Napjaink, 1963 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
«I BIHARI SÁNDOR: Tuembius inga ifi Szomorít engem az idő, nem lesz olyan agysejtem, hogy mindig megmaradjon, és minden emlékednek helyet adjon, s belőlem, aki vagy, el ne apadjon. Hát élek így. Halálra megbántottam, hogy egy életben a szenvedést gyönyörré fokozzam, a gyönyört szenvedéssé s emlékké, hogy a nyárnak veled tanúja voltam. A színeket látom, mikből a nyár komponált, bronz-fekete ragyogást, fehéret, lilát, a hőség felfutó spiráljait, melyekben testeddé oldódott a világ. Életem életed mellett lett gyönyörű, a megváltó tájban neveddé, cinkosoddá tömörül a fa, a víz, az asztal, a betű. Itt vagy velem, dolgaid fényverései hoznak. Előttem kötöz önmagába a jelképes világ, a fehér napok, a fekete szemöldű éjszakák a lila alkonyatok,hajnalok, életemben a mindenütt jelenvoltod kiált. Idők hatványa rajtunk, ez a tömény vigaszom, míg egyszer, amire csontjaim rábízom, csak az őriz téged is. De mindig lesz, aki felismer, közös képletté változó liliom. II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1963. JANUÁR 1. IGÉNY és LEHETŐSÉG Irodalmi, művészeti elesése kapcsán a kongresszusi beszámolóban, a küldöttek hozzászólásaiban többször esett szó a kísérletezés lehetőségéről, az alkotómunka szabadságáról. De hangzottak szavak az ezzel együtt járó felelősségérzet fontosságáról is, és a hangsúly, mint a vitazáróból kiderült, ez utóbbin van. Ez az alkotói felelősség azonban nem a hivatalos szervek előtti (esetleg adminisztratív rendszabályoktól tartó), hanem az ország jószándékú, dolgozni és olvasni akaró emberei, a pozitív társadalmi erők, önmagunk és az igazság előtti felelősségérzet igényét jelenti. A személyi kultusz időszakának bírálatával együtt új, friss áramlatok telítették szemléletünket, és a szabadabb, az élet követelményeihez jobban alkalmazkodó felfogásunk születő alkotásokban, művészibb színvonalú munkákban hozta eredményét. Felfedeztük és elismertük, hogy a „nép- és osztályellenség” közötti alapvető ellentmondáson kívül van ellentmondás és bírálni való a szocializmust építők, a „nép” táborán belül is, és az irodalomnak ezt is ki kell fejeznie. Sorra láttak napvilágot az önzést, a polgári erkölcsök újjáéledését, a harácsoló szenvedélyt, másrészt a szektás magatartás veszélyes következményeit ábrázoló művek. Felvillantotta néhány mű már a falu szocialista átszervezésének reális nehézségeit is. Van tehát már némi er vjr£ér.r ezen a téren, de még sok a tennivaló is Az ötvenes évek első született, a sokszor téves politikai koncepciót „illusztráló”, „bizonyító” művek egyoldalúan a társadalmi viszonylatok felől, kívülről közelítettek az emberhez, és a legtöbbször el se jutottak az egyéniség lényegéhez. A túlzott „tárgyias” szemlélet, a munka fogalmának elvont, fétisizáló kezelése, az egysíkú, a „pártért élő-hajó”, és az „ellenség” figurái nem nyújtottak hiteles élményt. Az utóbbi években felnövekvő írónemzedék (mintegy az előbbi módszer ellenpontozásaként) az élet friss áramát keresve, belülről, szubjektív lírai módon igyekszik megragadni témáját, alakjaik sokrétű egyéniségekből kiindulva, keresve és magyarázva a szélesebb körű társadalmi, emberi viszonylatokat. Műveik művészi erejét, hitelét leginkább alakjaikkal, azok célkitűzéseivel való szenvedélyes azonosulás adja. Mindez persze inkább „lírai” mint „epikai” hitelt jelent, és így az eredmények mellett még mindig fájlalhatjuk, a bonyolultabb összefüggéseket feltáró, szélesebb sodrású epikai művek hiányát. Talán azért alakult így a helyzet, mert a „lírai” reagálás kisebb apparátust, kevesebb időt és teret igényel, mint a nagyobb lélegzetű epikai alkotás, és gyorsabban követheti a valóság változásait. Talán ebben leli magyarázatát az a tény, hogy (egészen a legutóbi időkig) felnövekvő lírikus nemzedékünk nagyobb, egységesebb hangerővel fejezte ki történelmi, társadalmi körülményeink lényegét, és hogy az epikában is a lírai telítésű kisregény az uralkodó. A nagyobb igény fájlalása mellett azonban igazságot kell szolgáltatnunk a lírát célzó olyan véleményekkel szemben, amelyek szerint a líra, mint szubjektív alanyi műfaj, csak távolról, halvány áttétellel utal a környező valóságra. Ez az elgondolás semmiképp sem helyesel,hető, mert nyilvánvaló, hogy a költető érzéseit, gondolatait, életfelfogását, világképét a környező valóság alakítja, és bár a lírikus közvetlenül önmagáról beszél, egyéniségének milyensége (az alanyi kifejezésmód ellenére) erőteljesen utalhat a tárgyi valóságra. Ha az alkotások tematikáját vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy bár a személyi kultusz negatív vonásaia „hogyan tovább” kérdést