Nemzet, 1885. április (4. évfolyam, 927-955. szám)
1885-04-01 / 927. szám
Szerkesztőség : Ferencsiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....................................................... 2 frt. 3 hónapra ................................ 6 * 6 hónapra ......................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 927. (90) szám. Budapest, 1885. Szerda, április 1. IV. évi folyam. Budapest, márczius 31. A neki vadult nemzetiségi fanatismus kirívó példája az a vita, mely Szebenmegye közgyűlésén az erdélyi magyar közmivelődési egyesület átirata felett folyt. Románok és szászok egymást túlliczitálva rontottak neki ez alkalommal is a »magyarosításnak«. Az urak annyira beleéltek és dolgozták magukat, formába esett féreg módjára a faji exclusivitásba, hogy rémképek után vagdosnak a levegőbe, káprázatos szemeikkel mindenütt magyarosítást látva, heves és szenvedélyes harczra kelnek valami ellen s a végén még észzszerü okát sem tudják adni oktalan felháborodásuknak. A gyűlés lefolyásáról terjedelmes tudósítást közlünk esti lapunkban. Érdemes azt mindenkinek elolvasni , s még itt is felhivjuk rá a figyelmet. Az első (román) szónok indignatióval utasitja vissza a közmivelődési egyesület törekvéseit s aztán ezeket mondja: »A fenyegetett nemzetiségek még oly nemzetbe való beolvasztásnak is ellent fognak állani, melynek gazdagabb irodalma s fejlettebb culturája van, annál inkább ellentállnak tehát a magyar faj beolvasztási kísérleteinek, melynek műveltsége és tudományossága még nincs annyira kifejlődve,hogy attractiv hatást gyakorolhatna« Egy másik román szónok, kinek nevét már más térről is ismerjük, Kozma Párthén egyebek közt igy nyilatkozik: »Én nem félek a magyarosítástól, mert ez lehetetlen.« (»A nemzeti öntudat — mondja tovább — a románok és szászok között egyaránt oly erős, hogy sem a felülről jövő pressio, sem az egyletek útján jövő nyomás egyetlen jellemes embert sem fog eltántorítani.«) Mi is tökéletesen azt tartjuk, hogy a beteges lázig s a hypochondriáig kifejtett nemzetiségi érzület és öntudat mellett azt remélni, vagy arra törekedni, hogy a románból és szászból magyar embert faragjunk, az ábrándok világába tartozik. S erre tudtunkkal okos magyar ember s gyakorlati politikus nem is törekszik széles e hazában. Nem törekszik erre az erdélyi közművelődési egyesület sem. Ily törekvés czélszerűtlen, észszerűtlen, tehát lehetetlen is. Az egyesületnek alapszabályai közkézen forognak s ha azokban csak egy árva paragraphus is ilyen törekvést tartalmazna, a n.szebeni közgyűlés nationalista szónokai, kik mind meg annyi »diabolus rotae«, bizonyára nem késtek volna ama paragraphust az egyesület s a magyar nemzet fejére ráolvasni. De még meg sem kísérletté egyikük sem, ilyes valamit kiböngészni azon egyesület alapszabályaiból, melynek átirata épen szőnyegen forgott, hanem beszéltek egyébről, előhozakodtak átalános természetű s már egészen elkoptatott nemzetiségi gravamenekkel. Igen, mi is merőben veszélyteleneknek tartjuk az ottani nemzetiségekre az erdélyi egyesület törekvéseit s ha — mint maguk a nationalista szóvivők is határozottan elismerik, — a magyarosítási törekvéstől félni nem lehet és nem kell, mert »lehetetlen« s mert a magyar kulturának nincs hozzá elegendő vonzereje, — akkor kérdjük: