Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

XIV. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1975. JANUÁR A tartalomból „Miről is szól a Szénaboglya? Egy esz­tendő, kerek egy esztendő élete nyolcvan esztendejéből. A történelem döbbenetesen rohanó eseményei, barátok és ellenségek magatartása, teste nyugtalanító romlása, a kis szabó sorsa a szomszédban, felejthetet­len Bandi kutyánk vigaszt adó hűsége, az irodalom, a képzőművészet jelenségei, Írók a viharban, ismert költő, s nem anekdoták előadása, hanem lírai töltésű reflexiók. Szánalom és szeretet, megvetés és felhá­borodás szövi át a naplót, és gyakran kétségbeesés a történelmi események miatt, amelyek ki tudja, milyen fordulatot vesznek.” (Kassák Lajosné jegyzete Kassák Lajos Naplórészleteihez a 6. olda­lon.) D. SZABÓ LAJOS, E. KOVÁCS KÁLMÁN, ÓSZABÓ ISTVÁN, GYÜRE LAJOS, OZSVALD ÁRPÁD, PÉNTEK IMRE, SERFŐZŐ SIMON, VARGA ERZSÉBET VERSEI BERECZ JÓZSEF, B. JUHÁSZ ERZSÉBET, GYARMATI BÉLA, PÁSZTOR EMIL, SÁNDOR LÁSZLÓ, TOLVAJ BERTALAN ÍRÁSAI KÖNYVKRITIKÁK MUTATÓ AZ 1974. ÉVI, Xill. ÉVFOLYAMHOZ ARE 2 FORINT Papp Lajos EGYÜTT A házat, ahol lakom, légvonalban alig 400 méter választja el a diósgyőri ko­hászattól, a felvidéki nehézipar zúgó­­ziháló, s meg nem álló, meg nem állítható szívétől. Késő este, amikor a családom már alszik, s fenn maradok írni, olvasni, vagy épp az álom kerül el valamiért és nyitott szem­mel forgolódom hiába, alvástalan, különösen jól hallom e szív, e szakadatlanul működő pontos szerv minden moccanását. Zajai eltöl­tenek, elvegyülök érzékelhető ritmusában, mely azt sugallja: ott minden dobbanás az egészért van, minden rezdülésnek kimért, meghatározott helye van a teljes mozgásban. S az elvont zajok és a szoba falára vetülő fé­nyek vibrálásai emberi arcot ugyan nem öl­tenek, mégis mindez a munkát idézi; az éj­szakai műszakban dolgozó ezrek munkáját, az emberi munkát. Életemhez úgy hozzá­nőtt, hozzá tartozik már ez a fényvibrálás, ez a szakadatlan zaj, hogy nyomaszt a csend, az éjszaka természetes sötétje, ha idegenben al­szom, s míg más „áldott csönd” után áhíto­zik, nekem napokba kerül megszoknom olyan­kor a csöndet, a gyár közelségének hiányát. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy valamilyen vonzalom fűzne zajhoz s fények­hez; olcsó pátosszal ilyesmiről áradozni ba­darság lenne. De tudom, hogy van. Megszok­tam, hogy a környezetemhez tartozik éppúgy, mint a ház alatt tovafutó patak, szennyezett vizével, a város egyetlen főutcája, agyonter­helten dübörgő-akadozó forgalmával, s ma­guk a lakótelep házai, szerkesztett-összesze­­relt célszerűségükkel, nyomasztó egyformasá­gukkal. S mégis, van ebben a közelségben, ebben az együttlétben hány olyan mozzanat is, amely feljogosíthat pátoszra, lelkesedésre, büszke­ségre! Nemcsak engem s mindazokat, akik itt élünk, a gyár árnyékában, kétévszázados hagyományú egymásrautaltságban, hanem az országban mindeneket, akik közvetve, a meg­termelt javak elosztásának különféle csator­náin át haszonélvezői ennek a munkának. Lassacskán megismertem a zajokat; hal­lom, amint a daru az üres vagonokba emel­geti az ócskavasat, amiket érces kürtszóval vontat a kis gyári Diesel-mozdony a martin­acélműhöz. Idáig hallatszik a megrakott ko­hókból a gáz s majd az örvénylő, folyékony, fehér acél zúgása, a hűtőtornyok vizének sus­torgása, a felcsapó gőz harsogása, s megismer­ni a csapolások hatalmasabb szívdobbanásait is. És mily félelmesen szép, amikor kinyíl­nak, s a fél égboltot bevilágítják a salakön­tés vörös tűzrózsái!... Megismerem már az embereket is, a villamoson, autóbuszon jövő­­ket-menőket. Hallgatagok, beosztott erejüket fölös beszéddel nem pazarolják. Kezük erős­inas, repedezett körmű, kérges munkáskéz, szemhéjuk gyulladt, duzzadt-vöröses a hőség­től, az acél fényétől, arcbőrük cserzett, arcuk szikár. Otthonról a gyárba, a gyárból haza ... Évek, évtizedek óta járják naponta oda-visz­­sza ezt az utat. S a távolság két pontja, a két állomás, a gyár és a család jelenti többnyire