Napjaink, 1969 (8. évfolyam, 2-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
Vili. ÉVFOLYAM 2. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1969. FEBRUÁR Közéletiség, korszerűen IS i'i/önrre öröm számunkra, hogy IU/Ui/U5 Miskolc az utóbbi évtizedben előkelő szerepet tölt be a Darvas-drámák történetében. Írói megújulása sikeresen találkozott Miskolc kereső, valóságfaggató, elrendezetten, nyugtalan, hagyományosan be nem skatulyázható arculatával. Az a művészet — grafika, színház, irodalom — amely innen, ebből a valóságból táplálkozik, természetes otthont jelent a példaképül is vallott Darvas-féle valóságlátásnak. Nem esetlegesség ez a bemutató — régebbi, nagy sikerekre visszatekintő kapcsolat koronája. Ez a közönség nemcsak passzív elfogadó, hanem — a premier lázas hangulata a bizonyság — inspiráló, buzdító erő is épp ezért az író számára. Azt hiszem, abban mindnyájan egyetértünk, hogy az irodalmi eseménysorozat, amelyiknek összegezése és tetőzése A térképen nem található, a most bemutatott emlékezetes sikerű dráma, nagy jelentőségű irodalompolitikai megnyilvánulás is. Egy olyan, lényegbevágó fordulatot hozhat irodalmi életünkbe, amely, ha eredményeit sikerül jól kihasználni, irodalomtörténeti hatású lehet. Darvas lépése, amellyel elindította a Magyarország felfedezése sorozatot, és ahogy utána megvédte és tisztázta e sorozat módszerét, egy sor antagonizmus feloldásához vezethet, melyekről eddig strucc-politikusan nem akartunk tudomást venni. Esztétikai követelményeink a valóság realista feltárását várják íróinktól, a pontos híradást, őszinte szembenézést — az írói-költői gyakorlat pedig épp ettől mindinkább távolodóban van. Illetőleg az igényesebb és őszintébb alkotói vállalkozások elfordultak a hagyományos realista módszerektől, a személyiségelemzés, a jelképes beszéd, az intellektuális általánosítás nyelvén szólaltak meg, és már-már úgy látszik, hogy irodalmunk növésterve a hagyományos fővonaltól másfelé fordult. Ezt erősítendő, az utóbbi években pedig már arra is született kísérlet, hogy ennek az átrétegeződésnek megfelelően, a hagyományos irodalmi értékrendet is e szemlélet szellemében revízió alá vegye (például Ború Imre XX. századi líránkról kialakított képe). Irodalmunk gazdagodása, sokszínűségének növekedése egyúttal egy alapvető szegényedéssel is együtt jár. Így ez a gazdagodás egy tulajdonképpeni torzulást takart: a valóságfeltárás csak áttételesen valósulhatott meg. Ennek megfelelően polarizálódás jött létre az írói módszer kérdésében, mivel a közvetlen valóságfeltárás gyakorlata az élet valóságához képest erős lemaradást mutatott, konzervatív, meghaladott módszernek látszott a sokrétűbb, frissebb, különböző modernista-avantgardista színezetű, világméretű problémákban korszerűen, színvonalasan elmélyedő intellektuális elemzések mellett. (Ezért itt kell, mintegy zárójelben, egy problémát is jeleznem a Darvas-dráma egy — dramaturgiailag bár jól megoldott — figurájával, illetőleg a körülötte alakított szituációval. Sasadi karikatúra-figura is. A karikatúra efelé az irodalmi módszer felé vág, de ahhoz, hogy a vitát felvehessük vele, alakja túl szűkös. Irodalmunk egyik értékes és épp az utóbbi években igen fontos kifejezési formáját nem lehet csak ennyivel elintézni. Nem lefricskázásával, hanem komoly művekben is kifejeződő polémiában verekedheti ki ez a valóságfeltáró irodalom ismét a maga hagyományos rangját.) Folytatva a megkezdett gon-suigiULVU odalmenetet: őszszel a nyíregyházi vándorgyűlésen Szabolcsi Miklós keserű számvetést végzett, prózairodalmunk várt új hullámának megtorpanását elemezve. Akiktől még itt, az 1962-es lillai találkozón a Húsz óra, Rozsdatemető évében azt vártuk, hogy az új magyar próza kiteljesítői lesznek, egymás után hanyatlanak teljesítményükben, vagy fordulnak a tételregény felé, mely a közvetlen közéletiség egyfajta feladását jelenti szintén. Itt nem egy konzervatív esztétika nevében kérek számon más típusú eredményeken avult ideálokat, hanem azt jegyzem meg, hogy a más-más stíluseszmény megvalósítójaként, de ugyanazon valósággal