mi a tűz lángjáért csapnak hát mégis akkora lármát? Miért jajgatnak, ha nem fáj és nem bántja senki ? Miért kelnek harczra ott, hol nincs ellenség ? És nem érzik, nem látják be ezen álláspont értelmetlensége mellett annak comicus voltát is? Hát megmondjuk mi, miért történik mindez. Mert — mint fennebb is érintők —■ a nemzetiségi hypochondria annyira fogva tartja az erdélyi részekben lakó román és szász polgártársainkat, hogy ha csak neszét veszik is valamely magyar szellemű actionak, azt nem képesek másként felfogni, mint csak olyant, mely életökre tör — bár maguk is jól tudják, hogy ez nem így van, sőt mint láttuk, be is vallják, hogy rájuk nézve egészen veszélytelen. A nemzetiségi elzárkózottság és fanatismus hozza magával azt is, hogy mindjárt indulattal karikázik a szemök, ha csak »magyar «-ról hallanak is. A gyűlölet és ellenszenv, melyek már természeteknél fogva — mint ez esetben is — gyakran indokolatlanok és igaztalanok, szól belőlük, nem a higgadt józanság. És hogy épen az esküdtszéki híres verdictek székhelyén, II.-Szebenben tapasztaljuk ezeket, egyátalán nem ejt bámulatba. Ezen pont és környéke, mint sok más is a királyhágón túl, ugyszólva egészen kivül esik a magyar cultura sodrán; magyar szót alig hallani ott s a szász és román elemnek ama vidéken oly csekély contactusa van a magyar elemmel, hogy a semminél alig valamivel több, minél fogva az észjárás, felfogás, világnézlet s az érzelem világának ellentétességeit, kölcsönös eszmecsere utján kiegyenlíteni nem lehetséges. Román és szász maguk közt laknak, s nem lévén alkalmuk érintkezés által megismerni a magyar szellemet, népéletet, felfogást, műveltséget, nemzeti exclusivitásban töltik éltüket s innen van, hogy minket nemcsak meg nem értenek, de egymást tüzelik , gyűlölni a magyart. Átalában az erdélyi részek egyik szerencsétlensége politikai tekintetben épen az, hogy a fajok nem arányos számban laknak egymás mellett. A magyarságnak mintegy háromnegyedrésze a Székelyföldre van zsúfolva, míg a többi megyékre felette csekély szám jut belőle. Sok ellentétes irányzat nyeri ebben magyarázatát. A Királyhágón inneni részekben a fajok arányosabban lévén elosztva, az a nagyszebeni szűkkörű, ellenszenves és szűkkeblű felfogás annyira idegen és ismeretlen valami, hogy tudvalevőleg régi időktől fogva dívik még ma is az ország igen sok vidékén, igy az alföldön, hol svábok s a Szepességben, hol az erdélyi szászok rokonai laknak, az u. n. gyermekcsere, mely abban áll, hogy magyar szülő gyermekét »német« szóra s viszont a német a magáét a magyar nyelv elsajátítása végett a közelebb-távolabb fekvő községbe adja, anélkül, hogy egyiknek is eszébe jutna, félteni gyermeke nemzetiségét. Persze, ez megfoghatatlan valami a Kozmák és Wolfok előtt. Talán egy szerencsésebb generatió, de ők nem fogják ezt megérteni soha. Hogyan is, mikor pl. Kozma Parthén felette megütközik azon, hogy a »Széchenyi-egylet« alapszabályainak egyik pontja azt mondja: »az egyletnek kivétel nélkül minden tagja a magyar államiság hű őze tartozik lenni.