Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
XII. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1974. JANUÁR Darvas Józsefre emlékezik Féja Géza, Raffai Sarolta és Végh Antal A magyar drámáért... Bemutatók hét színházban ■ Zelk Zoltán: Főhajtás a túlvilágra . A VII. grafikai biennále képeiből VÁRAKOZÁS WÜRTZ ÁDÁM LINÓLEUMMETSZETE Néhány perc türelmet kérnék még a magam számára. Nem akarok szabályos, főleg valamiféle véleményeket összebékítő zárszót mondani; tudniillik a konferencia egyik érdemének éppen azt tartom, hogy ellentétes, igaz, őszinte véleményeket ütköztetett, amelyek csatáztak, nem békültek; és miután én ezeket a nézeteket mind a szocializmus talaján állóknak érzem, azt tanácsolnám, hogy ne is béküljenek, hanem vitázzanak tovább, mert csak ilyen vitában lehet kiküzdeni, ha egyáltalán ki lehet küzdeni az igazságot. Lehet, hogy kicsit dekoncentrált leszek, tudniillik egy olyan személyes és családi tragédia, vagy — legalábbis remélem — dráma árnyékában ülöm végig ezt a konferenciát, hogy nehéz volt végigkövetnem azzal az intenzitással, ahogyan szeretném, úgyhogy elnézést kérek. Nem értek egyet Utassyval, aki azt mondta, hogy ezt a konferenciát kár volt megrendezni; azon sem érdemes vitatkozni — gondolom —, hogy előbb vagy később kellett volna. Megrendeztük és értelme volt. Számomra egy kicsit meglepetés volt, hogy nem annyira irodalmi kérdések kerültek előtérbe, hanem evidens és mindnyájunkat — szeretném hangsúlyozni, nemcsak a fiatalokat — izgató társadalmi és politikai kérdések. Jó meglepetés volt ez a számomra. Sajnos, nem ismerem eléggé a fiatal írókat, úgy messziről az volt róluk, most már látom, a helytelen véleményem, hogy nem érdekli őket annyira a közéleti szenvedélyesség, amenynyire mi, idősebbek szeretnénk. Ez a konferencia mást bizonyított. Bár én szerettem volna, megmondom őszintén, azoknak a hangját is hallani, akik másképpen vélekednek az irodalomról. Szerettem volna Tandoriéknak és egyáltalában annak a nemzedéknek a hangját is hallani, amely inkább Pilinszkyhez, Nemes-Nagy Ágneshez vagy Weöreshez vonzódik, mert bár én az előbbit tartom az igaznak (s ez az én jogom, hogy azt tartsam), a kultúrpolitikával együtt vallom, hogy az a teljesség a helyes, amelyik minden árnyalatnak létjogot ad ebben az országban. De, ismétlem, örülök annak, és jónak tartom, hogy itt ennyire a politika és a társadalmi problémák kerültek előtérbe. Tóth Dezső azt mondta, ne tévesszen meg bennünket ez, és ne higgyük azt, hogy ez csak a fiatal írónemzedéknek a gondja. Igaza van, de én azt mondanám, hallatlanul örülök annak, hogy a fiatal írónemzedéknek ennyire centrális problémája ez. Mi valamikor úgy lettünk forradalmárok, hogy a magunk korának ellentmondásai izgattak bennünket elsősorban, türelmetlenül és szenvedélyesen azokra az ellentmondásokra kerestünk választ. Számomra mindig is probléma volt, hogy kialakul-e egy új, korszerűbb forradalmi magatartás * Elhangzott a fiatal írók (miskolci) találkozóján, 1969. augusztus 29-én. ^ Darvas József Zárszó Lillafüreden* ebben az országban, de ha kialakul, csak úgy alakulhat ki, gondolom, ha a legfiatalabbakat az adott kor, saját koruk ellentmondásai izgatják elsősorban, és azokra keresik szenvedélyesen a választ. Ennek a konferenciának ez volt az alaphangja, ez nagyon jó; legfeljebb azt tenném hozzá, hogy mindezek után most már jöjjenek majd a művek, amelyek ennek a hitnek és ennek az akarásnak az irodalom magas szintjén adják meg az aranyfedezetét. Még arra is gondoltam, kár, hogy ez a hang nem jelentkezik a mi lapjainkban. Valljuk be magunk között őszintén, hogy a publicisztikánk a napilapokban éppen úgy, mint a folyóiratokban, nem valami