Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

XI­. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1973. JANUÁR ssm Papp Lajos Most „...És ennek ma kellett történnie, hogy en­gem mint ... hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-kén ... ma há­rom hónapja, hogy mártius 15-dike volt, mi­dőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, sikra szálltak! — De én azért nem a népet kárhoztatom, ha­nem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor tör­vény és isten egyaránt meglakoltat ... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. — Dicsértessék a nén neve most és mind örök­'A(Pető£j^*ICtin-szent-miklósi levele, 1848. jún. l^1fCa Márczius Tizenötödike 82. számában) Másfél százados perspektíva elegendőnek látszhatnék akár a legszigorúbban tárgyi­lagos vizsgálódás, történészi pedantéria számára is a pontos, hiteles kép megrajzo­lásához, ha e kép történetesen nem Petőfit ábrázolja. Mert most, amikor születésének százötvenedik évfordulóját ünnepeljük, an­nak tudatában is, hogy éppen az utóbbi negyedszázad mily sokat tett a költő tör­ténelmi és irodalomtörténeti helyének, sze­repének pontos kijelölésében, s hogy Pető­fi­ neve és a nép neve épp e negyedszázad szellemében válik eggyé végérvényesen, meg kell valljuk lelkiismeretünk parancsa szerint: mi sem tettünk eleget azért j ó, nem hogy Petőfi Sándor rövid életpályá­járól, eredeti géniuszáról, s, megismételhe­tetlen művészetéről —, hanem, hogy a képről, az eszményről, amellyé­­ vált soha meg nem tagadott népében e másfél szá­zad alatt, mindent, vagy legalább eleget tudjunk; s hogy e kép — munkálásunk eredményeként is — a teljes és valóságos igazság képe legyen. A legnagyobbak, a századokig maradan­dóan ható személyiségek örök sorsa, hogy utókoruk e hatásból azt igyekszik kivá­lasztani, s felemelni, ami őt igazolja, s nem tagadja az adott történelmi pilla­natban, amit részévé tehet a mindenkori koreszménynek. Ami pedig ezzel nem har­monizál, sőt, vele feleselne, azt ha lehet, igyekszik a maga képére magyarázni, ha nem lehet, akkor könnyedén megkerülni, elhallgatni vagy lényegtelenné kicsinyíteni. De túl a történetiség e sajátságos logiká­ján, Petőfi dinamikus személyisége, csupa­­ellentmondás sorsa, szeptember végi csil­laghullás fényességével és gyorsaságával fellángolt, s kilobbanó élete, sorsának és sorsköltészetének viszonya korához, s még inkább e kor viszonya a költő sorsához és költészetéhez — már élete utolsó éveiben hiedelmek, mítoszok teremtődését inspi­rálta. Gondoljuk csak el, hányféle Petőfit ün­nepeltünk, hirdettünk, magyaráztunk, is­mertünk és ismertettünk, tagadtunk és ige­­neltünk a 123 esz­tendőnyi utókor egymást váltogató társadalmi érái szellemének és parancsának engedelmeskedve, hol megté­­vesztetten, hol meggyőződésből! S így volt, hogy merő jóhiszeműségből — de nyilván a korigényhez alkalmazkod­va — származását meghamisítottuk; ősei­ből, kik mind apai, mind anyai ágon felvidéki szlovákok és jobbágy kézműve­sek voltak, nemeseket, de legalább módos­gazdákat csináltunk. Máskor meg a szlo­vák származást igyekeztünk kétségbe von­ni, magyarázván, hogy névváltoztatásával ő maga is megtagadta ezt a származást. Holott a költő számára természetes, magá­tól értetődő volt, hogy ő magyar, Petrovics­­ként-Petőfiként egyaránt. A reformkori irodalmi ízlésnek engedelmeskedett, jóval szerényebb, kevésbé páváskodó nevet vá­lasztva annyi másokénál. S úgy, hogy hű maradjon eredeti nevéhez, hiszen a szlávos nemzetségnév (Petr­ovics , Petr fia, Pető­fi) magyar fordítását vette írói nevéül. A nevekről szólva mintegy zárójelben még annyit: az a Petőfi, aki plebejus daccal írja Petőfi­nek magát, pontos i-vel akkor, amikor az összes fölvett nevek két s- és két f-y-okkal kevélykednek, s forradal­már indulatában következetesen foneti­kusan írja azokat a neveket is, amelyek hivalkodó y-jai a költő szemében a ne­mesi kiváltságok megvetett szimbólumai lehettek, nos, ez a Petőfi nem lehetett rongyarkodó, nacionalista, úgy legalábbis semmiképp sem, ahogy később próbálták róla