« Semmi sem jellemzőbb, mint ez! Aztán mondja valaki, hogy nem vár az erdélyi egyesületre nagy feladat a hazafias szellem és felfogás terjesztése körül! Nem arról van szó, jó urak, Erdélyben, hogy valaki szászt és románt megmagyarosítni akarjon. Ilyen feladatra amint nem vállalkozott eddig senki, úgy nem fog vállalkozni ezután sem. Mutasson fel nekünk Kozma Parthén csak egyetlen egy románt és Wolff csak egyetlen egy szászt is, aki a »magyarosítási törekvéseknek« áldozatul esett volna. Mi a két érdekes példányt, mint világcsodáját, a kiállításon fogjuk bemutatni. Ellenben mi tudunk nem egyesével, de százával és ezrével mutatni fel az erdélyi részekben egész nagy vidékeken olyan magyarokat (a Mezőségen, Alsó-Fehér és Hunyadmegyékben sat.),kik eloláhosodtak s kivetkőztek a magyar nemzetiségből. Ezek tények. És ezek adnak létjogot annak az egyesületnek, mely ellen olyannyira harczba ment a szebenmegyei elfogultság. Létjogot annyival inkább,mert az erdélyi közművelődési egyesület actioja — a magyar érdekek védelmében — határozottan defensiv és nem aggressiv természetű a többi fajok irányában. Vagy már a t. szebeni közgyűlés is esküdtszékké alakulva, még az önvédelmet is lehetetlenné akarja nekünk tenni? Hiszen mit bizonyít az a kérdőív is, melyet oly indignatióval mutatott be Kozma Párthin úr a közgyűlésen? Azt, hogy az egyesület tájékozást akar szerezni magának a felől, hol, melyik községben és milyen számban lakik magyarság, hol fogy és miért kevesbedik — hogy aztán annak idején támogatást nyújthasson és megóvhassa a további elzülléstől. Hát ez támadás a román vagy szász elem ellen? Nem inkább védelme-e a magyarságnak ? — Tudva levő, hogy nem egy magyar földbirtok »úszik« a román nevű és jellegű »Albina« pénzintézetnél. Az egyesület kipuhatolja ezt is, hogy ha lehet, ne engedje oda veszni, mint veszett már nem egy, a magyar birtokot. És ez mi, ha nem védelme a magyar birtokosságnak ? Szóval csak megcsontosodott rossz akarat és elfogultság képes ezekből fegyvert kovácsolni ellenünk. Mindazáltal, épen mert rossz akarat és elfogultság szülte félreértéssel találkozunk, nem győzzük eléggé a lelkére Rovás. Az angol ellenzék soraiban is vannak olyan sajátságos okoskodók, akik gyáva megalkuvással, szégyenletes hátrálással, silány hitehagyottsággal és a nemzeti érdekek elárulásával vádolják a kormányt) valahányszor ez bizonyos egyezményre kéri a parlamenti helyeslést. Ezen furcsa vádaskodóknak felelt — az egyptomi szerződés tárgyalása alatt múlt szombaton — a Gladstone-kabinet két tagja, a lordok házában Granville külügyér, a whigek veterán diplomatája, a képviselőházban Chamberlain kereskedelmi miniszter, a radicális áramlat vezére.Az utóbbi időben, mint látszik, elv gyanánt emlegetik, hogy a kormánynak s jelesen ez ország kormányának, ha egyszer megtett egyindítványt, vagy ellenzett egy javaslatot, az eredeti állásponttól bármennyire is eltérni s új engedményekbe bocsátkozni, valóságos gyalázat. Hát erre én csak azt felelhetem, hogy nincs Európában hatalmasság — Monacot kivéve (nevetés) — mely az általa szünetlenül tett javaslatokat ne módosítaná utólag, többé kevésbé, mikép barátságos egyetértésre juthasson más hatalmasságokkal. És ha nem ilyen volna a rendes eljárás, akkor Európa a zsákutczákban élne vagy örökösen háborút viselne. így az angol gróf külügyér, a lordok házában. Most halljuk a radicális kereskedelmi minisztert a képviselőházban. »Ez a vita kitüntette inkább, mint valaha, hogy az ellenzék nézete szerint mennyire más szellemben és hangulattal