Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
XI. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1973. JANUÁR ssm Papp Lajos Most „...És ennek ma kellett történnie, hogy engem mint ... hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-kén ... ma három hónapja, hogy mártius 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, sikra szálltak! — De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és isten egyaránt meglakoltat ... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. — Dicsértessék a nén neve most és mind örök'A(Pető£j^*ICtin-szent-miklósi levele, 1848. jún. l^1fCa Márczius Tizenötödike 82. számában) Másfél százados perspektíva elegendőnek látszhatnék akár a legszigorúbban tárgyilagos vizsgálódás, történészi pedantéria számára is a pontos, hiteles kép megrajzolásához, ha e kép történetesen nem Petőfit ábrázolja. Mert most, amikor születésének százötvenedik évfordulóját ünnepeljük, annak tudatában is, hogy éppen az utóbbi negyedszázad mily sokat tett a költő történelmi és irodalomtörténeti helyének, szerepének pontos kijelölésében, s hogy Petőfi neve és a nép neve épp e negyedszázad szellemében válik eggyé végérvényesen, meg kell valljuk lelkiismeretünk parancsa szerint: mi sem tettünk eleget azért j ó, nem hogy Petőfi Sándor rövid életpályájáról, eredeti géniuszáról, s, megismételhetetlen művészetéről —, hanem, hogy a képről, az eszményről, amellyé vált soha meg nem tagadott népében e másfél század alatt, mindent, vagy legalább eleget tudjunk; s hogy e kép — munkálásunk eredményeként is — a teljes és valóságos igazság képe legyen. A legnagyobbak, a századokig maradandóan ható személyiségek örök sorsa, hogy utókoruk e hatásból azt igyekszik kiválasztani, s felemelni, ami őt igazolja, s nem tagadja az adott történelmi pillanatban, amit részévé tehet a mindenkori koreszménynek. Ami pedig ezzel nem harmonizál, sőt, vele feleselne, azt ha lehet, igyekszik a maga képére magyarázni, ha nem lehet, akkor könnyedén megkerülni, elhallgatni vagy lényegtelenné kicsinyíteni. De túl a történetiség e sajátságos logikáján, Petőfi dinamikus személyisége, csupaellentmondás sorsa, szeptember végi csillaghullás fényességével és gyorsaságával fellángolt, s kilobbanó élete, sorsának és sorsköltészetének viszonya korához, s még inkább e kor viszonya a költő sorsához és költészetéhez — már élete utolsó éveiben hiedelmek, mítoszok teremtődését inspirálta. Gondoljuk csak el, hányféle Petőfit ünnepeltünk, hirdettünk, magyaráztunk, ismertünk és ismertettünk, tagadtunk és igeneltünk a 123 esztendőnyi utókor egymást váltogató társadalmi érái szellemének és parancsának engedelmeskedve, hol megtévesztetten, hol meggyőződésből! S így volt, hogy merő jóhiszeműségből — de nyilván a korigényhez alkalmazkodva — származását meghamisítottuk; őseiből, kik mind apai, mind anyai ágon felvidéki szlovákok és jobbágy kézművesek voltak, nemeseket, de legalább módosgazdákat csináltunk. Máskor meg a szlovák származást igyekeztünk kétségbe vonni, magyarázván, hogy névváltoztatásával ő maga is megtagadta ezt a származást. Holott a költő számára természetes, magától értetődő volt, hogy ő magyar, Petrovicsként-Petőfiként egyaránt. A reformkori irodalmi ízlésnek engedelmeskedett, jóval szerényebb, kevésbé páváskodó nevet választva annyi másokénál. S úgy, hogy hű maradjon eredeti nevéhez, hiszen a szlávos nemzetségnév (Petrovics , Petr fia, Petőfi) magyar fordítását vette írói nevéül. A nevekről szólva mintegy zárójelben még annyit: az a Petőfi, aki plebejus daccal írja Petőfinek magát, pontos i-vel akkor, amikor az összes fölvett nevek két s- és két f-y-okkal kevélykednek, s forradalmár indulatában következetesen fonetikusan írja azokat a neveket is, amelyek hivalkodó y-jai a költő szemében a nemesi kiváltságok megvetett szimbólumai lehettek, nos, ez a Petőfi nem lehetett rongyarkodó, nacionalista, úgy legalábbis semmiképp sem, ahogy később