Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

v. évfolyam 1. SZÁM ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1966. január 1. _______________________________________________________________________ NÉ K A Az esztendő küszöbén özhely: nagy úr a megszö­kés, s egyikét hétig tapasz­talnunk kell majd, hogy ez az ósdi közhely mennyire igaz. Ösztönösen hibát vé­tünk levelezésünk dátumozásában, minduntalan 1965-öt írunk, pedig már letudtuk gondját- baját, öröme­it számba vettük, egyszóval: az óesztendő végérvényesen múltunk ládafiába került. Az emlékezés visz­­szapalantó­ tükrében fel-felvillan még egy ideig java és rossza, de igazában már a vidám szilveszteri búcsúzáson is az új év lehetőségeit faggatjuk, tiszta lapot készítünk új örömök és gondok jegyzéséhez. Milyen is volt az óév? A számba vevő rögtönzés mérlegén sok-sok eső gondját találjuk, árvíz pusztított, az elemek megpróbálták az embert a gátakon és meg a gazdaságban. Száj- és körömfájás tizedelte meg állat­­állományunkat, tehetetlenül kellett néznünk mezőgazdasági értékek pusz­tulását, mert ömlött, csak ömlött az eső, az átkozott, mely tékozló mér­­téktelenségével az áldást csapássá változtatta. A közgazdászok „bizony­talansági tényezőnek” mondják az akaratunktól függetlenül ható ter­mészeti erőket — ezek a bizonyta­lansági tényezők szép számmal je­lentkeztek tavaly, s mint az utóbbi kilenc évben nem egyszer mondtuk: csodák csodája, mégse mentünk tönkre, megvolt a kenyerünk, állam­­polgári gyarapodásunk megszokott tempójában nem volt törés. A biza­lom ígyen erősödik izmossá, meghitt, családias bensőséggel szóltunk azok­ról, akik a magunk akaratából egyen­getik sorsunk útját. A viccek fertő­­zéses csattanóiban sem divat ma már az egyértelmű ellenzékiség. Vannak olyan anyagok, melyek rossz veze­tők, de ha fényt kapnak, átengedik az áramot. Alakuló, fejlődő közvéle­ményünket fényhatás érte, már nem­csak a rajtunk csattanó poéneket vezeti-gyűrőzteti tovább, hanem a mellettünk szólókat is. Azok az erő­feszítések, melyeknek gyűrkőzéséből magunk is kivesszük részünket, visz­­szahatható a tudat tétova lépni akará­­sára. A városi lakosság majd ugyan­olyan feszült várakozással tekintett a falu „kenyércsatának” nevezett küzdelme elé, mint azok, akik ebben a konkrétság kézzelfoghatóságával ■tevékenykedtek. Közelebb kerültünk egymás gondjaihoz, tudjuk, ami va­lahol nem sikerül, mindannyiunk közös gondjává osztódik, nem búj­hatunk ki semmi alól. politikai csatározás lármás esztendeje volt 1965. A szilveszteri számvetésből ezt sem szabad kifelejteni, hiszen manapság valóban elmondható: a világ egységes lett sorsközösség dolgában, s nem huny­hatunk szemet az események előtt. Az Egyesült Államok dicstelen sze­repre vállalkozott, csendőrszerepre. Ha bajba jut egy feudális kényúr, vagy katonai diktatórikus rezsim, menten pártjára kel­l csend legyen az ő érdekterületén. Némelyek — mit sem törődve a történelem tanul­ságaival — azt igyekeznek bizonyí­tani, hogy a fegyveres készülődés oka a világ politikai megosztottsága. Úgy vélik, ha csak kapitalista álla­mok lennének a Földön, „szent bé­kében” élnének egymás mellett a népek. A történelem homlokegyenest mást mond. Királyok királyoknak üzentek hadat, 1914-ben egyrendsze­rű imperialista nagyhatalmak estek egymás torkának, s a második világ­égés gyúlékony anyaga is a kapita­lista világ ellentmondásaiból halmo­zódott máglyává. Az imperialista ha­talmak ma ks­­iszámolnivalót tarto­gatnak egymás ellen, s hogy vad ter­mészetük nem törhet felszínre, éppen a világ politikai megosztottságának köszönhető, annak, hogy él, fejlődik a szocialista tábor. Az USA partizán hazafiak ellen visel hadat immár majd kétszázezer katonájával Dél- Vietnamban, a két nagyhatalom, India és Pakisztán farkasszemet néz egymással, Indonéziában kóros bel­viszály fekélye , fakadt ki. Mindez elegendő ok a nyugtalanságra. A gyorsröptű rakéták korában közös nagy üggyé lényegült a béke védel­me. Az aggodalom hullámhosszára kell hangolnunk mindenkit, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. A veszély mé­retei