kellene lenni a kormánynak, midőn a mostanihoz hasonló egyezkedéshez kezd se a kormány azt tartotta, hogy a többi hatalmakhoz bizonyos követeléseket intézhet, melyekre tagadólag felelni jogukban állott. És mert így tekintette a dolgot, a kormány azon nézetben volt, hogy az egyezkedés tárgya olyan ügy, mely a vélemények udvarias és engesztelékeny kicserélése s esetleg a kölcsönös engedékenység által intézhető el. A túloldali nyilatkozatokból azonban úgy látszik, hogy az ellenzék nézete szerint nekünk formulázni kellett volna kivánatainkat s követelni ezek elfogadását, vagyis kitűzni azon egyetlen propositiót, egyszer mindenkorra, amelyből nem engedünk le semmit. És beszélnek az ország megaláztatásáról, a nemzet érdekeinek mellőzéséről, az idegenek nyereségéről, a kormány által. És mi a bűnünk ? az, hogy a kormány nem erőszakoskodott egy olyan kötelezettség rendezésében, melyet elődeitől vett át hamnosa hereditas gyanánt. . . Másoknak is vannak jogaik, ha nem is olyanok, mint a mieink, de tekintetbe veendők. És ha e szerint a kormánynak egyezkedésbe lehetett bocsátkozni és alkut köthetett, akkor a dologhoz gyakorlatilag, értelmesen és elfogulatlanul kellett fogni, és nem azt nézni, hogy megkapja-e mindazt, amit szeretne, hanem azt, hogy egészben véve az egyezménynyel lényeges előnyök is járnak s hogy annál jobb nem lett volna elérhető. Merem állítani, hogy ha feladtunk is valamit — és nem is akarom tagadni, hogy tettünk engedményeket — mások is adtak fel, viszonyosan, nem kevésbé fontos tételeket... A mások féltékenységeinek, jogainak és óhajtásainak tett és általunk is elismert engedmények ellensúlyozva lettek az általuk tett engedmények által...« Ajánlom e két nyilatkozatot — mutatis mutandis — azon magyar ellenzékiek figyelmébe, akik a főrendi compromissumban a legellentétesebb árulásokat fedezték fel s szörnyen tüzelnek és készülnek tüzelni a zsarnok Tisza Kálmán elvtelen alkuja ellen, miután az eredeti törvényjavaslatot kárhozatra ítélték a nyelvetés mindenféle tónusából. Annyi bizonyos, hogy ha Angliára nézve nem szégyen egyezségre lépni — kölcsönös engedmények által — egy olyan kérdésben, melyhez szólani jogosulva vannak mások is, noha nincsen annyira érdekelve, mint, akkor a mi kormányunk sem lehet nagy bűnös azért, hogy egy régi nehéz feladat megoldására a békés egyezkedés útján haladt és egy kényes érdekekkel összefűzött intézmény reformját minden zavar és rázkódás nélkül létesíti. Igaz, hogy a szenvedélyek harca, izgatottság, osztályküzdelem, kormányválság, pártbomlás és mindenféle egyéb ily áldás, sokkal érdekesebbé tették volna a főrendiház reformjának elmaradását. De hát az ország alkalmasint mégis többre becsüli a prózai, tisztességes, békességes megoldást, melylyel jó lábon állhat a haladás ügye, ha nem vágtat is nagyon. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. In hoc signo.