Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
v. évfolyam 1. SZÁM ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1966. január 1. _______________________________________________________________________ NÉ K A Az esztendő küszöbén özhely: nagy úr a megszökés, s egyikét hétig tapasztalnunk kell majd, hogy ez az ósdi közhely mennyire igaz. Ösztönösen hibát vétünk levelezésünk dátumozásában, minduntalan 1965-öt írunk, pedig már letudtuk gondját- baját, örömeit számba vettük, egyszóval: az óesztendő végérvényesen múltunk ládafiába került. Az emlékezés viszszapalantó tükrében fel-felvillan még egy ideig java és rossza, de igazában már a vidám szilveszteri búcsúzáson is az új év lehetőségeit faggatjuk, tiszta lapot készítünk új örömök és gondok jegyzéséhez. Milyen is volt az óév? A számba vevő rögtönzés mérlegén sok-sok eső gondját találjuk, árvíz pusztított, az elemek megpróbálták az embert a gátakon és meg a gazdaságban. Száj- és körömfájás tizedelte meg állatállományunkat, tehetetlenül kellett néznünk mezőgazdasági értékek pusztulását, mert ömlött, csak ömlött az eső, az átkozott, mely tékozló mértéktelenségével az áldást csapássá változtatta. A közgazdászok „bizonytalansági tényezőnek” mondják az akaratunktól függetlenül ható természeti erőket — ezek a bizonytalansági tényezők szép számmal jelentkeztek tavaly, s mint az utóbbi kilenc évben nem egyszer mondtuk: csodák csodája, mégse mentünk tönkre, megvolt a kenyerünk, állampolgári gyarapodásunk megszokott tempójában nem volt törés. A bizalom ígyen erősödik izmossá, meghitt, családias bensőséggel szóltunk azokról, akik a magunk akaratából egyengetik sorsunk útját. A viccek fertőzéses csattanóiban sem divat ma már az egyértelmű ellenzékiség. Vannak olyan anyagok, melyek rossz vezetők, de ha fényt kapnak, átengedik az áramot. Alakuló, fejlődő közvéleményünket fényhatás érte, már nemcsak a rajtunk csattanó poéneket vezeti-gyűrőzteti tovább, hanem a mellettünk szólókat is. Azok az erőfeszítések, melyeknek gyűrkőzéséből magunk is kivesszük részünket, viszszahatható a tudat tétova lépni akarására. A városi lakosság majd ugyanolyan feszült várakozással tekintett a falu „kenyércsatának” nevezett küzdelme elé, mint azok, akik ebben a konkrétság kézzelfoghatóságával ■tevékenykedtek. Közelebb kerültünk egymás gondjaihoz, tudjuk, ami valahol nem sikerül, mindannyiunk közös gondjává osztódik, nem bújhatunk ki semmi alól. politikai csatározás lármás esztendeje volt 1965. A szilveszteri számvetésből ezt sem szabad kifelejteni, hiszen manapság valóban elmondható: a világ egységes lett sorsközösség dolgában, s nem hunyhatunk szemet az események előtt. Az Egyesült Államok dicstelen szerepre vállalkozott, csendőrszerepre. Ha bajba jut egy feudális kényúr, vagy katonai diktatórikus rezsim, menten pártjára kell csend legyen az ő érdekterületén. Némelyek — mit sem törődve a történelem tanulságaival — azt igyekeznek bizonyítani, hogy a fegyveres készülődés oka a világ politikai megosztottsága. Úgy vélik, ha csak kapitalista államok lennének a Földön, „szent békében” élnének egymás mellett a népek. A történelem homlokegyenest mást mond. Királyok királyoknak üzentek hadat, 1914-ben egyrendszerű imperialista nagyhatalmak estek egymás torkának, s a második világégés gyúlékony anyaga is a kapitalista világ ellentmondásaiból halmozódott máglyává. Az imperialista hatalmak ma ksiszámolnivalót tartogatnak egymás ellen, s hogy vad természetük nem törhet felszínre, éppen a világ politikai megosztottságának köszönhető, annak, hogy él, fejlődik a szocialista tábor. Az USA partizán hazafiak ellen visel hadat immár majd kétszázezer katonájával Dél- Vietnamban, a két nagyhatalom, India és Pakisztán farkasszemet néz egymással, Indonéziában kóros belviszály fekélye , fakadt ki. Mindez elegendő ok a nyugtalanságra. A gyorsröptű rakéták korában közös nagy üggyé lényegült a béke védelme. Az aggodalom hullámhosszára kell hangolnunk mindenkit, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. A veszély méretei