életük teljességét. Ennyit tudok róluk? Ez a kevésnél is keve­sebb. Ahhoz sem elég, hogy megszólítsam őket, hogy rájuk köszönjek. Pedig hát szólnom kell hozzájuk. Meg kell találnom azokat a szavakat, azokat a mondatokat, amelyeket el­mondva megismernek s maguk közé fogad­nak. S ennél mennyivel több k értük szólni, szót emelni, kiállni felelősen, meggyőződés­sel, egy közös igazság tudatában. Tollforgató­ voltom minden bizonytalansága, minden szorongása belém sajdul. Van csalá­dom, s van komfortos-kényelmes otthonom. Van íróasztalom, névtáblás hivatalom, fizeté­sem, írógépem kattogva termel, fogy az üres papír, s szaporodnak éveim. Dolgoz­tam, dolgozok mindenért, amit elértem, megteremtettem. Dehát ebben az individuá­lis „önmegvalósításban”, egyéni boldogság­teremtésben nem válik-e céllá az eszköz, s eszközzé a cél? Nem pazarolok-e mél­tatlanul sok időt, energiát önnön biztonsá­gom, kényelmem, jólétem megőrzésére, gya­rapítására, s keveset, mind kevesebbet a kö­zösség szolgálatára, amire pedig hivatkozom. A cél, a társadalom szolgálata, amire hivat­kozunk, nem válik-e — a gyakori hivatkozá­soktól devalválódva — egyéni céljaink eléré­sének eszközévé? Holott felkészültségünkkel, tehetségünkkel, tudásunkkal, egész valónkkal nekünk kell, kellene hivatott eszközként szol­gálnunk a közösség, a társadalom szellemi, kulturális gyarapodásának ügyét. Statisztikák számadatai villannak fel előt­tem ... Számok arról, hogy nem megfelelő a munkás és paraszt szülők gyermekeinek szám­aránya az egyetemeken, s hogy csökkenőben van épp e rétegek körében a továbbtanulási kedv ... Hogy olvasómozgalmak, könyvakciók, író-olvasó találkozók ellenére a gyári mun­kásság körében a másfél évtizeddel ezelőtti állapothoz képest alig nőtt valamicskét az ol­vasási igény; az ízlésnormát pedig most is Jó­kai- és Verne-, Dumas- és Szilvási-művek fémjelzik ... Hogy lényegében változatlanul magas a 30 évnél fiatalabbak körében is a nyolc általánost nem végzettek száma, s hogy újratermelődik az analfabétizmus is ... Per­sze, nyugtatom magam (nyugtatjuk magun­kat), a számokat, a statisztikát számtalan kö­rülmény motiválja, s már sorolom is a mun­kaerő-vándorlást, a faluról jövő munkaerő­utánpótlás műveltségi szintjének alacsonyabb voltát, az ingázást, ami elveszi az időt és erőt a művelődéstől, a „kétlaki” életformát, ami kiöl az emberből minden nemesebb igényt, s előbb-utóbb fizikailag is tönkresilá­­nyítja a kétfelé „gürizőket”... S persze, a gyár sem népiskola és művelődési ház, ha­nem munkahely, s feladata elsősorban a ter­melés, a termelőmunka közvetlen feltételei­nek megteremtése... És azt is megtehetném, hogy nem veszek róluk tudomást, elmegyek mellettük naponta az utcán szó nélkül, köszönés nélkül, s élem a magam életét. Ahogy ezt ötven, s száz év­vel ezelőtt tették tekintetesek, méltóságosék és kegyelmesek... Ha nem is úgy, gőgös-ke­­vélyen fitogtatva az élősdiség előjogait, s cí­meit; ha nem is csendőrök-rendőrök ökleivel, fegyvereivel erősítve a tekintélyt, a bátorsá­got; ha e méltánytalanul jutó előjogokkal nyíltan visszaélve, másokon tiporva, mások erejét, munkáját kiuzsorázva híznék, gazda­godnék. Hanem csak szerényen-óvatosan, a közösség iránti lojalitás látszatára gondosan ügyelve afféle szellemi „maszekként”, ügyes vállalkozásokkal, szolid manipulációkkal, a büntetőjogi határokat soha túl nem lépő kez­deményezőkedvvel tollasodnék serényen a magam kis egyéni szocializmusában. Megte­hetném? Hány ilyen „kisvállalkozóra” bukkan az ember naponta, ha csak egy kicsit jobban figyel, mit mondanak, ha jobban kinyitja a szemét! S nem a telekvásárlás, a villaépítés, a milliós OTP-betét, az egy vagy több autó a nagyobb probléma, hanem hogy az ilyen ter­mészetű ember számára ezeknek a dolgoknak a megszerzése és gyarapítása az élet egye­düli célja és értelme, minden ennek van alá­rendelve. Minden megnyilatkozásuk, öltöztes­sék azt a leghangzatosabb frázisokba, hazug­gá s erkölcstelenné silányodik a közösség szemében, amely látja, tudja kettős