bizonygatni. Magyar volt és hazafi volt, költő és forradalmár. S így volt, hogy korában mindenki má­sénál következetesebb republikanizmusát és radikalizmusát hol az ifjúkor kamaszos hevülékeny­ségével, hol jellemének izgé­­konyságával, indulatos, ütközésre mindig kész lobbanékonyságával, szertelen öntelt­ségével — nem kevésbé hamisan — ma­gyaráztuk. Így volt, hogy esztétizálgató fö­lénnyel vagy ironikus fanyalgással formál­tuk meg belőle az ösztönös tehetség (vagy parlagi zseni) teljesen hazug modelljét; máskor meg — fővárosi kávéházak zsur­­nalizmusával — érte, mint a magyaros couleur locale eszményéért, mindenkori példájáért lelkesültünk. Mily hosszú volna itt felsorolni mindenfajta Petőfi-eszményt, a turulos-f­aj magyaros „petőfieskedésitől” , addig az egyoldalúságában szintén torzító eszmeképig, amely Petőfiben a cselekvő politikust és tudatos világforradalmárt emelte ki, háttérben hagyva a költőt, s el­hallgatva vagy „átstilizálva” az ideálnál köznapi voltában is több, gazdagabb, élő ember gyengeségeit, vergődéseit bizonyta­lanságait. Azt a Petőfi-felfogást, amely a XIX. századi portréfestők modorában idea­lizál, s egy forradalminak, korszerűnek hitt igény nevében sematizál. Mennyit vétettünk ellene, életében és halála után mind mostanáig! Tudatlan­sággal, parlagisággal, hevenyészettséggel vádoltuk őt és a költészetét, holott korai fiataljai közt a legműveltebbek egyike volt. Összeférhetetlen jellemével, kóborló természetével magyarázták barangolásait, holott arra ínsége kényszerítette. S a for­radalomban is, a közéletből való kiszorulá­sa, pályatársaitól való eltávolodása, keserű magáramaradása magyarázatául is ez a tüskés összeférhetetlenség, ez a donquijo­­tte-i „kóborlovag-hajlam” szolgált, holott nem ő maradt távol a közélettől, nem is távolodott el pályatársaitól, hanem a for­radalom volt képtelen lépést tartani az ő messze előre látó, s lépő elvi bátorságá­val és következetességével, s barátai, társai megalkuvó liberalizmusa maradt el az ő eszmei kompromisszumot nem tűrő forra­­dalmiságától. S az ő nevében és rá hivat­kozva ítéltük el, bélyegeztük meg fiatal­­szerencsétlen özvegyét, mert az újra férj­hez ment; a nevében támadtuk Arany Jánost és Jókai Marit, hogy később épp az ő életművüket próbáljuk a Petőfi-életmű kisebbítésére,­­ hamis és tudománytalan arányítgatásokra felhasználni. Mostanában pedig ? Ma a „deheroizálás” divatja hódít. Szé­riában készülnek azok a tetszetős csator­nák, melyek csupa lényegtelen, jelentékte­len, kicsiny és kisszerű mozzanatból akar­ják vagy mímelik felépíteni a fontosság, a jelentőség, a lényeg újszerű építményeit. Akarják vagy mímelik? Mindegy, hiszen e módszer következménye, hogy a lényeg esik alá a lényegtelen nívójára, azaz­­ deheroizálódik. Ami marad, az maga a mutatvány, s így csupán szemfényvesztés... De hát mit is tudhatnánk meg a folya­matos beszédhez, irodalmi önkifejezéshez nem szokott, a reflektoroktól félvakon hu­nyorgó, s az eléjük tartott mikrofontól végképpen megriadó „egyszerű emberek” összefüggéstelen dadogásából arról, hogyan él Petőfi Sándor alakja és költészete ma a nép, a valóban egyszerű emberek kép­zeletében, tudatában? Iskoláskorban jól­­rosszul rögződött, véletlen verstöredékek, tankönyvek régebbi és újabb frázisai, s szájról szájra örökített hagyományok, szó­beszédek ... Még ha akármilyen példás szorgalommal sepergetjük is össze minden zugból, minden tájról és rétegből e tudás­törmeléket, szegényességével, zavarosságá­val mit mondhat az hihetőt, meggyőzőt, felemelőt arról, hogy Petőfi él, valóban velünk, köztünk van — „most és mind­örökké”? Vagy az „ezeken nem segít ima” József Attila-i rezignációjával azt kellene tán tudomásul vennünk, hogy Magyarország még mindig „egy szál nyers fenyőfa”, s annak meggyalulására a költő alighanem ma is hiába ajánlkoznék eszközül népe ke­zébe, épp úgy, mint a szabadszállási követ­választáskor, 1848. június 15-én, három hó­nappal „a tűz márciusa” után?... Élete legkeservesebb, legcsüggesztőbb csalódásait élte át azokban a hetekben. A márciusi ifjak közül