Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

X­I­­­I. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1974. JANUÁR Darvas Józsefre emlékezik Féja Géza, Raffai Sarolta és Végh Antal A magyar drámáért... Bemutatók hét színházban ■ Zelk Zoltán: Főhajtás a túlvilágra . A VII. grafikai biennále képeiből VÁRAKOZÁS WÜRTZ ÁDÁM LINÓLEUMMETSZETE N­éhány perc türelmet kérnék még a magam számára. Nem akarok sza­bályos, főleg valamiféle vélemé­nyeket összebékítő zárszót mondani; tud­niillik a konferencia egyik érdemének éppen azt tartom, hogy ellentétes, igaz, őszinte véleményeket ütköztetett, amelyek csatáztak, nem békültek; és miután én ezeket a nézeteket mind a szocializmus talaján állóknak érzem, azt tanácsolnám, hogy ne is béküljenek, hanem vitázzanak tovább, mert csak ilyen vitában lehet ki­­küzdeni, ha egyáltalán ki lehet küzdeni az igazságot. Lehet, hogy kicsit dekoncentrált leszek, tudniillik egy olyan személyes és családi tragédia, vagy — legalábbis remélem — dráma árnyékában ülöm végig ezt a kon­ferenciát, hogy nehéz volt végigkövetnem azzal az intenzitással, ahogyan szeretném, úgyhogy elnézést kérek. Nem értek egyet Utassyval, aki azt mondta, hogy ezt a konferenciát kár volt megrendezni; azon sem érdemes vitatkoz­ni — gondolom —, hogy előbb vagy ké­sőbb kellett volna. Megrendeztük és ér­telme volt. Számomra egy kicsit meglepe­tés volt, hogy nem annyira irodalmi kér­dések kerültek előtérbe, hanem evidens és mindnyájunkat — szeretném hangsú­lyozni, nemcsak a fiatalokat — izgató tár­sadalmi és politikai kérdések. Jó megle­petés volt ez a számomra. Sajnos, nem is­merem eléggé a fiatal írókat, úgy messzi­ről az volt róluk, most már látom, a hely­telen véleményem, hogy nem érdekli őket annyira a közéleti szenvedélyesség, ameny­­nyire mi, idősebbek szeretnénk. Ez a kon­ferencia mást bizonyított. Bár én szeret­tem volna, megmondom őszintén, azok­nak a hangját is hallani, akik másképpen vélekednek az irodalomról. Szerettem vol­na Tandoriéknak és egyáltalában annak a nemzedéknek a hangját is hallani, amely inkább Pilinszkyhez, Nemes-Nagy Ágnes­hez vagy Weöreshez vonzódik, mert bár én az előbbit tartom az igaznak (s ez az én jogom, hogy azt tartsam), a kultúrpo­litikával együtt vallom, hogy az a teljes­ség a helyes, amelyik minden árnyalatnak létjogot ad ebben az országban. De, is­métlem, örülök annak, és jónak tartom, hogy itt ennyire a politika és a társadal­mi problémák kerültek előtérbe. Tóth De­zső azt mondta, ne tévesszen meg ben­nünket ez, és ne higgyük azt, hogy ez csak a fiatal írónemzedéknek a gondja. Igaza van, de én azt mondanám, hallat­lanul örülök annak, hogy a fiatal írónem­zedéknek ennyire centrális problémája ez. Mi valamikor úgy lettünk forradalmárok, hogy a magunk korának ellentmondásai izgattak bennünket elsősorban, türelmet­lenül és szenvedélyesen azokra az ellent­mondásokra kerestünk választ. Számomra mindig is probléma volt, hogy kialakul-e egy új, korszerűbb forradalmi magatartás * Elhangzott a fiatal írók (miskolci) találkozó­ján, 1969. augusztus 29-én. ^ Darvas József Zárszó Lillafüreden* ebben az országban, de ha kialakul, csak úgy alakulhat ki, gondolom, ha a legfia­­talabbakat az adott kor, saját koruk el­lentmondásai izgatják elsősorban, és azok­ra keresik szenvedélyesen a választ. En­nek a konferenciának ez volt az alap­hangja, ez nagyon jó; legfeljebb azt ten­ném hozzá, hogy mindezek után most már jöjjenek majd a művek, amelyek ennek a hitnek és ennek az akarásnak az iroda­lom magas szintjén adják meg az arany­­fedezetét. Még arra is gondoltam, kár, hogy ez a hang nem jelentkezik a mi lapjainkban. Valljuk be magunk között őszintén, hogy a publicisztikánk a napila­pokban éppen úgy, mint a folyóiratokban, nem