* I. — A csatatér. — Boldog isten! . . . mekkora izgatottság a kávéházakban, klubbokban és magán körökben, ha kire futamodik, hogy két legény összekapva a kártyán, vagy csak épen idegességből,vagy valamely kétes hölgynek olcsó kedvezésén,vagy akár ennél is hitványabb okból, ki áll a sikla. A lapok szimatoló reporterei mindenütt a nyomukban, tán még maga a rendőrség is. Minden szív dobbanva lesi a hetyke viadal esélyeit. Megtörténik, hogy az egyik megfesti vérével a rákosi erdő avar lombját, vagy — saison szerint — fris gyepét, s fiatal életével adóz a Becsület megdönthetetlen bálványának, a mindig éhes modern Viczlipuczlinak — s ekkor a duellum őrültsége s erkölcstelensége ellen nagyszemű ciceró betűben szónokol ugyan az a lap, amely egy másik rovatában országvilágnak hirdeti, hogy a Keszeghy Abris és Harcsa Dani között fennforgót becsületbeli ügy, a lovagiasság törvényei szerint »lett« elintézve — ami által újabb táplálékot nyújt a léha intézkedésnek, melynek forrása legtöbb esetben a hivalkodás, meg nem értése az élet becsének, a melylyel tartozunk a köznek, tartozunk azoknak, a kik bú, baj, s nélkülözések árán neveltek föl bennünket, s tartozunk mindenekelőtt azoknak, a kiket sorsuk a mi lelkünkhöz forrasztott, a kiknek jövője örök szálakkal van a mi lélekzetünkhöz fűzve.. »Megfosztott a becsületemtől!« kiáltja ő »s azt vérrel akarom visszaszerezni!. . « Kedves essém! — mondja a meghiggadt és harczkivivott bölcs, — a becsületet el nem rabolhatja senki, azt csak el lehet veszteni! De úgy is fordulhat — és ez a szabály — hogy fölékesítve egymást jól illő, takaros homlokvágással —jogom van így beszélni, mert hajdanában magam is vétkeztem benne) — vagy ártalmatlan lövéssel ezif*) Felolvasta szerző a budai várszínházban, a Vörös Kereszt ápolóinak nyugdíjintézete javára rendezett előadáson, rázva ki a levegőt, mint megbékélt ellenségek térnek a dús lakomához, amelyen a lövésnél nagyobbakat szól a pezsgős üveg és a téveteg golyónál jobban talál a dugója. . . . S mit látunk mégis? A hősiességet nyavalygó affaire minden fázisa feszültségben tartja a kedélyeket. Még ez hagyján ! De hát akkor is, ha valamely gyáva rablógyilkos elveszi érdemelt büntetését s a bitón lakói meg gyors halállal, mig félig agyonvert s teljesen kirabolt áldozata órákon, heteken át kínlódik: a halálos ítéleten lázba esik egy birodalom — ott a Francesconi s a Spangáék példája — s álmát veszi nem egynek; mig ugyan ezt a görcsös kedélyt alig bodoritották fel a bosnyákországi s a herczegovinai sziklák hasadékaiban és tetőin egyenetlen harczot vívó testvéreink, gyermekeink ttáni küzdelme, véres elbukása, sanyarú sikerei. A magláji s a doboji napon, vagy később és másutt a sipkai szoros megrohanásának előző estéjén — tudott felőle, mert megbízható táviratok újságolták neki — sima hangulatban, az érdeklődésnél magasabbra alig fokozódott lelki állapotban olvasta reggeli kávéja mellett a szörnyű csatát, melyben ezrivel hullott el országok biztató ifjúsága, közte tán jó barátja, atyja fia, öreg barátjának egyetlen reménysége. Mig a szivarja füstjét eregeti, ontja halálhozó gomolyait az ágyú , s mig lefricskázza kabátjáról a zsemlye morzsát, lepi el a por, a sár és a feledés a fiatal katonát. Csak több ez, mint a »páros viaskodás« — csak gyötrelmesebb halál ez a kivégeztetésnél! Különös isten teremtése az ember! Tonkingban véreznek a francziák. A kelungi positiók mellett ma elhal negyven tiszt s kétszáz közvitéz, holnap ennek a számnak a kettese, idegen földön haldokolva, idegen földbe temetkezve é s az otthoni körökben egy premiere, vagy a Mme Troisétoiles estélye, vagy a dúsgazdag Mackay kisasszony esküvője, erősebb lüktetésbe hozza a kebleket, mint a távol