próbálták róla bizonygatni. Magyar volt és hazafi volt, költő és forradalmár. S így volt, hogy korában mindenki másénál következetesebb republikanizmusát és radikalizmusát hol az ifjúkor kamaszos hevülékenységével, hol jellemének izgékonyságával, indulatos, ütközésre mindig kész lobbanékonyságával, szertelen önteltségével — nem kevésbé hamisan — magyaráztuk. Így volt, hogy esztétizálgató fölénnyel vagy ironikus fanyalgással formáltuk meg belőle az ösztönös tehetség (vagy parlagi zseni) teljesen hazug modelljét; máskor meg — fővárosi kávéházak zsurnalizmusával — érte, mint a magyaros couleur locale eszményéért, mindenkori példájáért lelkesültünk. Mily hosszú volna itt felsorolni mindenfajta Petőfi-eszményt, a turulos-faj magyaros „petőfieskedésitől” , addig az egyoldalúságában szintén torzító eszmeképig, amely Petőfiben a cselekvő politikust és tudatos világforradalmárt emelte ki, háttérben hagyva a költőt, s elhallgatva vagy „átstilizálva” az ideálnál köznapi voltában is több, gazdagabb, élő ember gyengeségeit, vergődéseit bizonytalanságait. Azt a Petőfi-felfogást, amely a XIX. századi portréfestők modorában idealizál, s egy forradalminak, korszerűnek hitt igény nevében sematizál. Mennyit vétettünk ellene, életében és halála után mind mostanáig! Tudatlansággal, parlagisággal, hevenyészettséggel vádoltuk őt és a költészetét, holott korai fiataljai közt a legműveltebbek egyike volt. Összeférhetetlen jellemével, kóborló természetével magyarázták barangolásait, holott arra ínsége kényszerítette. S a forradalomban is, a közéletből való kiszorulása, pályatársaitól való eltávolodása, keserű magáramaradása magyarázatául is ez a tüskés összeférhetetlenség, ez a donquijotte-i „kóborlovag-hajlam” szolgált, holott nem ő maradt távol a közélettől, nem is távolodott el pályatársaitól, hanem a forradalom volt képtelen lépést tartani az ő messze előre látó, s lépő elvi bátorságával és következetességével, s barátai, társai megalkuvó liberalizmusa maradt el az ő eszmei kompromisszumot nem tűrő forradalmiságától. S az ő nevében és rá hivatkozva ítéltük el, bélyegeztük meg fiatalszerencsétlen özvegyét, mert az újra férjhez ment; a nevében támadtuk Arany Jánost és Jókai Marit, hogy később épp az ő életművüket próbáljuk a Petőfi-életmű kisebbítésére, hamis és tudománytalan arányítgatásokra felhasználni. Mostanában pedig ? Ma a „deheroizálás” divatja hódít. Szériában készülnek azok a tetszetős csatornák, melyek csupa lényegtelen, jelentéktelen, kicsiny és kisszerű mozzanatból akarják vagy mímelik felépíteni a fontosság, a jelentőség, a lényeg újszerű építményeit. Akarják vagy mímelik? Mindegy, hiszen e módszer következménye, hogy a lényeg esik alá a lényegtelen nívójára, azaz deheroizálódik. Ami marad, az maga a mutatvány, s így csupán szemfényvesztés... De hát mit is tudhatnánk meg a folyamatos beszédhez, irodalmi önkifejezéshez nem szokott, a reflektoroktól félvakon hunyorgó, s az eléjük tartott mikrofontól végképpen megriadó „egyszerű emberek” összefüggéstelen dadogásából arról, hogyan él Petőfi Sándor alakja és költészete ma a nép, a valóban egyszerű emberek képzeletében, tudatában? Iskoláskorban jólrosszul rögződött, véletlen verstöredékek, tankönyvek régebbi és újabb frázisai, s szájról szájra örökített hagyományok, szóbeszédek ... Még ha akármilyen példás szorgalommal sepergetjük is össze minden zugból, minden tájról és rétegből e tudástörmeléket, szegényességével, zavarosságával mit mondhat az hihetőt, meggyőzőt, felemelőt arról, hogy Petőfi él, valóban velünk, köztünk van — „most és mindörökké”? Vagy az „ezeken nem segít ima” József Attila-i rezignációjával azt kellene tán tudomásul vennünk, hogy Magyarország még mindig „egy szál nyers fenyőfa”, s annak meggyalulására a költő alighanem ma is hiába ajánlkoznék eszközül népe kezébe, épp úgy, mint a szabadszállási követválasztáskor, 1848. június 15-én, három hónappal „a tűz márciusa” után?... Élete