szembenézés nevében induló Fejes vagy Sántha, Gerelyes Endre vagy Baráth Lajos, Galambos vagy Váci, Garai vagy Ladányi pályája miért kanyarodott el a kezdeti célkitűzésektől, másfajta — némelyiknél értékesebb, szerencsésebb, de legtöbbnél kiábrándító — folytatást hozva. És miért azok a pályák teljesednek ki szabályosan, amelyek a valóságot különböző áttételen keresztül közelítették meg (pl. Juhász, Nagy, Weöres, Örkény, Csurka, Mándi, Moldova). Vagy: míg a fiatal intellektuális líranemzedék számban-eredményben is gazdagszik, miért nincs hozzá eredményben is mérhető új prózaíró generáció? ^r&rls&crmmi gyakorlatomra is JZCi i'.CoZ.uff hadd hivatkozzam. Jó néhány tehetséges, elsőkötetes költőt gyűjtöttünk a Napjaink köré. Úgy akartuk és akarjuk, hogy ne csak közlési lehetőségnek tartsák megjelenésüket, hanem otthonuknak lapunkat. Ők örömmel fogadták hívásunkat. Egy idő után azután — ahogyan mondtam akkor — „benyújtották a számlát”. Úgynevezett kemény verseiket. Olyanokat, melyeken az őszinteség, a valósággal, felelősséggel szembenézés kemény, igazsága sütött át. És hogy jár ilyenkor a szerkesztő? Mint Goethe bűvészinasa. Ijedten néz a felszabadított őszinteségre. Lapunk becsületére legyen mondva, jó része ezeknek megjelent, ha mentő-magyarázó kommentárral is. De a közlési huzavona, egy-egy mentő magyarázat néha olyan belső törést okozhat egyegy alkotóban, hogy vagy visszafojtja közvetlen valóságszemlélődését, és mint a fa a belévágott sebet, átnövi élményét a kevésbé zavaró, intellektuálisan általánosító síkba, vagy elszürkül, egy ideig szerkesztők kedvencévé, később felesleges kolonccá ugyanazok nyakán. Miért félünk jobban például Ratkó József vagy Utassy József közvetlen közéletiségétől, mint például az ugyanazt mindinkább áttételesen fogalmazó Ágh Istvántól, vagy a kezdetektől absztrakt lélekállapotokat fogalmazó Tandoritól. Vagy, hogy egészen itthoni példát mondjak: sokkal ismertebbek Kalász László szép tájversei, mint okos, a közösség sorsán meditáló közéleti költeményei. Előállott tehát az a paradox helyzet, hogy saját esztétikai eszményünk megvalósulásával szemben óvatoskodtunk a legjobban. Számon kértük minduntalan azt, amit, ha jelentkezett, előbb óvatosan körülszaglászott a kritika, és csak később, mikor már írójának megjött a rossz szájíze, volt hajlandó egekig emelni. De néha ez utóbbi gesztusra is csak azért volt hajlandó, hogy az újonnan jöttét vele mérve, könnyűnek találhassa. Az utóbbi évek azután kifejlesztette az illúziómentes, önismeretet adó deheroizáló múltszemléletet. Ez volt az első lépés a valóságábrázolás felszabadítására. (Ennek is talán legigényesebb vállalkozása Darvas töredékben maradt regénye, a Részeg eső.) De mindig csak a tegnapig ment ez is el. A ma megjelent könyv az írás idejét, azaz a megjelenés teg(Folytatás a 4. oldalon) Lenkey Zoltán rajza. Udvar. A „Érted haragszom, nem ellened" Vita Darvas József új drámájáról Magyar Írók Szövetsége drámai szakosztálya az eredeti bemutatót követően Miskol--------- con, a Sajtóház tanácstermében vitatta meg Darvas József: A térképen nem található című drámáját. Ahogy a sajátos drámai életanyag a megszokott dramaturgiában ismeretlen lezáratlanságra kényszerítette Darvast, ahogy A térképen nem található hősei polémiájukban nem találtak nyugvópontra, csak elbúcsúztak, úgy a dráma értelmezése, értékelése, a felvetett problematika megvitatása az Írószövetség ankétjén csak elkezdődött, s nem befejeződött. A vita tovább folyik. Így érezzük, s tudjuk: ehhez jó indítást adott az ankét. Csak indítást, mert még a jelenlevőket is — érezhetően — sok kimondatlan gondolat égette, s a résztvevők — bár az összetételben viszonylagos differenciáltság mutatkozott — nem jelentettek olyan közeget, amelyben minden kérdést lényegileg tisztázni lehetett volna. A dráma keletkezésének körülményei, Darvas Józsefnek az Állóvíz megírását követő eseményekre történő gyors, tribuni reagálása, riportdrámába sűrűsödő indulata, a darab jellege már korábban sejtette: a vita nemcsak irodalmon belüli (dramaturgiai-esztétikai) és