magas színvonalú. És ha ez a fiatal nemzedék a maga számára hangot kér, és joggal kér hangot, én azt hiszem, hogy egy ilyenfajta publicisztikai hanggal is helyet kérhetne és helyet kellene hogy kapjon a mi sajtónkban. Nem véletlenül hívtuk meg mi ide a folyóiratoknak, lapoknak a szerkesztőit, akiknek —, hogy úgy mondjam — szeretném átadni a „labdát”, hogy ezt a fajta publicisztikai szenvedélyt szólaltassák meg a lapok hasábjain. A publicisztika nem minden az író életében, sőt, nem is az elsődleges dolog, mert a program megfogalmazásából nem biztos, hogy mű vagy jó mű lesz. De ahhoz, hogy mű és jó mű legyen, az embernek önmaga számára kell a programot megfogalmaznia. Szerencsére nem vagyok még olyan idős, mint Veres Péter, tehát nincs jogom annyiszor hivatkoznom arra, hogy én ezt már megírtam, azt már megírtam, nem is írtam meg annyit, mint ő, de egy dologra azért mégiscsak szeretnék utalni, egyvalamire. Egyike voltam azoknak, akik 1943-ban az emlékezetes szárszói konferencián vitába szálltak Németh Lászlóval, az ő harmadik utas koncepciójával. Nem én vagyok hivatott eldönteni azt, hogy a történelem kinek adott igazat, én vállalom az akkori fölszólalásomat, tudniillik azt tartom etikai tisztességnek, hogy az ember vállalja önmagát. Előadásomban körülbelül a következőket mondtam: az író élete mindig szenvedés. Nincs egyetlen párt vagy mozgalom, amelyik az író minden problémázását magáénak vallhatná. És nincs egyetlen író sem, aki bármelyik párt minden taktikai mozdulatát kötelezően a magáénak kelljen, hogy vallja. De ebben az összetettségben sincs számunkra más út, mint ott állni, vállalva a történelem szemetet is hömpölyögtető sodrát, ahol a haladást érezzük. Én próbáltam így élni, illetve, s ezt tanácsként mondom: ha valahol vétettem, ott vétettem, hogy nem mindig úgy szenvedtem meg ezt az ellentmondást, hogy mindenképpen kiküzdjem önmagamnak az írói szuverenitást. Ezt a valomást tanácsnak mondom. Mindig egy hit alapján, egy világnézet alapján küzdjétek ki magatoknak a legteljesebb írói szuverenitást. Egy másik írásomra is szeretnék hivatkozni. A Magyarország felfedezése sorozattal kapcsolatos cikkem a Kortársban jelent meg, azt próbáltam megfogalmazni benne (amit, szerintem, nem szabadna mumusként kezelni már, és egy kissé mégis mumusként kezeljük), hogy a politikának és az irodalomnak más a közelítésmódja és a szerepe. A társadalmi szereposztása más, ahogyan Huszár Tibor mondta. Ebből a másságból konfliktusok is keletkezhetnek, ami nem baj, ha ez a közös ügy alapján teremtődik az igazság kiküzdéséért. Valóban még a politikának is csak akkor tud használni (merem ezt a vulgáris szót kimondani) az irodalom, ha a politika hagyja az irodalmat irodalomnak lenni, hagyja azt a szerepét betölteni, hogy a világról úgy tegyen fölfedezést, ahogyan csak az irodalom tud. És én sokakkal éppen az itteni fölszólalókkal ellentétben azt érzem, hogy nálunk a politika az irodalomról egyre inkább így gondolkodik, és az irodalompolitikában is tulajdonképpen így gondoskodik. De a másik oldalra is szeretnék azért utalni. Hogy ezt a természetes különbséget így természetesen tudomásul véve egy felelős író akkor felelős író, ha a becsületes politika történelem adta dilemmáival is számol. Egy hatalomra került forradalmat mindig veszélyeztet a pragmatizmusnak a veszélye. A mienket is, minden forradalmat. A pragmatizmusra kötelességünk írói szóval is szüntelenül figyelmeztetnünk, de mindig, ismétlem: a becsületes politika dilemmáinak az érzésével. Itt egy sor dilemmát vázolt fel tegnap Huszár Tibor, ő se tudta megoldani, megmondom, mint ahogy ezeket a dilemmákat föloldani nem lehet, illetve föloldja az ember, föloldja