Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-01-03 / 1. szám
Brassó, 1874. Negyedik évfolyam. 1. szám. Szombat jan. 3. (1) Meftjelenik ez a lap hetenkint kétszer : szerdán és szombaton. Ára: Egész évre . • • ti ft. — kr Félévre . . . . 3 ft. — kr. Negyedévre . . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő irodája : Halpiacz 30. szám, "K^ Kiadó - hivatal ugyanott Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászat. lap. i0i ii . mranamum/r Hirdetési dij: s* j 4 hasábos garmonit sorért, vagy l .'mnak helyéért 4 lsz. 1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr. — Bélyegdij minden iktatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. —---------wmi MtirnrMirr.tmmrjmr. Előfizetési felhívás a czimű politikai, társadalmi és közgazdászai lap IV. évfolyamára. Előfizetési feltételek: Egész évre . • 6 kr. fél évre . • . 3 , — „ Negyed évre . . 1 „ 50 „ Az előfizetési pénzek a „Nemere“ szerkesztőségének Brassóba, halpiacz 311. szám alatt küldendők. „ Nemere" szerkesztőisége. Brassó, 1874. január 1. „Nem kérd, nem vár az idő, sebes rohajnással haladván el fölöttünk é s szárnycsapása nyomán ép úgy elhalnak a pártküzdelmek szenvedélyes hangjai, mint a költők lágy éneke, a múlt emlékeivé válnak a politikai, társadalmi élet válságai egy válságos perez alatt, s itt van újra az ezredéves újdonság, az előfizetési felhívások, üdvözlő bikettek, bevételek, kiadások, szóval a számadások periodistikus momentuma: az új esztendő! Fogadják t. olvasóink szives üdvözletünket s engedjenek meg néhány szót tájékozásul úgy minket mint önöket illetőleg. Ha azt kérdené, tőlünk valaki, mit tartunk legégetőbb szükségnek, mondhatnék, elszigetelt országrészünkben, a felelet nem ejtene legkisebb habozásba sem. Van nekünk gyönyörű vidékünk, panorámaként változó hegy völgyeink, melyeknek élén a munka, szorgalom megáldó nyomai intenek felénk; iparunk, kereskedelmünk, forgalmunk első helyet foglal el, s jelen fontosságánál csak jövője lehet még nagyobb, de el van nyomva, de alig ad életjelt az a valami, mi világokat alkot, világokat teremt, öntudatos munkálkodássá alakítja át a gépies foglalkozást, az élettelen anyagba életet leheli, az a valami, mit „szelleminek nevezünk. Pedig korunk számos hibái mellett avval a jó tulajdonsággal bír, hogy azt a valamit okvetlen megköveteli. A társadalmi, állami élet „conditio sine qua non“-jává emelte azt a kor intő szava. És tudjuk mindnyájan, hogy közszellem ébresztésére, előrevitelére legelsősorban a sajtó van hivatva, e hatalom, melynek szava felirat a pór viskójától a királyok palotáiig, e tükör, melyben hiven visszaverődik a modern eszmék, a napi kérdések arczulata, ez érző idege az állam nagy testének, mely ösztönszerüleg megmozdul a legcsekélyebb érintésre, az öröm hang- jain ujjongva az öröm napjaiban, s mennydörögve, vagy a csendes bánat, de a soha el nem csüggedő, gyógyulást remélő férfias küzdelem, önérzet igéit hordva szét a balsors, a szenvedések idejében. Ez eddig általánosságban. Nekünk pedig az absolut szükségesség mellett, számtalan speciális okunk van rendelkezni egy oly közeggel, mely érdekeinket felfogja, megérti, előmozdítja a hírt viszételünkről oda is, hol vagy absolute nem, vagy csak mint lelketlen számok az állam arithmetikájában vagyunk ismeretesek. Nekünk speciális okunk van szellemi életkérdésnek tekinteni egy önálló, sem anyagi sem morális pressiónak ki nem tett magyar lap lé ' -e tezését, fonállását itt főleg, hol a különböző nemzetiségek oly ha egymás mellé helyezve, olyannyire egymásra vannak utalva a mindennapi érdekek által s mégis, ha e conglomeratum egyes alkotó elemei kiválnak a zűrzavaros cháoszból , csak egymást meg nem értésük, egymás elleni gyűlöletük által lesznek fölismerhetőkké. Égető szükségnek látjuk mi, s teljesen hiszszük, látják önök is egy független irodalmi közeg létezését, mely e haotikus mozgalmakban nemzeti alkotmányos existenciánk testőre, védpajzsa legyen. Nagyon is jól tudjuk, hogy—még kevésbbé kényes körülmények közt is — mily sajnos félreértések szülőokává lehet, talán csak odavetőleg kimondott vagy leírt szavacska is, különösen ha tán nem épen a legnagyobb jóakarat szemüvegén nézünk keresztül. És azért nagyon kérjük, főleg idegen ajkú polgártársainkat, ne keressék fentebbi sorainkban csak árnyát sem nemzetiségi türelmetlenkedésnek, izgatási tendentiáknak. Higyyék meg önök, őszintén fájlaljuk, hogy daczára századokon át létező szomszédi viszonyunknak oly kevéssé ismerjük, s mégis oly nagy mérvben félreismerjük egymást Hiszen legfőbb, minden tehetséget, szorgalmat megérdemlő föladatunkká tűztük épen azt, hogy amennyire lehet csöndesítőleg, simítólag hathassunk, a gyakran annyira elmérgesedő súrlódásokat illetőleg. Mert az izgatottság izgatottságot, az elkeseredés elkeseredést szül, s ott, hol a szenvedélyek kelnek egymással csatára, áldozatul esik legtöbbször az emberi érzelmek egyik legszebbike : a méltányosság érzete. Mikor is volt . . . Mikor is volt, nem is tudom egykönnyen . Le is hullott, fel is száradt a könyem, El is égett, meg is fagyott a lelkem, Hogy derekad legutólszor öleltem. El is pusztult, ködbe is hullt a határ, El is repült messzi földre a madár: Meg is jött már messzi földről leveled, S még se hiszem, hogy nem vagyok leveled! E. Indali Gyula: A 83-dik honvéd-zászlóalj története. 