talán ő az egyetlen, aki igazán átérzi-érti, hogy minden perc drága, hogy minden cselekvés, minden céltudatos előrelépés nélküli pillanat a forradalom sikerét, létét fenyegeti. S azt is tudja és vallja is, hogy a forradalom csak mint a nép forradalma számíthat győzelemre. A márciusi fiatalok és a pesti polgárság fellépését Pozsonyban azonban előbb riadt tétovázás, utóbb pedig halo­gató taktikázás, alkudozás követte. Pesten még ünnepi kivilágítás van és fáklyás­­zenék, s mindenütt a Nemzeti dalit sza­valják, amikor Petőfinél már megjelenik Pozsony követe, s arra akarja rábeszélni, hogy immár szelídebb, a népet lecsillapító verseket írjon. Petőfi kidobja a „követet”, mások azonban már ekkor helyezkednek, ügyeskednek, igyekeznek beváltani frissé­ben kiállított utalványaikat pénzre, pozí­cióra, hatalomra. A forradalom még a Talpra magyart szavalja, s a gyülekező népség kórusban harsogja, hogy „eskü­szünk, esküszünk ..de a pozsonyi or­szággyűlésben a leghevesebb, leghango­sabb vita a megszűnő jobbágyi szolgálta­tások ellenében járó kármentesítésről fo­lyik, s egy Szapáry gróf nagy kevélyen rá is íratja kardjára: „Kártalanítás vagy ha­lál”. A Nemzeti dal költője így vall repub­likánus eszméiről naplójában, amelyet 1848. május 1-én adott ki Länderer as Heckenastnál: „Republikánus vagyok lel­­­­kestül-testestül, az voltam, mióta eszmé­lek, az leszek végső lehelletemig ... Lehet­nek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tol­lak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek ..Ekkor már javában dúlt az a szennyes intrika és rágalomhad­járat ellene, amelyre alkalmat A kirá­lyokhoz című verse adott. Nemcsak a francia forradalom eszméin iskolázott re­­publikanizmusa íratta vele a verset; min­den világos fejjel gondolkodó számára nyilvánvaló volt, hogy a bécsi kamarilla packázik a magyar forradalommal, s halo­gató, időhúzó játszadozása közben igyek­szik minden erőt összegyűjteni a magyar forradalom ellenében. Hiszen" már készül a régi stratégia — divide et impera! — új változata, s Jellasich már nyíltan agyar­­kodik, fenyegetőzik a magyarok ellen. S a független magyar minisztérium május 15-én, a második bécsi forradalom kitöré­sekor Budára akarná hívni a menekülő királyt, akinek védelmére „bérelt és hívat­lan lantok és tollak” tömege körmöl leve­leket, gúnyiratokat, s szidalmaktól fröcs­kölő klapanciákat Petőfi ellen. A társak pedig, a márciusi ifjak? Mind eltünedez­nek a költő oldaláról lassacskán. Kuthy Batthyány miniszterelnök titkára, Bu­­lyovszky fogalmazó, Vahot Imre Kossuth titkára, s irodába kerül Vasvári is. A po­zíció, a hivatal pedig a rend szolgálatára, lojalitásra kötelez. Joggal írja róluk a költő: „Ó, ifjaink, ó én barátim, / Ti meg­kötött szárnyú sasok ..Petőfi azonban magára maradva is vállalja és állja a har­cot. Levélre levéllel, gúnyiratra maró gúnnyal, s a királyvédő versezetekre újabb, még keményebb hangú, királyellenes ver­sekkel válaszol. Ezek is és május 1-én megjelent naplójának a kormányt bíráló, hol epés, hol haragos kitételei is még in­kább ellene hangolják az új rend vezető köreit. S keserűen kell tapasztalnia, hogy személye a forradalom teremtette új rend számára feleslegessé, teherré vált. „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence vol­tam ... néhány hét, s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden el­menő hazafiúi kötelességének tartja egy­­egy követ hajítani rám. Több újságlap nem átalta magát pellengérre tenni, hogy ne­vem rászögeztessék. Nem szükség a világ­­történelmet átmagolnunk, hogy megtanul­juk, mi a népszerűség? csapjuk föl akár­hol e nagy könyvet, s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerűség a tajpeji szikla, melynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban ural­kodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell. Tudtam én ezt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegített meg a rám do­bált koszorúk illata; ébren és teljes lélek­jelenléttel vártam a letaszítás pillanatát. (Folytatás a 2. oldalon) ■ PETŐFI FELEDY GYULA RAJZA

Next