elképesztőek. Nem a szójáték kedvéért, de le kell írnunk: ha nem vigyázunk, az atomkorból — atomkor lehet. A probléma megoldásának egyetlen lehetséges módja: az általános és teljes leszerelés visszatérve hazánkba, szólnunk kell néhány gazdasági intézkedésről, mely az új esztendőben kerül bevezetésre. Természetünkből adódan felfokozott érzékenységgel reagálunk a létünket esetleg kedvezőtlenül érintő-befolyásoló eseményekre. Az ellenforradalom óta eltelt közel egy évtized alatt viszonylagos jómódra tettünk szert, s berendezkedtünk arra, hogy fejlődésünk jótéteményeit magától értetődő természetességgel fogadjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy idővel aránytalanságok alakulnak ki a gazdaságban, a társadalmi haladás konzervatív elemei a fejlődés kisebb-nagyobb gátjait hozzák létre, melyek eltüntetéséhez az öntudat, erőforrások gyengének bizonyulnak — tehát a gazdaságban kell elindítani olyan tendenciákat, amelyek ezeket leküzdik. Az állam rendelkezésére álló eszközök anyagi értelemben is végesek, szaporításuk módja — többek között — a közteherviselésben rejtőzik. Azt senkitől sem várhatjuk — és nem is várjuk —, hogy lelkesedéssel fogadja a „hasát érintő” intézkedéseket, azt viszont igen, hogy elgondolkozzék és megértse a határozatot, azokat a gazdasági poblémákat, melyek végső soron szülték, s a megértés tőkéjét morális magatartási normává, felelős kötelessége asszimilálja. A nyelvöltögető cinizmus, áskálódó szkepticizmus terheltjei majd mendemondákat gyártanak. Pedig az igazság egy és oszthatatlan: a köz gondjában mindenki részesül, s megoldásában mindenkinek részt kell vállalnia. A közösség értékrendet állít fel az emberekről, s igazában azoknak hajt fejet, akik komolyan veszik a tennivalókat, s mindig a munka nehezebb végét keresik. Az ostoba rémhírek ideje lejárt. Az állam vezetői a dolgozó nép elé tárták: ez a helyzet, emberek, átrendezést, bizonyos átcsoportosítást kellett foganatosítanunk, hogy elejét vegyük néhány nem kívánatos tendencia eluralkodásának. Megadóztatjuk a nagy jövedelmű keresőket, hogy enyhítsünk a kis jövedelmű emberek sorsán, emeljük a családi pótlékot, ugyanakkor kénytelenek vagyunk rendezni a mezőgazdasági felvásárlási árakat, mert a jelenlegi árrendszer befagyasztja a termelőkedvet. Tiszta beszéd. Kilenc év óta először kezdünk esztendőt ilyen „újévi ajándékkal”. Szomorkodjunk miatta? Legyünk inkább realisták. A közvélemény tulajdonképpen már régen pedzegette, hogy szükséggé érik néhány gazdasági intézkedés. Pazarlást, sokszor nemtörődömséget tapasztaltunk — s azon csodálkoztunk, hogy állami polgáraink, tervezőink és kivitelezőink hanyagságát még mindig nem érezzük a bőrünkön — most egy kicsit fogjuk. És ez az igazság: csak kicsit irodalmi lapban talán szokatlannak tűnik egy gazdasági kérdésekkel behatóbban foglalkozó vezércikk, de most, úgy érezzük, szükséges. Bocsássa meg a kedves olvasó, ha az időszerűségtől vezérelve most egy átlagos jövedelmű család kiadásairól részletesebben szólunk. Tény: az áremelések révén keletkezett többletkiadásokat a bérből és fizetésből élő emberek az utolsó forintig visszakapják. Vegyünk példának egy átlagos jövedelemmel rendelkező, négytagú családot, melyben egy főre évente 7 ezer 200 forint jut. Az említett család az 1964-es háztartás-statisztikai felmérés szerint húsra, zsírra és szalonnára személyenként 912 forintot költött egy év alatt. Megoszlása: húsra 498 forint (54 százalék), zsírra és szalonnára 414 forint (46 százalék). A húsárak felemelése miatt a többletkiadás 150 forintot tesz ki személyenként 1966- ban, a zsír árának 20 százalékos és a szalonna árának 11 százalékos leszállítása révén a megtakarítás 70 forint. Tehát egyedül a zsírárak csökkentésével ez a család a húsáremelésnél felmerülő többletkiadásnak a felét visszakapja. Marad még többletkiadásként 80 forint személyenként. Ehhez hozzá kell adnunk az egyéb többletkiadásokat. A példának vett család egy személyre évente 88 forintot költ tejtermékre, ezek áremelése miatt 16 forintos többletkiadás