művészi szinten bontogató műveknak feltárását elkezdtük már, de még mindig késnek a jövő perspektíváit. Tudjuk, könnyebb felvetni, mint megoldani a problémákat. Azt is tudjuk, még mindig tisztázatlan sok olyan fontos, a szocialista realizmussal kapcsolatos elvi, esztétikai kérdés, amelyek megoldása nagyban segíthetné az alkotó művészeket. Tisztázatlan például az az alapvető, a szocialista realizmust a kritikai realizmustól megkülönböztető problematika, hogy meddig mehetünk el a pillanatnyilag, kézzelfoghatóan még jelentéktelen, de a jövő ígéretét rejtő valóságelem művészi hangsúlyozásában. Nem véletlen, hogy a polgári esztéták részéről, talán éppen e kérdéssel kapcsolatban éri a legtöbb vád a szocialista realizmus híveit. Mert valóban igazi tehetség, képzettség, lényeglátás és valóságfeltáró erő szükséges ahhoz, hogy valaki felismerje a ma még jelentéktelennek látszó mozzanatban a holnap döntő erőtényezőjét. Művekkel kell bizonyítani, hogy ez lehetséges. Félreértés ne essék' Nem az / K't/t'/tpp ötvenes évek első felében erőszakolt „hurrá optimizmus”-t kérjük irodalmunktól. Ma már parodisztikusan hatna például az a vitatéma, hogy a szocializmusban lehet-e halálfélelme a költőnek, és énekelhet-e erről. Nyilvánvaló, hogy a mi társadalmunkban is lehetnek, és vannak egyéni bánatok, összeroppanások, és az írónak, költőnek joga van írni erről Az se tagadható, hogy különösen a nagyvárosi életforma még ma is ad némi talajt a „magányosság” lírának, az egyéni sorsok zsákutcájának. Nem várhatjuk minden verstől, minden kisebb lélegzetű műtől valóságunk teljes keresztmetszetét. De hisszük, hogy életünk meghatározó fő erővonalai a pozitív életérzést és világképet erősítik. Eszményünk a cselekvő, az alkotó ember a maga differenciált egyéniségével, életet igenlő világképével. És ha egy-egy kisebb műtől nem is minden esetben, de az életmű egy nagyobb egységét tekintve már ebben az értelemben várjuk a művészi megformálást. Úgy gondoljuk, felesleges elemezni azt a tényt, hogy egy ilyen jellegű irodalom nem a társadalmunkban még meglevő hibák és nehézségek kendőzésével, hanem csak azok éles, őszinte, energikus felvetésével valósítható meg. Feladataink sokrétűek, és ezért van nagy jelentősége a kísérletezés lehetőségének, az alkotó munka szabadságának. Szocialista társadalmunk modern, bonyolult valóság, és nem megnyugtató, hogy e bonyolult, modern valóság kifejezésére eddig főleg csak a kritikai realizmus eredményeit használtuk fel. Bátrabban, alkotóbb módon kell nyúlnunk más irodalmi hagyományokhoz is, és bátrabban kell új módszerek kidolgozásán fáradoznunk. Az új lehetőségek követelményének a felvetésekor azonban azt is jeleznünk kell, hogy nem tartjuk célravezetőnek az erőszakolt, a mindenáron hökkenteni akaró szándékot sem. Helytelennek tartjuk például azt a véleményt is, amely szerint, mivel a kapitalizmus viszonyai között nagyra növő szocialista írók, költők szinte kivétel nélkül átmentek az avantgardizmus előiskoláján, ez a szocialista irodalom szükségszerű kiinduló pontja és első szakasza. E nézet hívei elfelejtik azt a tényt, hogy e költők és írók (Majakovszkij, Brecht, Aragon, Eluard, József Attila stb.) más művészekkel együtt, hasonló társadalmi környezetből indulva, azonos problémákra kerestek magyarázatot, megoldást. Útjaik (szocialista művészek , avantgardisták) úgy is olyan mértékben váltak el, ahogy és amilyen mértékben a szocialista költők, írók magyarázatot és kiutat találtak a világ, a társadalom kérdéseire. Az avantgardisták válasza mindvégig groteszk fintor maradt. Mai társadalmi környezetünk nem teszi szükségszerűvé ez út végigjárását, de a kísérletezés lehetősége nyitva áll. Ezzel kapcsolatban még a következőkre szeretnénk utalni. A formai, a kifejezésbeli újszerűségre való törekvés csak addig igazolható, míg megfelel a mű belső törvényszerűségeinek, ha nem törekszik önálló, a tartalmi elemektől független életre. A másik észrevételünk a művészi kifejezés és az élményközvetítés kapcsolatára vonatkozik. Az alkotó nem elégedhet meg a kifejezés élményével, azzal, hogy valami újszerű, soha nem látott kifejezésbeli apparátusra tett szert. Az irodalom a nyelvvel való gondolatérzés közvetítés eszköze, és az író a képi, kifejezésbeli áttételek útvesztőibe csak addig merészkedhet, ameddig még meglehet a reménye, hogy követni tudják. (Az idő nem igazolta a dadaistákat sem.) Látjuk tehát, hogy a nagybetűs lehetőség nem a közegellenálás nélküli szárnyalás állapotát jelenti. A valóság, a művészet szigorú törvényszerűségei, az írói lelkiismeret, a feladatválalás, a felelősség és kötelességérzet összhatása, szab irányt és ütemet utunknak. OLTYÁN BÉLA