életüket. S példájuk, boldogulásuk ugyanakkor rom­bol is. Rombol, mert azt sugallja: ez a társa­dalom, ez a közerkölcs megtűri, megengedi az ilyesfajta kettős életet. S vagy a példa köve­tésére serkent, vagy kiábrándultságot, kö­zönyt vált ki a közös érdekek, a közös célok iránt. Példákat mondjak? Z. mérnök, harmincon innen, aki nyíltan hangoztatja, hogy ő azért tanult, hogy a tudását, végzettségét eladja, s jól adja el. Mindegy, hol, kinek, az a fontos minél többet adjanak érte. D. orvoskutató, aki — talán csak félig­ komolyan — elmond­ta, hogy elfogadott egy kétéves angol ösztön­díjat, hogy kocsit vehessen odakint. T. köz­gazdászt, aki kalóriaérték szerint kiméri ott­hon a napi kosztot, s többet semmiből egy falatot sem enged enni gyerekeinek sem, mert csak így tudja két éven belül felépíteni a ta­polcai telken a hétvégi házat. Soroljam azo­kat mind-mind, akiknek a munkahely anyagraktár, ahonnan „fusizásaik” anyag­­szükséglete származik. Hányféle módja, le­hetősége kínálkozik az ügyeskedéseknek, anyagi előnyök szerzésének, apróbb-nagyobb visszaéléseknek, s hány „tolvajt” szülnek ezek az alkalmak a jövőben is, ha a társada­lom nem figyel oda eléggé, nem nyitja ki jobban a szemét. Öt óra van... Munkába hív, az indulásra figyelmeztet a gyár hajnali kürtszava. Az autóbuszok a távolabbi községekből már el­indultak a bejárókkal. A vonaton jövőkre a pályaudvar előtt felsorakozott buszok vára­koznak. S a városban, a gyár környékén la­kók is fölébredtek, fölkeltek már. Indulnak, mert késni nem lehet. Ez a diósgyőri kohá­szat. Ez a fegyelem, ez a munka, amely meg nem zökkenhet, el nem akadhat. Velük kezdtem, s azzal, hogy gondolatai­mért s tetteimért, azért amit írok, nekik is felelősséggel tartozom. Kiállnom értük ma már nem bátorság, mint József Attiláé, ha­nem öncélú póz, önmutogatás; bújnom sem kell, hisz nem üldözöttek, elnyomottak, ki­zsákmányoltak ők itt, hanem tulajdonosok e gyárban, s azok az egész hazában, az eszme és a rend letéteményesei. Ők a fejlődés haj­tóereje. Nemcsak anyagi értelemben, terme­lési eredményeikkel, nemcsak úgy, hogy ál­taluk vált anyagi erővé, új társadalmat épí­tő cselekvéssé a forradalmi elmélet. De ők lesznek, ők lehetnek egy új etikai rend, a szocialista közerkölcs térhódításának, egy új életeszmény kiteljesítésének a­ legfőbb ereje is. Nélkülük, anélkül,­ hogy velük szót tudna érteni, ma író, s művész a társadalom dol­gaiban eligazodni képes nem lehet. Ezért ha író vagyok, ismernem kell őket, tudnom kell értük, nekik szólni, s ha kell, a nevükben, helyettük is. Ez az én­­felelősségem. Nem anyagi-gazda­sági, mint a gyárvezetőké, nem is politikai­ideológiai, mint a pártszervezeteké, vagy ér­dekvédelmi, mint a szakszervezeti bizottsá­goké. Lelkiismereti felelősség: az alkotói el­kötelezettség meggyőződéses vállalásán alapu­ló részvétel a közös tulajdonban, annak épí­tésében, nemesítésében. De hogyan töltse be író, művész ezt a fe­lelősséget? Azt hiszem, nem úgy, hogy alkotói elvei, igényessége, s meggyőződése, világnézete egy­más ellen forduljon, egymást gyengítve hasson, működjön a gyakorlatban; hogy akár egy fölté­telezett tömegigényre „hallgatva” önmaga el­ért szintje alatt alkosson közérthetően, akár pedig, hogy elfordulva a „zavaros,­ alantas” jelentős, egy, a saját szájíze szerint elképzelt igényes jövőnek formálja műveit. Mindkét magatartás voltaképp kitérés a valódi felelős­ségvállalás, a korral, néppel s hazával való azonosság vállalása elől. Annak felismerése és teljesítése elől, hogy műben és alkotójá­ban nem létezik egy szuverén, „külön világ”, hogy a közösség, a társadalom nemcsak igé­nyeivel, mint az alkotás mindenkori megren­delője s a művet befogadó műélvezőként „szól bele” a művészi tevékenységbe, hanem jelen van az alkotó személyiségében s az al­kotás folyamatában, s jelenléte formálja a műalkotásban kifejezett alkotói állásfoglalás tartalmát, formálja, alakítja a művészt ma­gát is. (Folytatás a 2. oldalon) VÁCI MIHÁLY EMLÉKÉRE RASZLER KÁROLY LITOGRÁFIÁJA

Next