Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
X. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1971. JANUÁR Az óév már a múlté, emelkedettebben szólva: a történelemé. A begyakorlott kéz egy ideig még véteni fog a dátumozásban, tudatunkkal kell megrendszabályoznunk, hogy „rákapjon” az új évre, 1971-re. Az élet homokóráján lepergő napok végül is elfedik, miként a part fövényébe írt betűket a hullámok hordaléka. Ám mégse egészen így. Az emberi történések mennyiségi-minőségi „mutatói” a maradandóság számlájára kerülnek. Miben lehetne megvonni 1970 mérlegét? Nehéz kérdés. A számítógépekbe táplált adatok összegzésére is várni kell, hát még a lélek mérlegkészítő tevékenységére — a messziség madártávlatából rajzolódnak majdki a lényegi csúcsok. Egy biztos: 1970 „nehéz esztendőként” kerül a történelem lapjaira. Az árvíz okozta országos — mondhatnék — „össznépi riadalom” árnyékot vet rá. A katasztrófa azonban nem volt minden haszon nélkül. Egy szocialistává váló társadalom is megpróbálhatott a bajban, gazdasági, de erkölcsi erőnlétünknek is vizsgáznia kellett. Az összefogás, a közösségi és egyéni adakozás több százmilliós nagyságrendje annak bizonysága, hogy társadalmunkban megerősödött a szocialista tudat gyökérrendszere. Az óév hazai történelmet is fémjelez, a párt X. kongresszusát, mely kijelölte újabb négy esztendő társadalmi tennivalóit. Az ipar, mely kevésbé sínyli meg az időjárási viszontagságokat, némileg enyhítette az árvízkárok súlyát, ugyanakkor szocialista mezőgazdaságunk is állta a próbát, a kedvezőtlen időjárás ellenére lényegében teljesítette terveit. Modern korunkban a világesemények szinte a ■szemünk láttára játszódnak le, közérzetünkben tehát létrejön egyfajta világpolitikai mérleg is. Félelmeink lázgörbéiben megtaláljuk a még mindig megoldatlan közel-keleti kérdés problémáit csakúgy, mint Vietnam háborús megpróbáltatásait, amelyekhez növekvő gondként társult a kambodzsai hadszíntér. Némileg megnyugtató, hogy Európa eleddig leghosszabb békekorszakát éli századunkban. 1914- től Európa — a szó szoros értelmében — a világ sorsa, e földrész csökkenő feszültségei játsszák a legfőbb szerepet az emberiség sorsának alakulásában. A nyugatnémet kancellár térdeplése, őszintének érzett, főhajtása a varsói gettó emlékműve előtt bizakodásra késztet: a német reváns szellem — reméljük — többé nem kerekedhet felüla józan belátáson. Új évet kezdtünk, az 1971-es. esztendőt. Ha majd „Ö” is óévvé öregszik, és mérlegét készítjük, bár mondhatnánk el mindnyájunk, örömére, érdemes volt éltetnünk születése napját, a hazában és a világban korszakosat alkotott. Kívánunk minden kedves olvasónknak eredményekben igazdag új évet! VARGA DOMOKOS : Szülői vallomás az élet értelméről a maszkor! legjobb barátom — becenevén Sajó —sokáig levelezett egy haldoklóval. Ezt a titkát velem is megosztotta: gyakran megmutatta Bécsi Feri hosszú leveleit. Feri egyetemi hallgató lett volna Debrecenben, de tüdőbaja miatt már csak kórháztöltelék volt szegény. Akkor hallottam először, hogy egy felnőtt ember negyven kiló is lehet. Sok volt még a tüdőbajos abban az időben, és kevés a szanatóriumi férőhely: neki is az volt a leghőbb vágya, hátha átkerülhetne egyszer a kórházból az Auguszta szanatóriumba, s ott felszedhetne néhány kilót. Mert hogy a kórházban csak fogyni tud, azt már elég régen és elég búsan tapasztalta. Fogyott ő is, fogyott a tüdeje is. De még játszott a gondolattal, hogy meggyógyul egyszer és tanár lesz, magyar nyelv- és iodalomtanár, s ötödikben vagy hatodikban minden egyebet félretesz és egy álló évig tanítja a gyerekeknek a Kalevalát. Más könyveket is olvasgatott, hogy múlassa a lassan múló kórházi napokat, debreceni barátai meg-megllátogattták, s vittek neki egy-egy könyvet, s vitt Gróf Gizi is, a menyasszonya, amíg a tüdőbaj őt is ágynak nem döntötte. Vitték az újabb könyveket, s hozták a kiolvasottjaikat, csak a Kalevala maradt ott mindig a fehér éjjeliszekrényen, hogy bármikor felüthető legyen. Jó részét már betéve tudta Feri, mégsem állhatta meg, hogy megint elő ne vegye, újra és újra, s ne kapjon bele hol ebbe, hol abba az énekébe. Némán mozgó szájját ízlelgette sorról sorra: az igazi ételek ízét, az egyhangú kórházi kosztét már untig megunta, úgy kellett erőltetnie magát, hogy le bírjon gyűrni egy-egy ebédet, vacsorát, de a Kalevalával soha nem telt be, sőt tán egyre jobban kívánta. Ahogy lélekben lassan elvált az igazi világtól, a szemmel láthatótól, a kézzel foghatótól, az eleven ismerősöktől, barátoktól, úgy merült bele mindinkább a finn népi képzelet álomvilágába, Vejnemöjnen, Ilmiarinen, Kulilervo