valami magas színvonalú. És ha ez a fiatal nemzedék a maga számára hangot kér, és joggal kér hangot, én azt hiszem, hogy egy ilyenfajta publicisztikai hang­gal is helyet kérhetne és helyet kellene hogy kapjon a mi sajtónkban. Nem vé­letlenül hívtuk meg mi ide a folyóiratok­nak, lapoknak a szerkesztőit, akiknek —, hogy úgy mondjam — szeretném átadni a „labdát”, hogy ezt a fajta publicisztikai szenvedélyt szólaltassák meg a lapok ha­sábjain. A publicisztika nem minden az író életében, sőt, nem is az elsődleges do­log, mert a program megfogalmazásából nem biztos, hogy mű vagy jó mű lesz. De ahhoz, hogy mű és jó mű legyen, az em­bernek önmaga számára kell a programot megfogalmaznia. Szerencsére nem vagyok még olyan idős, mint Veres Péter, tehát nincs jogom annyiszor hivatkoznom arra, hogy én ezt már megírtam, azt már meg­írtam, nem is írtam meg annyit, mint ő, de egy dologra azért mégiscsak szeretnék utalni, egyvalamire. Egyike voltam azok­nak, akik 1943-ban az emlékezetes szár­szói konferencián vitába szálltak Németh Lászlóval, az ő harmadik utas koncepció­jával. Nem én vagyok hivatott eldönteni azt, hogy a történelem kinek adott igazat, én vállalom az akkori fölszólalásomat, tudniillik azt tartom etikai tisztességnek, hogy az ember vállalja önmagát. Előadá­somban körülbelül a következőket mond­tam: az író élete mindig szenvedés. Nincs egyetlen párt vagy mozgalom, amelyik az író minden problémázását magáénak vall­hatná. És nincs egyetlen író sem, aki bár­melyik párt minden taktikai mozdulatát kötelezően a magáénak kelljen, hogy vall­ja. De ebben az összetettségben sincs szá­munkra más út, mint ott állni, vállalva a történelem szemetet is hömpölyögtető sodrát, ahol a haladást érezzük. Én pró­báltam így élni, illetve, s ezt tanácsként mondom: ha valahol vétettem, ott vétet­tem, hogy nem mindig úgy szenvedtem meg ezt az ellentmondást, hogy minden­képpen kiküzdjem önmagamnak az írói szuver­enitást. Ezt a valomást tanácsnak mondom. Mindig egy hit alapján, egy vi­lágnézet alapján küzdjétek ki magatok­nak a legteljesebb írói szuverenitást. Egy másik írásomra is szeretnék hivat­kozni. A Magyarország felfedezése soro­zattal kapcsolatos cikkem a Kortársban jelent meg, azt próbáltam megfogalmazni benne (amit, szerintem, nem szabadna mumusként kezelni már, és egy kissé mégis mumusként kezeljük), hogy a poli­tikának és az irodalomnak más a közelí­tésmódja és a szerepe. A társadalmi sze­reposztása más, ahogyan Huszár Tibor mondta. Ebből a másságból konfliktusok is keletkezhetnek, ami nem baj, ha ez a közös ügy alapján teremtődik az igazság kiküzdéséért. Valóban még a politikának is csak akkor tud használni (merem ezt a vulgáris szót kimondani) az irodalom, ha a politika hagyja az irodalmat iroda­lomnak lenni, hagyja azt a szerepét betöl­teni, hogy a világról úgy tegyen fölfede­zést, ahogyan csak az irodalom tud. És én sokakkal éppen az itteni fölszólalók­kal ellentétben azt érzem, hogy nálunk a politika az irodalomról egyre inkább így gondolkodik, és az irodalompolitiká­ban is tulajdonképpen így gondoskodik. De a másik oldalra is szeretnék azért utal­ni. Hogy ezt a természetes különbséget így természetesen tudomásul véve egy felelős író akkor felelős író, ha a becsületes po­litika történelem adta dilemmáival is szá­mol. Egy hatalomra került forradalmat mindig veszélyeztet a pragmatizmusnak a veszélye. A mienket is, minden forradal­mat. A pragmatizmusra kötelességünk írói szóval is szüntelenül figyelmeztetnünk, de mindig, ismétlem: a becsületes politika dilemmáinak az érzésével. Itt egy sor di­lemmát vázolt fel tegnap Huszár Tibor, ő se tudta megoldani, megmondom, mint ahogy ezeket a dilemmákat föloldani nem lehet, illetve föloldja az ember, föloldja