jelentkezik. A közlekedésre fordított 56 forint szintén 16 forinttal nő, továbbá a 191 forintnyi személyenkénti tüzelőfogyasztás a 25 százalékos áremelés folytán 48 forintot vesz ki a család zsebéből. E három tétel együtt 80 forint többletkiadás, mely a húsárakból keletkezett 80 forinttal összesen egy főre 160 forint többletkiadásra szaporodik. Most nézzük az ellentéteket. A vizsgált család ruházati cikkre személyenként 967 forintot fordít évente. Az árleszállítás a textilcikkek egész forgalmára kivetítve 4 százalékos megtakarítást jelent. Itt tehát 38 forintot „mentettek” meg személyenként. Mivel négytagú család szerepel példánkban, tehát két ellátatlan gyermekkel számoltunk, a családi pótlék 1200 forintot hoz a család konyhájára, ami személyenként háromszáz forint többletbevételt jelent. A textilnél jelentkező megtakarítással együtt ez 338 forintot tesz ki. Ebből levonva a jelentkező többletkiadások összegét, a 160 forintot, személyenként évente 278 forint abszolút jövedelememelkedés mutatható ki az intézkedések hatásának végső egyenlegeként. Példánk közepes jövedelmű családra vonatkozott, természetes tehát, hogy a nagyobb keresetű családok esetében ugyanez nem bizonyítható, ott az intézkedések végső egyenlege átmeneti, nem jelentős jövedelemcsökkenést mutat majd. z ország megosztja gondjátsaját állampolgáraival. A szocialista közgondolkozás sürgető igényét jelzik gazdasági életünk jelenségei, azt az igényt, hogy állampolgáraink a gazda szemével hordozzák körül tekintetüket az őket körülvevő világon, vegyék észre a tennivalókat és fokozottabban segítsék végrehajtásukat. 1966. tehát valamivel kevesebb húst ígér, de aligha kell fogadnunk tétova haragszomráddal, örömeit megtermi ez az év is. A mostani gazdasági intézkedésekről valóban elmondható: amit elveszítünk a réven, megnyerjük a vámon. V I A Ficzere László rézkarca ÁRA 2 FORINT Csanády János: z Áradás Ma átcsorgattam ujjaimon a fénnyel teli levegőt, így folyik az életem is a balatoni fák ágai közt; bérházak, szürke utcák poros utak, tanyák, faluk asszonyok s gyárkémények ujja közt; így folyik az életem is a verssorok fénybemarkoló ujjai között, erőművek zsilipein a víz így árad át önmagában nyomot se hagyva, az illanó, a hullámot verő, a télben jéggé dermedő erő; ki gondol rá zizegő áramok, villanyvasalók, kandómozdonyok, rezsók és mord villamosvezetők között — s mikor villám pezseg, s megolvadnak a forró kőzetek?! Méricskéljétek hát csak életét kisdedeknek való léceitekkel,, ítéljétek meg erkölcseitekkel, hogy mennyit esett? s szeressétek-e amikor házatok éppen nem ég! Titkát csak a fák és az asszonyok értik: erejétől növekszenek, kik lobogó hajjal kifekszenek, a fényteli levegő áramába, mely titkaikon lágyan átfolyik, mint villamos versek simogatása, — és elhűsít sok zaklatott fejet, ítéljetek hát el, amért szerettem, s választott voltam, aki szeretett. Dalos György: Moszkvai elégia Néha nekem is úgy tűnik, hogy kész felnőtt vagyok már Dohányzom is fügyetlenül, s komolyan nevetek Kis ügyeimben eltűnők nyomomban gond poroszkál s talán restellem egy kicsit hogy nem vagyok öreg De láttál volna két hete egy sportzsákkal kezemben Moszkvából Pestre utaztam és akár egy kisgyerek nyitott kabátban kócosan s kipirultan siettem az első boltba hogy megvegyem az első könyvemet Egy hétig voltam otthon és egészen elfeledtem hogy megcsalt szerető vagyok s búsulnom illene valami forróság kísért a megmeredt hidegben valami szálló szép öröm valami lágy zene Visszafelé a vonaton órákig elmerengtem a bánaton hogy elhagyott s hogy most már mégse fáj és kérdeztem és kérdem is Ki varázsolt el engem hogy eltűnik e szerelem mint ablakból a táj Mit láttam én hogy az öröm megbúvik napjaimban mint parti homok résein megvillanó arany Ki vagyok én hogy feledem a sötétet, ha villan hogy mindent mindent vállalok belőled céltalan Jó volt nyugodtan nézni rád s vonatra ülni másnap A villamos még fékezett aztán nem láttalak Hát eltűntél csodatevő de a megmaradt varázslat világít mint a holdon át — ha már leszállt — a Nap