és a többiek földöntúli társaságába. Hovatovább már csak Kalevala-sorokkal táplálkozott. A negyven kilót sem tudta már tartatni, de még egyre írogatta Sajónak, miféle újabb gyönyörűségeket fedezett fel bennük. Míg egyszer aztán nem, jött a hír Gizitől: „Feri meghalt”. Nem sokkal később Gizi is követte: ott lettek egymáséi. Feri küldte még el a fényképét Sajónak, onnan ismertem az arcát szép barna lány volt, olyan szép, hogy elnyílt a szám, ahogy néztem. Különben soha nem találkoztam vele, Ferivel sem. De kettejük lassú haldoklását Sajóval együtt reménykedtem és sirattam végig. Az ő korai elmúlásuk árnyékában bogozgattuk — megrendült, riadt kamaszként — a saját életünk értelmét. Hogy mi végett vagyunk a földön, ha egyszer a föld alá megyünk? Azóta is tapasztalom: ebben a kamaszok sokkal komolyabbak, mint a felnőttek legtöbbje. Ők nem hessegetik el maguktól a kellemetlen kérdéseket. Olcsó válaszokba sem nyugosznak bele. A teljes igazságot akarják megismerni, ha az döbbenetes is. Az én igazságom nem volt döbbenetes. Arra az egyszerű meggyőződésre jutottam ebben az időben: nem vagyok a magamé. Ha a magamé volnék, ha magamért élnék, csakugyan értelmetlen volna az egész. Akkor csakugyan sírhatnék, üvölthetnénk, téphetném a hajam, hogy végtére mi lesz velem. Így nyugodt lehetek: amíg élek, és erőmnél vagyok, dolgom is van a világban. A többi meg matár nem az én gondom. Akkoriban ezt nagyon komolyan hittem. De egy kicsit ma is hiszem, s bár holtig hinném! Az efféle hitek persze csak akkor tartósak, ha életstílus válik belőlük. Ha az ember csakugyan meg tudja tanulni önmaga okos osztogatását, ha idegeibe ivódik, ha reflexeibe épül bele az adás ösztöne, de az elfogadásé is, mert ez a kettő mindig együtt jár. Serdülőkorig főleg a család neveli erre — ha neveli — a benne növő gyereket. A néhány hónapos csecsemőt is rá lehet már kapatni, hogy ne csak elfogadja a neki nyújtott játékokat, hanem ha kérjük, vissza is adja. Később az ételéből, cukrából, csokoládéjából is mindig kérhetünk, hadd szobja az oszítozást. Még később arra kapathatjuk, hogy ne csak mi dolgozzunk őrá, ő is dolgozzon a családra, mint egy nagy. És így tovább, de hogy mindez végül meghozza-e számára a maga gyümölcsléit, az attól a kiszámíthatatlan tényezőtől is függ, hogy a gyerekkorára milyen kamaszkor következik. Ilyenkor egyszerire roppant fogékonnyá válik minden családon túli hatás iránti, még akkor is, ha nem válik nyílt lázadóvá, családtagadóivá. Hát még ha azzá válik! A legtöbb kamasszal, kamaszlánnyal lehet azért bánni. Csak egy valamire vagyunk eleve képtelenek: nem küzdhetjük meg helyette azokat a belső harcait, amelyek végül ilyen vagy olyan irányba vezetik. Már csak ezért sem mondhatja senki: ő tud nevelni. Én hiszek a nevelhetőségben. De abban nem hiszek, hogy egyetlen szülő, egyetlen nevelő is biztosra mehetne, s nem csupán remélhetné, hogy a keze alatt növekvők végül is meglelik az értelmes emberi élet titkait. Csak legalább ne játsszunk ellene ennek, épp a legérzékenyebb korban, a serdülés idején! Az adás és az elfogadás ösztöne ilyenkor már — mondom — főleg családon kívüli partnereket keres: fiú- és lánybarátaikat, ideálnak választott felnőtteket és eleven eszméket, amelyekért — legalább lélekben — áldozni lehet. A szülőknek ez nem mindig esik jól. Hogy ők már nem is számítanak. Sokszor még egy-egy csókot is fanyalogva juttatt nekik serdülő lányuk vagy fiúk. Sokszor arra sem méltatja őket, hogy elmondja, merre járt, mit csinált, nem hogy legbensőbb gondolatait, érzéseit kivallaná. Sokszor gorombán, sőt durván támad rájuk, de ő a szép szóért is képes megsértődni. Bezzeg a barátaival milyen másképp beszél! . . Mit tehetünk még ilyenkor is a gyerekeinkért? Egyetlenegyet. Segíthetjük — ahelyett, hogy akadályoznánk — ezt a kifelé fordulást. Ennyi telhet még tőlünk. Ez a maximum. Vagy tán elmondhatunk nekik még valamit, nem intésként, hanem a saját életünkről szóló bizalmas vallomásképpen. Valami ilyesmit: a boldogságot nem adják ingyen. Mindenkinek meg kell, hogy legyenek erre a maga példái. Megvannak nekem is. Hogy életünk minden igazi tartós örömét azon a réven nyerjük, hogy nem sajnáljuk magunkat, hogy vállaljuk, amit vállalnunk kell. A család terheiből ránk eső részt is, a közös munka ránk eső terhét is, de azt is, amit a barátság ró ránk, azt is, amit a becsület, azt is, amit lelkünk bármilyen meggyőződését, hogy úgy helyes tennünk, ahogy teszünk. Elmondhatjuk — ki-ki a maga gyerekeinek —, hogy így bizony nehezebb élni. De ha boldogságra vágynak, csak így érdemes. ______________________________ÁRA KÉT FORINT ___________ " .