a történelem, de új dilemmák teremtődnek. Az életnek nincs más értelme, mint mégis küzdeni ezeknek a dilemmáknak a fölooldásáért. És ebben az irodalomra, úgy érzem, nagyon nagy szerep vár. Most az Írószövetségről néhány szót, illetve arról a kiáltványról, vagy minek nevezzem, amit sok aláírással átadtatok, s aminek a lényege az, hogy határozzuk itt el az Írószövetség KISZ-szervezetének az újjáalakítását, határozzuk el, hogy ennek az újjáalakított KISZ-szervezetnek a fennhatósága alatt új folyóiratok indulnak, teljes anyagi függetlenséggel, önállóan választott szerkesztőséggel. Nos, az írószövetség nem hatalmi szervezet, úgyhogy én nem is tudnám vállalni, nem is tanácsolnám azt, hogy itt közfelkiáltással szavazzuk ezt meg. Az írószövetségről különböző véleményeket szoktak formázni. Néhányan ennél az asztalnál már tíz év óta csináljuk , szervezzük, és azt hiszem, hogy ez a tíz év nem volt eredménytelen az Írószövetség életében. Először is harcoltunk azért, amit én nagy eredménynek tartok (hozzáteszem, nem elsődlegesen a mi érdemünk az, hogy megvalósult, hogy politika és irodalom között olyan harmónia alakuljon ki, ami kialakult. A kultúrpolitikát alapjaiban jónak érzem, az ellentmondásaival (nem itt, itt olcsó dolog lenne) vitatkozni is szoktam Nem a magam nevében, de én fogalmaztam meg akkor, amikor megalakult az írószövetség (nagyon kevés taggal, és akkor az irodalomban benne lenni egyet jelentett az írószövetségi tagsággal), hogy az Írószövetség feladatának tartja azt, hogy a pályára bekerüljön minden lehetséges versenytárs, mert egyetlen valamire való író sem érezheti jól magát, ha a lehetséges versenytársai közül valaki is a pálya széléről nézi, hogy ők játszanak. Én azt hiszem, hogy ennek az eléréséért is tettünk valamit, mert azért az irodalmi élet mezőnye soha nem volt ilyen széles. Azt én nem állítom, hogy a magyar irodalom belső értékrendje teljesen kialakult már, de hogy sokkal tisztább ez az értékrend és igazságosabb, mint 1956 előtt volt, ezt merem mondani, és ebben is van valami részünk. Mindezt nem a magunk dicséretére mondom el, hanem azért, hogy vállalni csak azt tudjuk, amit meg is tudunk csinálni. Föltétlenül jogosnak érzem, hogy a fiatal írók az Írószövetségen belül is mozgásteret kapjanak. Nem is annyira a KISZ-szervezet újjáalakítását tartanám én fontosnak (Gál Pistáékat dicséret illeti, mert sok minden jó dolgot csináltak), de mi arra gondolunk — ám ebben sem szeretnék itt rögtönözni, mert, gondolom, ezt a beszélgetést majd folytatjuk praktikusabb kérdésekről —, hogy esetleg megalakítanánk a fiatal írók munkaközösségét az írószövetségen belül, amely átfogó fóruma lehetne a legfiatalabb nemzedéknek. Föltétlenül jogosnak érzem új folyóiratok megindítását, de ezt nem tudom megígérni, legföljebb azt, hogy az írószövetség veletek együtt harcolni fog azért, hogy új folyóirat vagy folyóiratok induljanak. Föltétlenül jogosnak érzem, hogy az almanachok kiadásában rend teremtődjék, hogy azokban a fiatalok jelentkezése természetesebb legyen, sőt hozzátenném, én még azt is el tudom képzelni (és nem fog tőle a világ összedűlni), hogy egyet akaró és egyarculatú fiatalok jelentkeznek egy almanachban, valóban a saját szerkesztésükben, amit valahol fölül majd kontrollálnak. Úgyhogy ezek közül a javaslatok közül, és amik itt elhangzottak, én nagyon sok mindent ésszerűnek, igaznak, jónak tartok, csak éppen azt ne várjátok tőlem, mert felelőtlenség lenne, ha itt most deklarálnám, hogy ez mind el van fogadva. Nem akarom tovább nyújtani a zárszót, azzal szeretném befejezni, hogy nagyon jó volt itt együtt lenni, és szeretném a vendéglátóknak megköszönni, hogy ezt lehetővé tették. Köszönöm szépen.