legkeservesebb, legcsüggesztőbb csalódásait élte át azokban a hetekben. A márciusi ifjak közül talán ő az egyetlen, aki igazán átérzi-érti, hogy minden perc drága, hogy minden cselekvés, minden céltudatos előrelépés nélküli pillanat a forradalom sikerét, létét fenyegeti. S azt is tudja és vallja is, hogy a forradalom csak mint a nép forradalma számíthat győzelemre. A márciusi fiatalok és a pesti polgárság fellépését Pozsonyban azonban előbb riadt tétovázás, utóbb pedig halogató taktikázás, alkudozás követte. Pesten még ünnepi kivilágítás van és fáklyászenék, s mindenütt a Nemzeti dalit szavalják, amikor Petőfinél már megjelenik Pozsony követe, s arra akarja rábeszélni, hogy immár szelídebb, a népet lecsillapító verseket írjon. Petőfi kidobja a „követet”, mások azonban már ekkor helyezkednek, ügyeskednek, igyekeznek beváltani frissében kiállított utalványaikat pénzre, pozícióra, hatalomra. A forradalom még a Talpra magyart szavalja, s a gyülekező népség kórusban harsogja, hogy „esküszünk, esküszünk ..de a pozsonyi országgyűlésben a leghevesebb, leghangosabb vita a megszűnő jobbágyi szolgáltatások ellenében járó kármentesítésről folyik, s egy Szapáry gróf nagy kevélyen rá is íratja kardjára: „Kártalanítás vagy halál”. A Nemzeti dal költője így vall republikánus eszméiről naplójában, amelyet 1848. május 1-én adott ki Länderer as Heckenastnál: „Republikánus vagyok lelkestül-testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemig ... Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek ..Ekkor már javában dúlt az a szennyes intrika és rágalomhadjárat ellene, amelyre alkalmat A királyokhoz című verse adott. Nemcsak a francia forradalom eszméin iskolázott republikanizmusa íratta vele a verset; minden világos fejjel gondolkodó számára nyilvánvaló volt, hogy a bécsi kamarilla packázik a magyar forradalommal, s halogató, időhúzó játszadozása közben igyekszik minden erőt összegyűjteni a magyar forradalom ellenében. Hiszen" már készül a régi stratégia — divide et impera! — új változata, s Jellasich már nyíltan agyarkodik, fenyegetőzik a magyarok ellen. S a független magyar minisztérium május 15-én, a második bécsi forradalom kitörésekor Budára akarná hívni a menekülő királyt, akinek védelmére „bérelt és hívatlan lantok és tollak” tömege körmöl leveleket, gúnyiratokat, s szidalmaktól fröcskölő klapanciákat Petőfi ellen. A társak pedig, a márciusi ifjak? Mind eltünedeznek a költő oldaláról lassacskán. Kuthy Batthyány miniszterelnök titkára, Bulyovszky fogalmazó, Vahot Imre Kossuth titkára, s irodába kerül Vasvári is. A pozíció, a hivatal pedig a rend szolgálatára, lojalitásra kötelez. Joggal írja róluk a költő: „Ó, ifjaink, ó én barátim, / Ti megkötött szárnyú sasok ..Petőfi azonban magára maradva is vállalja és állja a harcot. Levélre levéllel, gúnyiratra maró gúnnyal, s a királyvédő versezetekre újabb, még keményebb hangú, királyellenes versekkel válaszol. Ezek is és május 1-én megjelent naplójának a kormányt bíráló, hol epés, hol haragos kitételei is még inkább ellene hangolják az új rend vezető köreit. S keserűen kell tapasztalnia, hogy személye a forradalom teremtette új rend számára feleslegessé, teherré vált. „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam ... néhány hét, s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egyegy követ hajítani rám. Több újságlap nem átalta magát pellengérre tenni, hogy nevem rászögeztessék. Nem szükség a világtörténelmet átmagolnunk, hogy megtanuljuk, mi a népszerűség? csapjuk föl akárhol e nagy könyvet, s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerűség a tajpeji szikla, melynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell. Tudtam én ezt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegített meg a rám dobált koszorúk illata; ébren és teljes lélekjelenléttel vártam a letaszítás pillanatát. (Folytatás a 2. oldalon) ■ PETŐFI FELEDY GYULA RAJZA