Napjaink, 1963 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

«­I BIHARI SÁNDOR: Tuembius inga ifi Szomorít engem az idő, nem lesz olyan agysejtem, hogy mindig megmaradjon, és minden emlékednek helyet adjon, s belőlem, aki vagy, el ne apadjon. Hát élek így. Halálra megbántottam, hogy egy életben a szenvedést gyönyörré fokozzam, a gyönyört szenvedéssé s emlékké, hogy a nyárnak veled tanúja voltam.­­ A színeket látom, mikből a nyár komponált, bronz-fekete­ ragyogást, fehéret, lilát, a hőség felfutó spiráljait, melyekben testeddé oldódott a világ. Életem életed mellett lett gyönyörű, a megváltó tájban neveddé, cinkosoddá tömörül a fa, a víz, az asztal, a betű. Itt vagy velem, dolgaid fényverései hoznak. Előttem kötöz önmagába a jelképes világ, a fehér napok, a fekete­ szemöldű éjszakák a lila alkonyatok,hajnalok, életemben a mindenütt­ jelenvoltod kiált. Idők hatványa rajtunk, ez a tömény vigaszom, míg egyszer, amire csontjaim rábízom, csak az őriz téged is. De mindig lesz, aki felismer, közös képletté változó liliom. II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ÉSZ­AK-MAGYARORSZÁGI IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1963. JANUÁR 1. IGÉNY és LEHETŐSÉG Irodalmi, művészeti elesése kapcsán a kongresszusi beszámoló­ban, a küldöttek hozzászólásaiban többször esett szó a kísérletezés le­hetőségéről, az alkotómunka szabad­ságáról. De hangzottak szavak az ez­zel együtt járó felelősségérzet fon­tosságáról is, és a hangsúly, mint a vitazáróból kiderült, ez utóbbin van. Ez az alkotói felelősség azonban nem a hivatalos szervek előtti (esetleg ad­minisztratív rendszabályoktól tartó), hanem az ország jószándékú, dolgoz­ni és olvasni akaró emberei, a pozi­tív társadalmi erők, önmagunk és az igazság előtti felelősségérzet igényét jelenti. A személyi kultusz időszakának bírálatával együtt új, friss áramla­tok telítették szemléletünket, és a szabadabb, az élet követelményeihez jobban alkalmazkodó felfogásunk születő alkotásokban, művészibb színvonalú munkákban hozta ered­ményét. Felfedeztük és elismertük, hogy a „nép- és osztályellenség” közötti alapvető ellentmondáson kívül van ellentmondás és bírálni való a szo­cializmust építők, a „nép” táborán belül is, és az irodalomnak ezt is ki kell fejeznie. Sorra láttak napvilágot az önzést, a polgári erkölcsök újjáéledését, a harácsoló szenvedélyt, másrészt a szektás magatartás veszélyes kö­vetkezményeit ábrázoló művek. Fel­villantotta néhány mű már a falu szocialista átszervezésének reális ne­hézségeit is. Van tehát már némi er vjr£ér.­r ezen a téren, de még sok a tennivaló is Az ötvenes évek első született, a sokszor téves politikai koncepciót „illusztráló”, „bizonyító” művek egyoldalúan a társadalmi vi­szonylatok felől, kívülről közelítettek az emberhez, és a legtöbbször el se jutottak az egyéniség lényegéhez. A túlzott „tárgyias” szemlélet, a munka fogalmának elvont, fétisizáló kezelé­se, az egysíkú, a „pártért élő-hajó”, és az „ellenség” figurái nem nyújtot­tak hiteles élményt. Az utóbbi években felnövekvő író­nemzedék (mintegy az előbbi mód­szer ellenpontozásaként) az élet friss áramát keresve, belülről, szubjektív lírai módon igyekszik megragadni té­máját, alakjaik sokrétű­­ egyénisé­gekből kiindulva, keresve és magya­rázva a szélesebb körű társadalmi, emberi viszonylatokat. Műveik mű­vészi erejét, hitelét leginkább alak­jaikkal, azok célkitűzéseivel való szenvedélyes azonosulás adja. Mindez persze inkább „lírai” mint „epikai” hitelt jelent, és így az ered­mények mellett még mindig fájlal­hatjuk, a bonyolultabb összefüggése­ket feltáró, szélesebb sodrású epikai művek hiányát. Talán azért alakult így a helyzet, mert a „lírai” reagálás kisebb appa­rátust, kevesebb időt és teret igényel, mint a nagyobb lélegzetű epikai al­kotás, és gyorsabban követheti a va­lóság változásait. Talán ebben leli magyarázatát az a tény, hogy (egé­szen a legutóbi időkig) felnövekvő lírikus nemzedékünk nagyobb, egy­ségesebb hangerővel fejezte ki tör­ténelmi, társadalmi körülményeink lényegét, és hogy az epikában is a lírai telítésű kisregény az uralkodó. A nagyobb igény fájlalása mellett azonban igazságot kell szolgáltatnunk a lírát célzó olyan véleményekkel szemben, amelyek szerint a líra, mint szubjektív alanyi műfaj, csak távolról, halvány áttétel­lel utal a környező valóságra. Ez az elgondolás semmiképp sem helyesel­,­hető, mert nyilvánvaló, hogy a költe­tő érzéseit, gondolatait, életfelfogá­sát, világképét a környező valóság alakítja, és bár a lírikus közvetlenül önmagáról beszél, egyéniségének milyensége (az alanyi kifejezésmód ellenére) erőteljesen utalhat a tárgyi valóságra. Ha az alkotások tematikáját vizs­gáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy bár a személyi kultusz negatív