elképesztőek. Nem a szójáték kedvéért, de le kell írnunk: ha nem vigyázunk, az atomkorból — atom­kor lehet. A probléma megoldásának egyetlen lehetséges módja: az általá­nos és teljes leszerelés v­isszatérve hazánkba, szól­nunk kell néhány gazdasá­gi intézkedésről, mely az új esztendőben kerül be­vezetésre. Természetünk­ből adódan felfokozott érzékenység­gel reagálunk a létünket esetleg kedvezőtlenül érintő-befolyásoló ese­ményekre. Az ellenforradalom óta eltelt közel egy évtized alatt viszony­lagos jómódra tettünk szert, s beren­dezkedtünk arra, hogy fejlődésünk jótéteményeit magától értetődő ter­mészetességgel fogadjuk. Nyilvánvaló azonban, hogy idővel aránytalansá­gok alakulnak ki a gazdaságban, a társadalmi haladás konzervatív ele­mei a fejlődés kisebb-nagyobb gát­jait hozzák létre, melyek eltüntetésé­hez az öntudat, erőforrások gyengé­nek bizonyulnak — tehát a gazdaság­ban kell elindítani olyan tendenciá­kat, amelyek ezeket leküzdik. Az ál­lam rendelkezésére álló eszközök anyagi értelemben is végesek, szapo­rításuk módja — többek között — a közteherviselésben rejtőzik. Azt senkitől sem várhatjuk — és nem is várjuk —, hogy lelkesedéssel fogadja a „hasát érintő” intézkedé­seket, azt viszont igen, hogy elgon­dolkozzék és megértse a határozatot, azokat a gazdasági poblémákat, me­lyek végső soron szülték, s a meg­értés tőkéjét morális magatartási normává, felelős kötelessége asszimi­lálja. A nyelvöltögető cinizmus, áská­lódó szkepticizmus terheltjei majd mendemondákat gyártanak. Pedig az igazság egy és oszthatatlan: a köz gondjában mindenki részesül, s meg­oldásában mindenkinek részt kell vállalnia. A közösség értékren­det állít fel az emberekről, s igazá­ban azoknak hajt fejet, akik komo­lyan veszik a tennivalókat, s min­dig a munka nehezebb végét kere­sik. Az ostoba rémhírek ideje lejárt. Az állam vezetői a dolgozó nép elé tárták: ez a helyzet, emberek, átren­dezést, bizonyos átcsoportosítást kel­lett foganatosítanunk, hogy elejét vegyük néhány nem kívánatos ten­dencia eluralkodásának. Megadóztat­juk a nagy jövedelmű keresőket, hogy enyhítsünk a kis jövedelmű emberek sorsán, emeljük a családi pótlékot, ugyanakkor kénytelenek va­gyunk rendezni a mezőgazdasági fel­­vásárlási árakat, mert a jelenlegi ár­rendszer befagyasztja a termelőked­vet. Tiszta beszéd. Kilenc év óta először kezdünk esz­tendőt ilyen „újévi ajándékkal”. Szo­­morkodjunk miatta? Legyünk inkább realisták. A közvélemény tulajdon­képpen már régen pedzegette, hogy szükséggé érik néhány gazdasági intézkedés. Pazarlást, sokszor nem­törődömséget tapasztaltunk — s azon csodálkoztunk, hogy állami polgáraink, tervezőink és kivitelezőink hanyag­ságát még mindig nem érezzük a bőrünkön — most egy kicsit fogjuk. És ez az igazság: csak kicsit i­­rodalmi lapban talán szo­katlannak tűnik egy gaz­dasági kérdésekkel beha­tóbban foglalkozó vezér­cikk, de most, úgy érezzük, szükséges. Bocsássa meg a kedves olvasó, ha az időszerűségtől vezérel­ve most egy átlagos jövedelmű csa­lád kiadásairól részletesebben szó­lunk. Tény: az áremelések révén kelet­kezett többletkiadásokat a bérből és fizetésből élő emberek az utolsó fo­rintig visszakapják. Vegyünk példá­nak egy átlagos jövedelemmel ren­delkező, négytagú családot, melyben egy főre évente 7 ezer 200 forint jut. Az említett család az 1964-es ház­tartás-statisztikai felmérés szerint húsra, zsírra és szalonnára szemé­lyenként 912 forintot költött egy év alatt. Megoszlása: húsra 498 forint (54 százalék), zsírra és szalonnára 414 forint (46 százalék). A húsárak felemelése miatt a többletkiadás 150 forintot tesz ki személyenként 1966- ban, a zsír árának 20 százalékos és a szalonna árának 11 százalékos le­szállítása révén a megtakarítás 70 forint. Tehát egyedül a zsírárak csökkentésével ez a család a húsár­­emelésnél felmerülő többletkiadás­nak a felét visszakapja. Marad még többletkiadásként 80 forint szemé­lyenként. Ehhez hozzá kell adnunk az egyéb többletkiadásokat. A példá­nak vett család egy személyre éven­te 88 forintot költ tejtermékre, ezek áremelése miatt 16 forintos többlet­­kiadás