1848. volt a világszabadság ébredésének napja. Az elnyomott nemzetek, melyekben az emberiség magasztos eszméi még éltek, felkeltenek mind az elnyomók ellen. De a sors, ez ellensége minden nemesnek, összeesküdött a zsarnokokkal s a felkelő oroszlánok a jogtipró erőszak fegyvereivel sebzetten, az árulás tőreibe ejtve, ismét a rabság lánczaira vezettek. Különösen a magyar nemzetnek kijutott része mind a dicsőségből, mind a gyászból. De az akkor ébredett szellemet nem lehetett bebörtönözni, legyilkolni, az él a nemzet szívében és szózata hatalmasan követeli az emberiség jogait ; a szent haza földére esett vérmag kikelt és a szabadság gyümölcsei érnek. Nekünk pedig, kik tanúi, részesei voltunk a nagy harcznak, kötelességünk ereklyeként őrizni ama dicső napok emlékét, hogy örökséget hagyhassunk utódainkra, mely őket lelkesítse a válság idejében. Hadd tudják unokáink, — mert szükségök lesz tudni, — hogy volt idő e hazában, midőn heves volt minden magyar, midőn országoknak ellentálló hőscsapatokat termett minden vidék, melyek közt nem volt utolsó — a mi Háromszékünk. (Tenio nunc ad fortissimum tinim.) Midőn boldog és dicső emlékezetű osztrolenkai hős (Bem József tábornok, utóbb Murad pasa) 1848. deczember 16-án Szilágy-Somlyón a magyar honvéd hadsereg feletti parancsnokságot átvette, akkor már Erdélyben az ármány sötét lobogója által elhomályosított szabadság napjának utó sugárai is leáldozandók a valának. Csupán Háromszék volt még azon erőd (51 □ mértföld) honnan az üldözött szabadság üldözött emberei tiszteletet parancsoltak a jogtipró hadaknak. Azon időben az erdélyi cs. k. hadaknak dr. Puchner Antal altábornagy lévén vezére, minden tehetségét arra fordította, hogy a szabadságnak amaz utolsó menhelyét is feldulatván Háromszéket elejtse, s igy még egyfelől alvezérei által Bem tábornokot törekedett diadal útjában feltartoztatni, addig másfelől a Háromszéket ostromzároló osztrák vezéreket (Gedeon altábornagy, Sekunder tábornok és báró Heydte lovassági százados és önálló csapatvezér) arra utasította, hogy Háromszéket minden oldalról — különösen délről és nyugatról — szorongatva, mielőtt sikerülne Bemnek e végvárral összeköttetésbe tenni magát, vagy meghódítsák, vagy pedig békére bírják. Báró Puchner altábornagy ilyetén czélját el is érte annyiban, mennyiben az 1848. deczember 24-én Hidvég mellett történt csata után ugyanazon hó 28-án megszülemlett az úgynevezett „pacificatio,“ mely mi-vei az okmányok 1849. január 2-án Árapatakán cseréltettek ki, „árapataki szerződés“ nevet kapott. A békepontok megalapítása tárgyában a bizottság 1848. deczember 28. jött egybe, Háromszék részéről Béldi Gergely és osztrák részről az annyiszor megugratott Heydte elnöklete alatt Földváron. Az ily előzmények után bekövetkezett nyugalom, illetőleg fegyveres béke, kevés ideig tartott Háromszéken, mivel 1849. január második felében Macskási Antal és Gyárfás Károly közreműködések folytán megérkezett Bem tábornoknak azon kiáltványa, melyben érkeztél tudata, kinevezvén egyúttal Gál Sándor Mátyás-huszár századost honvéd-ezredessé. A kiáltványnak a spártai erénynyel vértezett és aczélozott háromszéki népre meg volt a sikerdús hatása. A nép bámulandó gyorsasággal, tömegesen vonult Al-Doboly és Uzon felé, várva várván az intést a támadásra. Gál Sándor ezredes hivatásának megfelelő korszerű intézkedéseket rögtönzött, s szervezett honvéd zászlóaljak felállítását rendelte el. Ő maga január 20-dika tájékán felment Csikba, s ottan a csüggedező népbe a hazafiságot és bátorságot felujjította — egyszóval az ügynek élénk lendületet adván megirttatá az irányt, melyen minden hazafinak törhetetlen ragaszkodással haladnia kellett. A szabályszerű sorozás mind Csikban, mind pedig Háromszéken derekasan megkezdődött, igy alakult néhány nap alatt 4 honvéd-zászlóalj. Háromszéken alakult a 83. és 84-dik számú, mivel azonban célom csak az, hogy zászlóaljam történelmét részletezzem, megmaradván a körvonalazott határ között, szólok munkám tárgyáról. (Folytatása köv.)