vonás­ai­­a „hogyan tovább” kérdést művészi szinten bontogató művek­­nak feltárását elkezdtük már, de még mindig késnek a jövő perspektíváit. Tudjuk, könnyebb felvetni, mint megoldani a problémákat. Azt is tud­juk, még mindig tisztázatlan sok olyan fontos, a szocialista realizmus­sal kapcsolatos elvi, esztétikai kér­dés, amelyek megoldása nagyban se­gíthetné az alkotó művészeket. Tisztázatlan például az az alapve­tő, a szocialista realizmust a kritikai realizmustól megkülönböztető prob­lematika, hogy meddig mehetünk el a pillanatnyilag, kézzelfoghatóan még jelentéktelen, de a jövő ígéretét rejtő valóságelem művészi hangsúlyozásá­ban. Nem véletlen, hogy a polgári esz­téták részéről, talán éppen e kérdés­sel kapcsolatban éri a legtöbb vád a szocialista realizmus híveit. Mert valóban igazi tehetség, képzettség, lé­nyeglátás és valóságfeltáró erő szük­séges ahhoz, hogy valaki felismerje a ma még jelentéktelennek látszó moz­zanatban a holnap döntő erőtényező­jét. Művekkel kell bizonyítani, hogy ez lehetséges. Félreértés ne­ essék' Nem az / K't/t'/tpp ötvenes évek első felében erőszakolt „hurrá optimiz­­mus”-t kérjük irodalmunktól. Ma már parodisztikusan hatna például az a vitatéma, hogy a szocializmus­ban lehet-e halálfélelme a költőnek, és énekelhet-e erről. Nyilvánvaló, hogy a mi társadal­munkban is lehetnek, és vannak egyéni bánatok, összeroppanások, és az írónak, költőnek joga van írni er­ről Az se tagadha­tó, hogy különösen a nagyvárosi életforma még ma is ad némi talajt a „magányosság” lírának, az egyéni sorsok zsákutcájának. Nem várhatjuk minden verstől, minden kisebb lélegzetű műtől valóságunk teljes keresztmetszetét. De hisszük, hogy életünk meghatározó fő erővo­nalai a pozitív életérzést és világké­pet erősítik. Eszményünk a cselekvő, az alkotó ember a maga differenciált egyéniségével, életet igenlő világké­pével. És ha egy-egy kisebb műtől nem is minden esetben, de az életmű egy nagyobb egységét tekintve már eb­ben az értelemben várjuk a művészi megformálást. Úgy gondoljuk, feles­leges elemezni azt a tényt, hogy egy ilyen jellegű irodalom nem a társa­dalmunkban még meglevő hibák és nehézségek kendőzésével, hanem csak azok éles, őszinte, energikus felvetésével valósítható meg. Feladataink sokrétűek, és ezért van nagy jelentősége a kísérletezés lehe­tőségének, az alkotó munka szabad­ságának. Szocialista társadalmunk modern, bonyolult valóság, és nem megnyugtató, hogy e bonyolult, mo­dern valóság kifejezésére eddig fő­leg csak a kritikai realizmus eredmé­nyeit használtuk fel. Bátrabban, al­kotóbb módon kell nyúlnunk más irodalmi hagyományokhoz is, és bát­rabban kell új módszerek kidolgozá­sán fáradoznunk. Az új lehetőségek követelményének a felvetésekor azonban azt is jeleznünk kell, hogy nem tartjuk célravezetőnek az erő­szakolt, a mindenáron hökkenteni akaró szándékot sem. Helytelennek tartjuk például azt a véleményt is, amely szerint, mivel a kapitalizmus viszonyai között nagyra növő szocialista írók, költők szinte kivétel nélkül átmentek az avant­­gardizmus előiskoláján, ez a szocia­lista irodalom szükségszerű kiinduló pontja és első szakasza. E nézet hívei elfelejtik azt a tényt, hogy e költők és írók (Majakovszkij, Brecht, Ara­gon, Eluard, József Attila stb.) más művészekkel együtt, hasonló társa­dalmi környezetből indulva, azonos problémákra kerestek magyarázatot, megoldást. Útjaik (szocialista művé­szek , avantgardisták) úgy is olyan mértékben váltak el, ahogy és ami­lyen mértékben a szocialista költők, írók magyarázatot és kiutat találtak a világ, a társadalom kérdéseire. Az avantgardisták válasza mindvé­gig groteszk fintor maradt. Mai társadalmi környezetünk nem teszi szükségszerűvé ez út végigjárá­sát, de­­ a kísérletezés lehetősége nyitva áll. Ezzel kapcsolatban még a követke­zőkre szeretnénk utalni. A formai, a kifejezésbeli újszerű­ségre való törekvés csak addig iga­zolható, míg megfelel a mű belső tör­vényszerűségeinek, ha nem törekszik önálló, a tartalmi elemektől függet­len életre. A másik észrevételünk a művészi kifejezés és az élmény­köz­vetítés kapcsolatára vonatkozik. Az alkotó nem elégedhet meg a kifejezés élményével, azzal, hogy valami új­szerű, soha nem látott kifejezésbeli apparátusra tett szert. Az irodalom a nyelvvel való gondolat­érzés köz­vetítés eszköze, és az író a képi, kife­jezésbeli áttételek útvesztőibe csak addig merészkedhet, ameddig még meglehet a reménye, hogy követni tudják. (Az idő nem igazolta a da­daistákat sem.) Látjuk tehát, hogy a nagybetűs le­hetőség nem a közegellenálás nélküli szárnyalás állapotát jelenti. A va­lóság, a művészet szigorú törvény­­szerűségei, az írói lelkiismeret, a fel­­adatválalás, a felelősség és köteles­ségérzet összhatása, szab irányt és ütemet utunknak. OLTYÁN BÉLA

Next