jelentkezik. A közlekedésre fordított 56 forint szintén 16 forint­tal nő, továbbá a 191 forintnyi sze­mélyenkénti tüzelőfogyasztás a 25 százalékos áremelés folytán 48 forin­tot vesz ki a család zsebéből. E há­rom tétel együtt 80 forint többletki­adás, mely a húsárakból keletkezett 80 forinttal összesen egy főre 160 forint többletkiadásra szaporodik. Most nézzük az ellentéteket. A vizsgált család ruházati cikkre személyenként 967 forintot for­dít évente. Az árleszállítás a textilcikkek egész forgalmára kive­títve 4 százalékos megtakarítást je­lent. Itt tehát 38 forintot „mentet­tek” meg személyenként. Mivel négytagú család szerepel példánkban, tehát két ellátatlan gyermekkel szá­moltunk, a családi pótlék 1200 forin­tot hoz a család konyhájára, ami sze­mélyenként háromszáz forint több­letbevételt jelent. A textilnél jelentkező megtakarítással együtt ez 338 forintot tesz ki. Ebből levonva a jelentkező többletkiadások összegét, a 160 forintot, személyen­ként évente 278 forint abszolút jöve­delememelkedés mutatható ki az in­tézkedések hatásának végső egyenle­geként. Példánk közepes jövedelmű csa­ládra vonatkozott, természetes tehát, hogy a nagyobb keresetű családok esetében ugyanez nem bizonyítható, ott az intézkedések végső egyenlege átmeneti, nem jelentős jövedelem­­csökkenést mutat majd. z ország megosztja gondját­­saját állampolgáraival. A szocialista közgondolkozás sürgető igényét jelzik gaz­dasági életünk jelenségei, azt az igényt, hogy állampolgáraink a gazda szemével hordozzák körül tekintetüket az őket körülvevő vi­lágon, vegyék észre a tennivalókat és fokozottabban segítsék végrehajtá­sukat. 1966. tehát valamivel kevesebb húst ígér, de aligha kell fogadnunk tétova haragszomráddal, örömeit megtermi ez az év is. A mostani gazdasági intézkedésekről valóban elmondható: amit elveszítünk a ré­ven, megnyerjük a vámon. V I A Ficzere László rézkarca ÁRA 2 FORINT Csanády János: z Áradás Ma átcsorgattam ujjaimon a fénnyel teli levegőt, így folyik az életem is a balatoni fák ágai közt; bérházak, szürke utcák poros utak, tanyák, faluk asszonyok s gyárkémények ujja közt; így folyik az életem is a verssorok fénybemarkoló ujjai között, erőművek zsilipein a víz így árad át önmagában nyomot se hagyva, az illanó, a hullámot verő, a télben jéggé dermedő erő; ki gondol rá zizegő áramok, villanyvasalók, kandómozdonyok, rezsók és mord villamosvezetők között — s mikor villám pezseg, s megolvadnak a forró kőzetek?! Méricskéljétek hát csak életét kisdedeknek való léceitekkel,, ítéljétek meg erkölcseitekkel, hogy mennyit esett? s szeressétek-e amikor házatok éppen nem ég! Titkát csak a fák és az asszonyok értik: erejétől növekszenek, kik lobogó hajjal kifekszenek, a fényteli levegő áramába, mely titkaikon lágyan átfolyik, mint villamos versek simogatása, — és elhűsít sok zaklatott fejet, ítéljetek hát el, amért szerettem, s választott voltam, aki szeretett. Dalos György: Moszkvai elégia Néha nekem is úgy tűnik, hogy kész felnőtt vagyok már Dohányzom is f­ügyetlenül, s komolyan nevetek Kis ügyeimben eltűnők nyomomban gond poroszkál s talán restellem egy kicsit hogy nem vagyok öreg De láttál volna két hete egy sportzsákkal kezemben Moszkvából Pestre utaztam és akár egy kisgyerek nyitott kabátban kócosan s kipirultan siettem az első boltba hogy megvegyem az első könyvemet Egy hétig voltam otthon és egészen elfeledtem hogy megcsalt szerető vagyok s búsulnom illene valami forróság kísért a megmeredt hidegben valami szálló szép öröm valami lágy zene Visszafelé a vonaton órákig elmerengtem a bánaton hogy elhagyott s hogy most már mégse fáj és kérdeztem és kérdem is Ki varázsolt el engem hogy eltűnik e szerelem mint ablakból a táj Mit láttam én hogy az öröm megbúvik napjaimban mint parti homok résein megvillanó arany Ki vagyok én hogy feledem a sötétet, ha villan hogy mindent mindent vállalok belőled céltalan Jó volt nyugodtan nézni rád s vonatra ülni másnap A villamos még fékezett aztán nem láttalak Hát eltűntél csodatevő de a megmaradt varázslat világít mint a holdon át — ha már leszállt — a Nap

Next