Napjaink, 1964 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-01 / 1. szám

m. évfolyam 1. szám É­S Z A K-M A G­Y A R O R S Z Á G I IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1964. január 1. A harmadik évfolyam -féljen az új esztendő! Az egymás nyomába lépő esztendőkre is áll­t, a mondás: elhunytról jót vagy semmit. A kegyelet azonban sosem volt olyan erős érzés, hogy az ember múltat újraértékelő, vagy egyszerűen csak elrendező szándéka előtt elállhatta volna az utat. Vissza­­visszatévedünk múltunkká kövesült esztendőkre, a jót, ami hozott, kö­szönjük, szűkszavúan, egyetlen szóval, ami nem tetszett, kitálaljuk. Jó és rossz dolgainkról mi „fehéren fekete” számot adtunk olvasóink­nak. Ott az egymásra rakott 12 példány, az elhunyt 1963-as esztendő tükör­képének, időtlen emlékezetének szánt irodalom, sok-sok vers, „darabra" kevesebb, terjedelemre több elbeszélés, riport, vitatkozó vagy elismerő kritikai írás, képzőművészeink munkái. Az olvasók véleményét munkánk­ról nem eléggé ismerjük, hacsak lapunk példányszám-emelkedéséből nem vonunk le erre utaló következtetéseket. De az túlságosan hízelgő volna. A kezdés nyolc hónapjában keserű szájízzel vettük tudomásul, hogy 20—25 százalékos remittendával állít be a postás —­egyétek meg, amit főztetek, a közönség válogatósabb lett, intellektuális táplálkozásában kalóriadúsabb ételekre vágyik... Szeretnék hinni, a mi konyhánk javult, s nem az olva­sók igénye szállt alább. Példány­számunk, jelentősen nőtt, remittendánk 3—4 százalékra csökkent. Köszönjük olvasóink pártfogoló bizalmát. Elképzelésekkel megrakodva vágtunk neki tavaly ilyenkor az új esz­tendőnek. Bizony, az elképzelések egy részét 1954-re is megújítjuk, meg kell újítanunk. Nem a magyar irodalom borsodi „részlegének” egyedüli gondja-baja a mai valósággal való bensőséges, tematikas kapcsolat meg­javítása, ami, természetesen nem mentőkörülmény számunkra, de mente­getőzni lehet vele. A mai valósággal, társadalmunk örömeivel és gondjai­val együttérző, céljaink hitével szemlélődő és tevékenykedő írói magatar­tás kimunkálásán fáradozunk. Hisszük, tapasztaljuk, hogy az alkotás ked­vezőre fordult légkörében nem, viltáznak már gyanakvó meggondolások, pártunk az irodalompolitikában is meghonosította az ösztönzés és felelős­ségteljes, differenciáló korlátozás helyes, lenini módszerét, mely­ minden, nem ellenséges írói szándéknak a kiteljesedéséhez fog vezetni. Látjuk vi­szont azt is, hogy a megteremtett lehetőség jelenleg még nincs arányban az alkotásokkal, több és nagyobb a lehetőség, mint a művek maguk. Meg­győződésünk, hogy a nagy alkotásokat elősegítő-sejtető jó egészségű társa­dalmi légkör előbb-utóbb nagy művekkel ajándékozza meg várakozásun­kat. Úgy gondoljuk, helyesen cselekszünk, amikor íróink figyelmét társa­dalmunk legfontosabb kérdéseinek tanulmányozására irányítjuk. Szerkesz­tői elképzeléseinkben az a felfogás munkál, hogy a maradandó, nem idő­szaki hatású alkotások szülőanyja elsősorban a mai valóság lehet, a tehet­séggel párosuló életismeret. Ebben az évben még több gondot kívánunk fordítani a riportírásra, ez a műfaj — természeténél fogva — csakis a je­len, a történés mai egyidejűségében élhet meg. Máris sokat ígértünk, bár csak a maiság-igényünket hangoztattuk. Ez azonban olyan feladat, melynek megvalósítása sokat jelentene. Ezen a napon lapunk harmadik évfolyamába lép. Az ígéretek megva­lósítását tehát megkezdtük. Elképzeléseink valóra váltásához kérjük to­vábbra is anyagi mecénásunk, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács pártfogoló szeretetét, és az olvasók türelmes, segítő