Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

X. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1971. JANUÁR A­z óév már a múlté, emelkedettebben szólva: a történelemé. A begyakorlott kéz egy ideig még véteni fog a dátumozásban, tudatunk­kal kell megrendszabályoznunk, hogy „rákapjon” az új évre, 1971-re. Az élet homokóráján lepergő napok végül is elfedik, mi­ként a part fövényébe írt betű­ket a hullámok hordaléka. Ám mégse egészen így. Az emberi történések mennyiségi-minőségi „muta­tói” a maradandóság számlájára kerülnek. Miben lehetne megvonni 1970 mérlegét? Nehéz kérdés. A számítógépekbe táplált adatok összegzé­sére is várni kell, hát még a lélek mérlegkészítő tevékenységére — a messziség madártávlatából raj­zolódnak majd­­ki a lényegi csúcsok. Egy biztos: 1970 „nehéz esztendőként” kerül a történelem lap­jaira. Az árvíz okozta országos — mondhatnék — „össznépi riadalom” árnyékot vet rá. A katasztrófa azonban nem volt minden haszon nélkül. Egy szo­cialistává váló társadalom is megpróbálhatott a baj­ban, gazdasági, de erkölcsi erőnlétünknek is vizs­gáznia kellett. Az összefogás, a közösségi és egyéni adakozás több százmilliós nagyságrendje annak bi­­zonysága, hogy társadalmunkban megerősödött a szocialista tudat gyökérrendszere. Az óév hazai tör­ténelmet is fémjelez, a párt X. kongresszusát, mely kijelölte újabb négy esztendő társadalmi tennivalóit. Az ipar, mely kevésbé sínyli meg az időjárási vi­szontagságokat, némileg enyhítette az árvízkárok súlyát, ugyanakkor szocialista mezőgazdaságunk is állta a próbát, a kedvezőtlen időjárás ellenére lé­nyegében teljesítette terveit. Modern korunkban a világesemények szinte a ■szemünk láttára játszódnak le, közérzetünkben tehát létrejön egyfajta világpolitikai mérleg is. Félelme­ink lázgörbéiben megtaláljuk a még mindig meg­oldatlan közel-keleti kérdés problémáit csakúgy, mint Vietnam háborús megpróbáltatásait, amelyek­hez növekvő gondként társult a kambodzsai had­színtér. Némileg megnyugtató, hogy Európa eleddig leghosszabb békekorszakát éli századunkban. 1914- től Európa — a szó szoros értelmében — a világ sorsa, e földrész csökkenő feszültségei játsszák a legfőbb szerepet az­ emberiség sorsának alakulásá­ban. A nyugatnémet kancellár térdeplése, őszinté­nek érzett, főhajtása a varsói gettó emlékműve előtt bizakodásra késztet: a német reváns szellem — re­méljük — többé nem kerekedhet felül­­a józan be­látáson. Új évet kezdtünk, a­z 1971-es­. esztendőt. Ha majd „Ö” is óévvé öregszik, és mérlegét készítjük, bár mondhatnánk el mindnyájunk, örömére, érdemes volt éltetnünk születése napját, a hazában és a vi­lágban korszakosat alkotott. Kívánunk minden kedves olvasónknak eredmé­nyekben igazdag új évet! VARGA DOMOKOS : Szülői vallomás az élet értelméről a maszkor! legjobb barátom — becenevén Sajó —­­sokáig levelezett egy haldoklóval. Ezt a titkát velem is megosz­totta: gyakran megmutatta Bécsi Feri hosszú leveleit. Feri egyetemi hallgató lett volna Debrecenben, de tüdőbaja miatt már csak kórháztöltelék volt szegény. Akkor hallottam elő­ször, hogy egy felnőtt em­ber negyven kiló is lehet. Sok volt még a tüdőbajos abban az idő­ben, és kevés a szanatóriumi férőhely: neki is az volt a leghőbb­ vágya, hátha átkerülhetne egyszer a kórházból az Auguszta szanatóriumba, s ott felszedhetne néhány kilót. Mert hogy a kórházban csak fogyni tud, azt már elég rége­n és elég búsan tapasztalta. Fogyott ő is, fogyott a tüdeje is. De még játszott a gondolattal, hogy meggyógyul egyszer és tanár lesz, magyar nyelv- és iodalom­­tanár, s ötödikben vagy hatodikban minden egyebet félretesz és egy álló évig tanítja a gyerekeknek a Kalevalát. Más könyveket is olvasgatott, hogy múlassa a lassan múló kór­házi napokat, debreceni barátai meg-megllátogattták, s vittek neki egy-egy könyvet, s vitt Gróf Gizi is, a menyasszonya, amíg a tüdő­baj őt is ágynak nem döntötte. Vitték az újabb könyveket, s hozták a kiolvasottjaikat, csak a Kalevala maradt ott mindig a fehér éjjeli­szekrényen, hogy bármikor­ felüthető legyen. Jó rész­ét már betéve tudta Feri, mégsem állhatta meg, hogy megint elő ne vegye, újra és újra, s ne kapjon bele hol ebbe, hol abba az énekébe. Némán mozgó szájját ízlelgette sorról sorra: az igazi ételek ízét, az egy­hangú kórházi kosztét már untig megunta, úgy kellett erőltetnie magát, hogy le bírjon gyűrni egy-egy ebédet, vacsorát, de a Kale­valával soha nem telt be, sőt tán egyre jobban kívánta. Ahogy lé­lekben lassan elvált az igazi világtól, a szemmel láthatótól, a kéz­zel foghatótól, az eleven ismerősöktől, barátoktól, úgy merült bele mindinkább a finn népi képzelet álom­világába, Vejnemöjnen, Ilmia­­rinen, Kulilervo