színházesztétikai, de azon túlmutató, irodalompolitikai, társadalmi érvényű lesz és lehet. A vita igazolta a várakozást, már Hubay Miklós bevezetője, Illés Jenő referátuma, Mocsár Gábor és Kabdebó Lóránt korreferátuma egyaránt felvetett irodalmi és az irodalom terrénumán kívül eső szempontokat. Minden műalkotás cselekvés. Darvas drámáját az tette érdekessé, jelentőssé, hogy a benne megnyilatkozó írói tett, állásfoglalás országosan kibontakozó vitához kapcsolódott. A vitát Végh Antal Állóvíz című írása indította el. (Valóság, 1968/4.) Végh szociográfiájában — olykor túldramatizáltan — igaz, megdöbbentő képet festett egy dél-szabolcsi községről, Penészlekről. A megye vezetői Végh Antal írását (egyéb, a megyéről szóló riportjaival együtt) úgy értékelték, hogy nem a megye ügyét szolgálta, írói attitűdje nem szocialista, nem segíteni, leleplezni akar. Az írás és jogosságának kétségbe vonása felvetette: az íróknak jogukban áll-e (és mennyiben) a hibák feltárása, hogyan ítélhető meg az irodalom szerepe, milyen legyen az írók és a funkcionáriusok viszonya? Ezekben a kérdésekben foglalt állást Darvas József a Kortársban megjelent (1968. szeptember), az Állóvíz megírását követő helyzetet feltáró, Magyarország felfedezése sorozat módszerét tisztázó és megvédő cikkében, s lépett nagyobb nyilvánosság elé A térképen nem található című drámájában. Drvas drámáitól — kevés ki- vétellel — megszoktuk, hogy sokszor nyersen,, „na--------- turálisan” visznek színpadra friss, aktuális, a múlt, közelmúlt, félmúlt és jelen konfliktusait egyaránt tartalmazó problémákat. Így tett most is, s hogy sikerrel, a színházi előadás bizonyította. A jelenetek után felcsattanó taps — mint a vitában Hubay, Mocsár Gábor, if. Barta Lajos ennek konzekvenciáját levonta — azt igazolta, hogy a dráma a nézőkből igen nagy érdeklődést váltott ki, Darvas olyan aktuális gondolatokat vitt színpadra, amelyek benne éltek a közönségben. Éppen ezért többen (Kabdebó, H. Barta, Csontos Gábor meg is fogalmazta, a többiek felszólalásában implicite benne rejlett) nem egyszerűen színházi produkcióként, hanem nagy jelentőségű (mint H. Barta mondta: a tettek sorában elsők között levő) tettként értékelték a drámát. A hozzászólások feltárták azt is, hogy miben rejlik Darvas tette, mi képezi a tartalmát? Darvas írói megnyilatkozásának a jelentőségét a legnagyobb összefüggésbe helyezve Kabdebó Lóránt mutatta meg. Darvasnak, a Magyar Írók Szövetsége elnökének irodalompolitikai lépéseként és Darvasnak, a nagy tekintélyű írónak gyakorlati tetteként értékelte a Magyarország felfedezése sorozat módszerének tisztázását és a dráma megírását. Nem deklarációként, hanem gyakorlati, felszabadító lépésként, hiszen: „mint az utóbbi Darvas-lépések mutatják, nem is a politika vonta meg a falakat — irodalmi életünk óvatoskodta magára a szűkösebb lehetőség gúnyát.” Kabdebó rámutatott: ha a dráma eredményeit sikerül előremutatóan kihasználni, nagy jelentőségű irodalompolitikai megnyilvánulás lehet, amely olyan ellentmondások feloldásához vezet, amire eddig nem figyeltünk fel. Irodalmi életünk egyik paradox jelensége volt az elmúlt időszakban, hogy amikor szocialista realista irodalmunk esztétikai követelményeként a valóság realista feltárását, a pontos híradást, őszinte szembenézést vallottuk — a gyakorlat éppen ettől a követelménytől távolodott el. Könnyebben, veszélytelenebbül érvényesült a személyiség-elemzés, a jelképes beszéd, az intellektuális általánosítás, mint a valóság őszinte, közvetlen faggatása. Azok az írói pályák teljesedtek ki szabályosabban, amelyek a valóságot különböző áttételekben közelítették meg, mert saját esztétikai eszményeink megvalósításával szemben óvatoskodtunk a legjobban. Darvas tettének lényege: amikor a valóságfeltáró irodalmat védi, s amikor drámájában a valóságot közvetlenül faggató irodalmat teremt, ezt az esztétikai elvet igyekszik támogatni, érvényre juttatni. Darvas olyan drámát teremtett, amely gondolati tartalma, s az azt célba juttató riportdráma-forma segítségével — ahogy Gonda György. (Folytatás a 4. oldalon) ÁRA KÉT FORINT