jóindulatát. Boldog új esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak! iiiiiiiimiiiMiiiiimiiiüiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuMiiiiiiiiiiiiiiiiiiuMiiiiiimniiimimiimiiiiiminiiiuiiMiiiiimiMiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHniimiiJi KÓNYA LAJOS: 1. Reményeim nem fogta rozsda, ujjaimon madárka ült, ékes hangon nevem dalolta, aztán rikoltva elrepült. Megvillan olykor szárnya tolla, s elillan, mint a kósza szél. Futok utána felragyogva, s fejemre hull, hull, hull a dér. 2. Hatesztendős parasztfiúcska tejeskannámat fogva jött velem a gát hosszán naponta. Megállt a gépműhely előtt. Szemében szinte lángra lobbant az elragadtatás, a hit, ahogy kimondta: Itt egy roppant hatalmú nagy művész lakik! 3. Gépek, kerekek, lendületre, sebességre való vasak, futástokkal versenyre kelve, a vers, úgy látszik, elmarad. Vaskos, tapintható valóság, mohóság, gyorsaság fia, boldogtalanság kínja ront rád — kellette majd a mágia! 4. Tökös-mákos réteseiddel föl-fölmerülsz, keresztanyám, kit asszony-útja messze vitt el, túl árkon-bokron, Baranyán, Dráván is túl. Oda hajtott veled egy vad molnárlegény. Csapódtak rád nagy, pántos ajtók, te voltál nékünk a regény. De nem volt méhednek gyümölcse, idegen s magtalan halál. Ki hitte, hogy végül kidöntse magános törzsed a halál? Úgy odahagytad Pécsi Jánost vénségére, süket­ vakon, min­t aki maga is halált oszt, halálos, vad viadalon. 6. Tudás, sok jó fogás, gyakorlat s az éber lelkiismeret mit sem segít, szívem, maholnap az üres keret rád mered, s vádol: kitölteni se tudtad, elfüstölögtek álmaid! S te ott gyötrődsz tövén az útnak, mely egykor kárhozatba vitt. 7. Jó mesterség, tudás, gyakorlat szentháromsága sem segít, álmok, hitek korára porlad, s elküldi fegyvereseit értünk is végzetünk. Sietve kapkodnánk, s már nincs haladék, az eb telünk-nyarunk megette, irgalmatlan üres az ég. 8. Eső­szálak zúgnak. Ilyenkor hová bújnak a bogarak? Az embert fűti a meleg bor, a fecske éhesen marad. Gyöngyszemek, habzó buborékok, ömöljetek, szomjas a föld! Kávézóba szorult a légyott, S egyre nyájasabb arcot ölt. KÉPEK 5. Lenkey Zoltán rézkarca I A TA­RT­A­LOMBÓL I Akác István, Kónya Lajos, Bihari Csanády János, Dersi Tamás, I Sándor, Ladányi Mihály, Maróti Gulyás Mihály, Kabdebó Lóránt, 1 Takáts^mrfversfi”' ^ LaÍ°S‘ Kuzmányi Gusztáv, Oltyán Béla, | Baráth Lajos, Császár Klára, Sipkay Sárközi Andor, Szendrei József, | Barna elbeszélése. Varga Imre, V. Zalán Irén írása. 1 ——— —w w TM gaggHBMMMMMPHBBBMBHMBBBlBMM—■—HMH—KBBg ÁRA: 2 FORINT 3 \ | SZENDREI JÓZSEF; Csillagok a föld alatt 1. Hószemek lebegnek, száll­­t nak, részegen remegnek a levegő­­ vibráló hullámain. Finomak és­­ könnyűek, mint a liszt, szinte súly­­­­talanok, még az óriás Föld gigászi­­ erejű vonzásával is játszadoznak.­­ De betemetik a tájat gyönyörű fe- |­hérséggel. A bánya telephelyére | egymás nyomában érkeznek az | autóbuszok. A megfékezett gumik | alatt cincog a fagy és a lisztfínom | hó. Messziről érkezett szél pengeti­­ a fák csupasz gallyait és fütyülve | beszökik a bánya vágataiba. | Tél van. | A betonoszlopokra­­feszített hu­­­­zalokra ráfagyott a nedves levegő | és most jégkábelekben fut a villa­­­­mosáram, meg a rezgéssé szelídült | emberi beszéd. Az autóbuszok ab­­­­laka befagyott. Aprószemű hó ta­­­­padt a keskeny táblára is, amelyek | jelzik a hóesésben, fagyos télben is | szüntelenül mozgó járművek vég- | célját: Szuhakálló, II-es akna. Valahol a mélyben gépek és em­­­­berek dolgoznak. Rég elmerült és­ | erdők szénné kövült rétegét bont- |­ják kiapadhatatlan szenvedéllyel, | egy