és a többiek földöntúli társaságába. Hovatovább már csak Kalevala-sorokkal táplálkozott. A negyven kilót sem tudta már tartatni, de még egyre írogatta Sajónak, miféle újabb gyönyörűségeket fedezett fel bennük. Míg egyszer aztán nem, jött a hír Gizitől: „Feri meghalt”. Nem so­kkal később Gizi is követte: ott lettek egymáséi. Feri küldte még el a fényképét Sajónak, onnan ismertem az arcát szép barna lány volt, olyan szép, hogy elnyílt a szám, ahogy néztem. Különben soha nem találkoztam vele, Ferivel sem. De kettejük lassú haldoklását Sajóval együtt reménykedtem és sirattam végig. Az ő korai elmúlásuk árnyékában bogozgattuk —­ megrendült, riadt kamaszként — a saját életünk értelmét. Hogy mi végett vagyunk a földön, ha egyszer a föld alá megyünk? Azóta is­ tapasztalom: eb­ben a kamaszok sokkal komolyabbak, mint a felnőttek legtöbbje. Ők nem hessegetik el maguktól a kelle­metlen kérdéseket. Olcsó válaszokba sem nyugosznak bele. A teljes igazságot akarják megismerni, ha az döbbenetes is. Az én igazságom nem volt döbbenetes. Arra az egyszerű meg­győződésre jutottam ebben az időben: nem vagyok a magamé. Ha a magamé volnék, ha magamért élnék, csakugyan értelmetlen volna az egész. Akkor csakugyan sírhatnék, üvölthe­tnénk, téphetném a hajam, hogy végtére mi lesz velem. Így nyugodt lehetek: amíg élek, és erőmnél vagyok, dolgom is van a világban. A többi meg matár nem az én gondom. Akkoriban ezt nagyon komolyan hittem. De egy kicsit ma is hiszem, s bár holtig hinném! Az efféle hitek persze csak akkor tartósak, ha életstílus válik belőlük. Ha az ember csakugyan meg tudja tanulni önmaga okos osztogatását, ha idegeibe ivódik, ha reflexeibe épül bele az adás ösztöne, de az elfogadásé is, mert ez a kettő mindig együtt jár. Serdülőkorig főleg a család neveli erre — ha neveli — a benne növő gyereket. A néhány hónapos csecsemőt is rá lehet már ka­­patni, hogy ne csak elfogadja a neki nyújtott játékokat, hanem ha kérjük, vissza is adja. Később az ételéből, cukrából, csokoládéjából is mindig kérhetünk, hadd szobja az oszítozást. Még később arra kapathatjuk, hogy ne csak mi dolgozzunk őrá, ő is dolgozzon a csa­ládra, mint egy nagy. És így tovább, de hogy mindez végül meg­hozza-e számára a maga gyümölcsléit, az attól a kiszámíthatatlan tényezőtől is függ, hogy a gyerekkorára mil­yen kamaszkor követ­kezik. Ilyenkor egyszerire roppant fogékonnyá válik minden családon túli hatás iránti, még akkor is, ha nem válik nyílt lázadóvá, csa­­ládtagadóivá. Hát m­ég ha azzá válik! A legtöbb kamasszal, kamaszlánnyal lehet azért bánni. Csak egy valamire vagyunk eleve képtelenek: nem küzdhetjük meg he­lyette azokat a belső harcait, amelyek végül ilyen vagy olyan irányba vezetik. Már csak ezért sem mondhatja senki: ő tud nevelni. Én hiszek a nevelhetőségben. De abban nem hiszek, hogy egyetlen szülő, egyetlen nevelő is biztosra mehetne, s nem csupán remélhetné, hogy a keze alatt növekvők végül is meglelik az értel­mes emberi élet titkait. Csak legalább ne játsszunk ellene ennek, épp a legérzékenyebb korban, a serdülés idején! Az adás és az elfogadás ösztöne ilyenkor már — mondom — főleg családon kívüli partnereket keres: fiú- és lánybarátaikat, ide­álnak választott felnőtteket és eleven eszméket, amelyekért — legalább lélekben — áldozni lehet. A szülőknek ez nem mindig esik jól. Hogy ők már­ nem is szá­mítanak. Sokszor még egy-egy csókot is fanyalogva j­uttatt nekik serdülő lányuk vagy fiúk. Sokszor arra sem méltatja őket, hogy elmondja, merre járt, mit csinált, nem hogy legbensőbb gondolatait, érzéseit kivallaná. Sokszor gorombán, sőt durván támad rájuk, de ő a szép szóért is képes megsértődni. Bezzeg a barátaival milyen másképp beszél! . . Mit tehetünk még ilyenkor is a gyerekeinkért? Egyetlenegyet. Segíthetjük — ahelyett, hogy akadályoznánk —­ ezt a kifelé fordu­lást. Ennyi telhet még tőlünk. Ez a maximum. Vagy tán elmondhatunk nekik még valamit, nem intésként, hanem a saját életünkről szóló bizalmas vallomásképpen. Valami ilyesmit: a boldogságot nem adják ingyen. Mindenkinek meg kell, hogy legyenek erre a maga példái. Meg­vannak nekem is. Hogy életünk minden igazi tartós örömét azon a réven nyerjük, hogy nem sajnáljuk magunkat, hogy vállaljuk, amit vállalnunk kell. A család terheiből ránk eső részt is, a közös munka ránk eső terhét is, de azt is, amit a barátság ró ránk, azt is, amit a becsület,­­ azt is, amit lelkünk bármilyen meggyőződését, hogy úgy helyes tennünk, ahogy teszünk. Elmondhatjuk — ki-ki a maga gyerekeinek —, hogy így bizony nehezebb élni. De ha boldogságra vágynak, csak így érdemes. ______________________________ÁRA KÉT FORINT ___________ " .

Next