Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

IX. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JANUÁR ÓÉVI TÖPRENGÉSEK A­z esztendő vége felé megtorlódnak a na­pok az ünnepek gátjai előtt. A gyere­kek úgy érzik, megállt az idő, hogy el­odázza az ajándékhozó napokat, elsikkassza feszült várakozásuk értelmét. Amint elhagy­tuk a karácsonyt, a család apraja nem törődik többé az idővel, és, ahogy év közben élt, apró gondokba, örömökbe feledkezetten. Ekkor a felnőtteken lesz úrrá valamiféle idegesség, ők kezdik számolgatni a napokat, s visszafelé, mint az űrrakéták indításánál szokás: három­­kettő-eg­y-zéró! — azaz vége az évnek... Szilveszter napjára böjtöt rendelt a vallásos megszokás, magyarán: koplalni kellett, amit a gyerekek kényszeredetten-nyűgösen viseltek el, a felnőttek hősies önmegtartóztatással, ama meggondolásból persze, hogy jobban es­sék majd az óesztendei lakoma. Ma már divat­jamúlt hagyomány ez is. Jól táplált társadal­munkban nincs különösebb jelentősége az ét­kezésnek, amit a szükség hajdanán méltán avatott legfőbb „napirendi ponttá­’. Az étkezés tehát nem ünnepi aktus, sietve, kapkodva , mintegy „letudjuk” a vacsorát, és rohanunk a tv elé, mely egész apparátusát „megmozgatta” a szilveszteri műsor sikere érdekében. A látás és hallás megvalósulása a képernyőn elképesztő hatással van az emberekre, követ­kezésképp azokra a hagyományokra, amelyek közepette lezajlottak a szilveszteri muzik. Meg­boldogult gyermekkorunkban sokért nem ad­tuk, ha az eszegető-iszogató rokonok, szomszé­dok társaságában maradhattunk. Az étellel hamar elteltünk, az odafigyelő hallgatásba azonban, nem tudtunk belefáradni, minden idegszálunkkal koncentráltunk, s bár felét se értettük a felnőttek olykor vaskos adomáinak, kipukkanó nevetésüket örömmel cifráztuk cérnavékony hangunkkal. Amikor ránk szól­tak: — Gyerekek, most fogjátok be a fülete­ket! — megkettőzött éberséggel lestük a paj­zán anekdotába kezdőt. A história sose, vagy csak igen ritkán volt szemérmetlenül triviális, „szerkesztett” tapasztalás sűrítődött benne, fő­leg az egyszeri emberről és többször megbot­lott nejéről, aki mindvégig változatos furfang­­gal szarvazta fel tutyimutyi urát, figyelmez­tetendő a jelenlevő férfiakat: legyetek résen, az ördög nem alszik! És kivel rúgott ki a hám­ból a szégyentelen? Szinte mindig a hatalom emberével: szoknyapecér pappal, jegyzővel, urasági „káderral”, s csak nagy ritkán jóvá­gású sógorral. Ítélet fogalmazódott meg az el­més történetekben, morális feddés, mely ész­revétlenül formázta a gyermek még képlé­keny személyiségét, ilyen „kisközösségi”, csa­ládi „neveldékben” váltunk menthetetlenül „falusi lénnyé” tizenéves korunkra. Városaink új lakossága zömmel effélékből verbuválódott a városba „disszidált” falu­siakból, akik most nyögve-kínlódva viselik az asszimiláció terheit. Nosztalgiák máglyatüzei lobognak bennük, s bár gyermek- és suhanc­­koruk a legnagyobb jóindulattal se nevezhető paradicsomi állapotnak, a hasonulás kínjában édenivé simogatják emlékeiket, a falut, a szü­lőhelyet siratják áradó nótáikban. Tavaly szil­veszter éjszakáján volt szerencsém „szociolo­­gizálni”, utcai lármában végeztem gyűjtőmun­kát. Falusi ember igyekszik rejtegetni szárma­zását, talán, hogy kivédje a­ ma is pejoratív jelzőt („paraszt”), de ha felönt a garatra, gát­lásai feloldódnak — és elkiabálja „önéletraj­zát”. Szóval, valaki rákezdte: „Végigmentem az ormódi temetőn...” Csakhamar társakra ta­tatért a nótázásban, a szöveg azonban aszerint módosult, kit honnan sodort városba a sors — tucatnyi falunév „aktualizálódott” bele a dal­ba, érzelmesen, majdnem fájdalmasan. De térjünk vissza a tv-hez. Aligha szükséges bizonygatni, hogy eleddig a leghatásosabb tömegtájékoztatási-szórakozta­tási eszköz, amit az ember valaha is kitalált. A másfél millió készülék naponta 4,5 millió embert kényszerít két-három órai semmitte­vésre. A rádió mellett még csinálhattunk egyet s mást, a tv elől nem mozdulhatunk, hiszen a látás rafinériája szempontjai szerint rendező­dik cselekménnyé a dráma, egy elszalasztott pillanat elegendő ahhoz, hogy kiessünk a ránk kiosztott szerepből, a néző szerepéből, tehát úgy igyekszünk „megrendezni” a magunk sze­repét, hogy minden a legnagyobb rendben folyjék. A gyerekeket ágyba kergetjük, kisebb­­nagyobb, még aznapra esedékes tennivalón­kat holnapra halasztjuk, vagy a műsoridő után tudjuk le. F­elvetődik a kérdés: anyagi viszonyaink mostani szintjén nem pazarlás-e el­vesztegetni annyi drága órát, másrészt: társadalmilag megtérül-e valami a befektetett időből — mert az időt pénznek is szokás ne­vezni. Társadalmi helyzetünk most még sok-sok kétkezi munkaráfordítást kíván leküzdendő gondjainkban — a tv-gerjesztette felismerések megvalósulása elé megannyi objektív-szubjek­tív akadály tornyosul. Kétségtelen, a készü­lékre futja már jövedelmünkből, de a vele­­általa való élés gondokat okoz. Az egyik tsz­­ben komoly bonyodalom támadt amiatt, hogy az egyik folytatásos kalandfilmet a szokásos­tól eltérő időben sugározták — a tehenészek egy órával később láttak munkához... A tévés életmód a fogyasztói társadalom perspektívája — enyhén szólva, mi még nem tartunk itt, de talán nem is baj... A kisközösségeknek mi nagy jelentőséget tu­lajdonítunk az emberi személyiség kialakításá­ban és normális fejlődésében. Az elidegenedés az „emberközi kapcsolatok” fellazulását, em­bernek embertől való eltávolodását jelenti. Most tv-nézéssel töltjük azt az időt, amit ko­rábban szomszédolásra, barátkozásra fordítot­tunk, azaz mintegy bejártuk azt az életterüle­tet, amiben a legkonkrétabb viszonyaink fe­szültek, ahol megítéltettünk — megmérettünk. Az sem szorul bővebb bizonyításra, hogy a té­vés életmód a szülő és gyermek kapcsolatát is fellazítja, mert hiszen a gyermekkel való fog­lalkozás akadályoz minket a „műélvezetben”. Az elutasított kisfiú vagy kislány morcosán el­húzódik, és legszívesebben belevágna valamit abba a lidérces fényű üvegbe, mely szüleit el­hódította tőle. Az ellökések, rászólások, eluta­sító közömbösség-dózisok mivé fajíthatják a szülő—gyermek viszonyt — „végtermékként” felsejlik a kiábrándult, küllemében ősállapo­tot mintázó, cinikus hippi... A kép, amit festek, kétségtelenül sötét, s as­pektusom inkább maradt, mint korszerű. A tv — van, léte