kicsit félve és vigyázva, de | mindig megújuló bátorsággal. | 2. | A felolvasóban AA Stek | a bányászok. Vicceltek, jókedvük | volt. Várták a műszakvezető ak­­­­nászt, aki leszállás előtt felméri az | erőket, jelentést kap az előző mű­­­­szak vezető aknászától, és elindítja | a csapatokat, frontbrigádokat a­­ mélybe. A műszakvezető aknász | szava szent, nyolc órán át ő felel | mindenért, az emberek életéért is. | Végighallgattam a felolvasását, | azután bementem a bányamester­­­­hez. Alacsony, keményhangú, ha­tározott ember. Szikós Tibor. Te­lefonált, jelentést adott, kérdezett és felelt. Néha mérgesen kiabált. Jó másfél órába telt, míg mindent eligazított. Végre kérdezhettem. A lehető legsablonosabb, de a társa­dalom számára a legfontosabb kér­déssel kezdem: — Teljesítik-e az éves tervet? A bányamester maga elé révedt, íróasztalát nézte, mintha a­t­tól várná a feleletet, de közben az agya dolgozott, gondolkozott, számí­tásokat végzett, majd elhangzott egy kurta szó: — Talán. Kicsit meglepődtem. Az elmúlt esztendőben annyi szépet, hősieset hallottam a bányászokról, hogy nem ilyen bizonytalan feleletet vártam. Még tavasszal olvastam a lapokban, hogy a kormány egymil­lió tonna szenet kért a bányászok­tól terven felül. A bányászok vál­lalták. Aztán novemberben olvas­tam, hogy becsülettel meg is adták az egymillió tonnát. Mennyit adott a szuhakállói II-es akna? Erre is kíváncsi voltam. A bányamester szerénykedett. — Azt elsősorban a dunántúli bányászok adták, övék a dicsőség ... — És Szuhakálló semmit sem adott? — Dehogynem... Az eredeti ter­vet húsz százalékkal emeltük meg. Ezt egy százalék híján teljesítettük is. De hát a mi bányánk! .. . Néz­ze meg jól a bányánkat. Beszélges­sen az emberekkel. Akkor megtud­ja, mit jelentett nálunk a felemelt terv 99 százalékos teljesítése . . . .— Mégis ... Mielőtt erre sor ke­rülne, kaphatnék egy kis tájékozta­tást? — Természetesen . . . Kezdeném talán azzal, hogy a mi bányánk tel­jesen új bánya. 1950-ben kezdték építeni. A termelést 1958-ban kezd­tük. Először csak napi húsz tonna szenet adtunk ... Azután negyven tonnát... nyolcvanat, száznyolcva­nat, négyszázat, hatszázat, majd 1962 végére elértük a napi hétszáz tonnás termelést... — És 1963-ban? — Ezeregyszáz tonna volt a napi tervünk. A létszámunk ugyan meg­duplázódott 1963-ban, de nem tud­tunk annyi bányászt felvenni, amennyire a termelést terveztük. A napi ezeregyszáz tonnát egy száza­lék híján 75 százalékos létszámmal teljesítettük. A bányamester elgondolkozott, majd így folytatta: — Most ezer emberrel dolgozunk, de ez is kevés... És még nagyobb baj, hogy éppen a szenet termelő földalatti munkások hiányoznak. Az ezerből mindössze hatszáz fő dolgozik a föld alatt. A többi ki­szolgál .. . Azzal nincs is baj. A ki­szolgáló létszámunk elég ... Bá­nyász kellene. Sok jó bányász . .. Vasajtók nyílnak a felolvasóból. Egyik a gépházba, kettő az öltözőbe. Egynek nincs felirata. Mellette, a falon táblák, feliratok, ízléstelen plakátok és egy jelszó: „Előre a 10 centis mozgalomért!” Csúnya jel­szó. Torz megfogal­m­azása egy szép küzdelemnek. Egy példával magya­ráznám meg. Ménesi József vájár csapatának nyolc óra alatt — egy műszakban vagy „siklában”, ahogy a bányá­szok nevezik — a tervek szerint 123 entiméterrel kell előre haladnia a szénfalban. A Ménesi-csapat 188 centimétert teljesít. De nem a jel­szó győzte meg őket. Nevettek, ami­kor a jelszót említettem. A kérést értették meg, hogy: bányászok, ad­jatok terven felül egymillió tonna szenet. Az ilyen beszédet jobban érti a bányász, mint az elcsépelt, a (Folytatás a 2. oldalon.)

Next