a történelem, de új dilemmák teremtőd­nek. Az életnek nincs más értelme, mint mégis küzdeni ezeknek a dilemmáknak a fölooldásáért. És ebben az irodalomra, úgy érzem, nagyon nagy szerep vár. Most az Írószövetségről néhány szót, il­letve arról a kiáltványról, vagy minek nevezzem, amit sok aláírással átadtatok, s aminek a lényege az, hogy határozzuk itt el az Írószövetség KISZ-szervezetének az újjáalakítását, határozzuk el, hogy en­nek az újjáalakított KISZ-szervezetnek a fennhatósága alatt új folyóiratok indul­nak, teljes anyagi függetlenséggel, önál­lóan választott szerkesztőséggel. Nos, az írószövetség nem hatalmi szervezet, úgy­hogy én nem is tudnám vállalni, nem is tanácsolnám azt, hogy itt közfelkiáltással szavazzuk ezt meg. Az írószövetségről kü­lönböző véleményeket szoktak formázni. Néhányan ennél az asztalnál már tíz év óta csináljuk , szervezzük, és azt hiszem, hogy ez a tíz év nem volt eredmény­telen az Írószövetség életében. Először is harcoltunk azért, amit én nagy ered­ménynek tartok (hozzáteszem, nem elsőd­legesen a mi érdemünk az, hogy megva­lósult, hogy politika és irodalom között olyan harmónia alakuljon ki, ami kiala­kult. A kultúrpolitikát alapjaiban jónak érzem, az ellentmondásaival (nem itt, itt olcsó dolog lenne) vitatkozni is szoktam Nem a magam nevében, de én fogalmaz­tam meg akkor, amikor megalakult az írószövetség (nagyon kevés taggal, és ak­kor az irodalomban benne lenni egyet jelentett az írószövetségi tagsággal), hogy az Írószövetség feladatának tartja azt, hogy a pályára bekerüljön minden lehet­séges versenytárs, mert egyetlen valamire való író sem érezheti jól magát, ha a le­hetséges versenytársai közül valaki is a pálya széléről nézi, hogy ők játszanak. Én azt hiszem, hogy ennek az eléréséért is tettünk valamit, mert azért az irodalmi élet mezőnye soha nem volt ilyen széles. Azt én nem állítom, hogy a magyar iro­dalom belső értékrendje teljesen kialakult már, de hogy sokkal tisztább ez az ér­tékrend és igazságosabb, mint 1956 előtt volt, ezt merem mondani, és ebben is van valami részünk. Mindezt nem a magunk dicséretére mondom el, hanem azért, hogy vállalni csak azt tudjuk, amit meg is tu­dunk csinálni. Föltétlenül jogosnak érzem, hogy a fiatal írók az Írószövetségen belül is mozgásteret kapjanak. Nem is annyira a KISZ-szervezet újjáalakítását tartanám én fontosnak (Gál Pistáékat dicséret il­leti, mert sok minden jó dolgot csináltak), de mi arra gondolunk — ám ebben sem szeretnék itt rögtönözni, mert, gondolom, ezt a beszélgetést majd folytatjuk prakti­kusabb kérdésekről —, hogy esetleg meg­alakítanánk a fiatal írók munkaközössé­gét az írószövetségen belül, amely átfogó fóruma lehetne a legfiatalabb nemzedék­nek. Föltétlenül jogosnak érzem új folyó­iratok megindítását, de ezt nem tudom megígérni, legföljebb azt, hogy az írószö­vetség veletek együtt harcolni fog azért, hogy új folyóirat vagy folyóiratok indul­janak. Föltétlenül jogosnak érzem, hogy az almanachok kiadásában rend terem­tődjék, hogy azokban a fiatalok jelentke­zése természetesebb legyen, sőt hozzáten­ném, én még azt is el tudom képzelni (és nem fog tőle a világ összedűlni), hogy egyet akaró és egyarculatú fiatalok je­lentkeznek egy almanachban, valóban a saját szerkesztésükben, amit valahol fölül majd kontrollálnak. Úgyhogy ezek közül a javaslatok közül, és amik itt elhang­zottak, én nagyon sok mindent ésszerű­nek, igaznak, jónak tartok, csak éppen azt ne várjátok tőlem, mert felelőtlenség lenne, ha itt most deklarálnám, hogy ez mind el van fogadva. Nem akarom tovább nyújtani a zárszót, azzal szeretném befe­jezni, hogy nagyon jó volt itt együtt len­ni, és szeretném a vendéglátóknak meg­köszönni, hogy ezt lehetővé tették. Köszö­nöm szépen.

Next