drasztikus jelenvalóság. Valójában arról szándékoztam írni, hogy nem tetszik. A tavalyi szilveszteri műsort falusiak tár­saságában néztem végig. Már ragadt rám annyi városiasság, hogy értem a kabarétréfákat, politikai „beköpések­et”, a leg­rejtettebb célzásokat is. Ott jöttem rá, hogy a „műértők” csekélyke hányadához tartozom — kilenc néző közül ketten értettük a műsort. Úgy tűnt, azt a műsort egy szűk kör, egy szűk körnek szánta. A fogorvos-jelenet (címét elfe­lejtettem) igen egyértelmű reagálásra ingerelte környezetemet. Orvos és páciense bajlódása­­évődése türelmetlen kiszólásra mérgesítette az egyik nézőt: „A mindenit neki, csakugyan! Húzza már ki azt a rohadt fogat, mit vacakol vele?!” Volt ott egy hozzám hasonló „vájtfülű” — egymásra néztünk és kitört belőlünk a ne­vetés. Környezetünk abban a tévhitben volt és maradt, hogy itt a foghúzás „mechanizmu­sáról” van szó. A pesti Vidám Színpad műsorára az vált je­gyet, aki otthon érzi magát a műfajban. A ív­nek tudnia illenék, hogy óesztendei műsorára legalább 5—6 millió embernek van „belépője”, tehát legalább négy alapvető osztályt, illetve osztályréteget kellene traktálnia óesztendei nevetnivalóval: a munkást, a parasztot, az ér­telmiséget és az ún. polgárt. Ha az utóbbi íz­lése nyomja rá bélyegét­­ó válogatásra, az arány nem lehet jó, következésképp a műsor sem, hiszen a nézők többsége kirekesztődik az „élvezetből”, tehát nem nevetve, hanem bosz­­szankodva válik meg az évtől. Kétségtelen, a városi polgár ízlését kiszol­gálni hivatott kabaré nagy hagyománnyal rendelkezik, ma is vannak „profi” alkotói, akik — a sémák ismeretében — könnyedén változ­tatják nevetéssé a politikai és egyéb aktuali­tásokat. Meg kellene ismernünk a munkások, parasztok létéből sarjadzó egészséges humort, s azt „visszaalkalmazni”, korszerű színvona­lon. Feltételezem, hogy a kabaréírók, tréfacsi­­nálók jóval szilveszter előtt kapják a megbí­zást — nos, akik a két alapvető osztály humor­igényének kielégítésére vállalkoznak, azoknak még korábban kellene megkapniuk, hiszen já­ratlan útra indulnak. A gyárak, tsz-ek is létre­hozzák valóságuk megnevettető históriáit, de ezeket csak szemfüles „hírszerzők” képesek felderíteni, mert szemérmesen rejtve marad­nak az ebben a világban járatlan szemlélő előtt. A­z esztendőtől búcsúzván s a jövő év ta­lányait böngészvén, az emlékeimben felderengő hagyományos kívánságlistá­ról olvasok, ezeket szoktuk volt mondogatni leghöbb óhajként: adja a sors, hogy az új esz­tendő se legyen rosszabb az­ónál, kenyeret, bort, békességet adjon legalább ugyanannyit. De mert a tv révén túltekintettünk hazánk ha­tárain, kívánságunkat megtoldjuk azzal, hogy mind e jóból ne csak mi részesüljünk — a vi­lágban is, annak minden zegében-zugában ta­láljon végre otthonra az áldott béke, holnapi biztonságunk legfőbb záloga és reménysége. S adja meg a tv mindennapi „betevő műsorun­kat”, de azért a hétfőt, az egyetlen műsormen­tes napot tartsa meg nekünk a jövő esztendő­ben is barátkozásra, gyereknevelésre, apró­­cseprő gondjaink megoldására ... GULYÁS MIHÁLY Az V. miskolci országos grafikai biennále anyagából ÁRA KÉT FORINT

Next