homok-kupac volt, S a tiszta vér e homokra patakzott, S e szent homokból semmi sem maradt. Nem az a föld ez, Melyre az a hó hullt. Nem az, Amelyen rendületlen álltak, Nem az, Amelyet süppedőssé gyúrtak És dagasztottak álltukban a lábak. Nem az a föld ez, melyről dideregve Néztek a künt csillámló fegyverekre Az igazak. — Nem ez a föld, mely végül elringatta A holtakat. — Új és más föld ez ! Azt a homokot Elhordták innét régen. Hófehér Mészbe keverték, míg a házakon Vörös foltokban serkent ki a vér. Betonba gyúrták azt a kavicsot, Ha támaszul e csarnokok falának. S az elesettek vére láthatatlan Ég és vöröslik a falakban, S nevében is a győztes Grivicának. Nem, Ez a föld, melyet kezemben tartok. Már nem az egykori homok. Egy atomot sem őriz többé abból : Rózsát terem és bazsalikomot. Humusszá lett a föld, kertté az udvar. Hogy azok, akik évezredeken át Folyvást véreztek, beszivhassák végre A bazsalikom hűvös illatát. Új humusz ez. De talpam és kezem Borzadva tudja : ugyanaz a föld. — A régi rög, a meggyötört, melyen igazak vére, embervér ömölt. Hiába váltott anyagot azóta, Hiába termett rózsát és fehér Petúniát, mert ujjaim között is Épp úgy csorog ki, nézd, miként a vér. Grivica földje ! Megvagy még, amint Megvan a tétlen csarnok is amott, Melyben egy szinte gyermek-arcú hős Visongatta a munkásriadót... Mely naggyá tett egy téli délután, Ámbár örökké újat gyúr magából, Testet cserél, és anyagából Mindegyre fogy a régi veterán. Megvagy , szivünkben és eszünkben élsz Elődök földje, hajdani homok. S te is, új föld, mely itt és mindenütt A nagy virágzás magvát hordozod. Eggyé ötvözve oltjuk át neved Amaz mindent átépítő jövőbe, Melyben átépülsz, s mégis megmaradsz, Grivica véres, életittas földje.