harczmező kétes kockajátéka. Elesik Gordon s vele a hősi őrség és a klubok zöld asztalán a folyton pirosló coeur ász csúfosan példázza a zöld csatatéren elvérző sziveket. A föld innenső felén, csillárok fényében, harsogó zene mellett, mámorosan a szerelemtől és ifjúságtól, boldog szédületben forog hölgyével a legény — míg a gömb túlsó felén, ugyan ez órán, de erős napvilágon, bronz és vas csövek harsogása mellett, mámorosan a vértől és fájdalomtól, halálos szédületben forog ellenével az ellen. S míg amaz, párnái között, szivében az édes nyílvesszővel, mosolygó arcczal, rózsaszín álmaiban szövi tovább fiatal életének regényét — ez a másik, elesett pajtások testén, szivében a golyóval, a gyötrelemtől eltorzult vonásokkal, hogy mázos álmaiban birkózik a halállal. Katona dolog. Esztendőre — ki tudja? — az a vig és szerelmes legény maga is ott heverhet már a csatatéren. Gestern noch auf stolzen Rossen, Heute durch die Brust geschossen, Morgen in das kühle Grab. »Mindnyájan eltérünk a földön! — énekli a felebarátságtól megittasodott költő. »Szűk a világ annyiunk számára!« — mondja Malthus, sötét számtételeinek megdöbbentő rendjeivel állva elénk. A sors, a végzet gazdasága kevesli a rendes halált. Szükség van a háborúra, s a háborút követő járványra. De a költő, s azok, akik őt vallják s a könyörtelen élet hideg borújából az ő lelkének meleg derűjébe menekülnek — a dalnok s az ő hívei a naptól fényes felhőt nézik, a melyen ül arany sugarak özönében a szeretet és hiszik erősen, hogy az átok fekete fellege, mely villámokat hord méhében, végre eloszlik, s örök diadalban mind magasabbra hág s mind szélesebbre omlik az a ragyogó felleg, mely az áldás kévéit lövelli szét az emberlakta földre. És megjön az a boldogságos kor, a midőn a mi gyermekeink unokáinak az unokái, összekulcsolva kezöket, fázó iszonyodással fognak beszélni arról a rettenetes múltról, amelyben testvér a testvérnek testét ölte, vérét vette — maga sem tudja miért. »Ezredeket merevít meg a kemény parancs« és dönti halálhozó hömpölygésbe a hadoszlopokat és reng a csata és mondja elhalva ellenség az ellenségnek: »testvérem, viszontlátjuk egymást egy jobb világban!« Végzetes a háború. Megeredt az első testvérpár közt. Sokan azt mondják: ez volt az első gyilkolás. De hát az egyre megy. Két ember halálos tusájának gyilkosság — a tömeg gyilkosságának csata a neve. Sorsszerűség van abban, hogy az egymás életére törjünk, mert háború nélkül nincs béke. Szabad népek s kegyetlen zsarnokok hadai csaptak össze: amazok a függetlenségért harczoltak, ezek a hatalmat írták föl zászlóikra. Mióta pedig az »eszmét« lengeti a lobogó , mind a két tábor térdre borulva kéri a jó istntől igaz ügyének támogatását, felhangzik a zsolozsma, s száll feléje a tömény füstje innen is, túl is — és a jó isten ott a középen nagy zavarban van s nem tudja, kinek segítsen. Talán sohasem is lesz vége az emberölésnek. Amióta forog, ennek a tekének valamely pontján mindig foly a vér, s a kormányozható léghajó kérdésének a megoldása, melytől a határ fogalmának megszűntével, az örök békét reményű minden szív, csak uj tért hódit a háborúnak, s valóra vál a hun monda, és csatázni fogunk a levegőben — drága javakért, mint hősökhöz illik, vagy prédáért, mint az éhes kányák ? Ki ennek a megmondhatója ? A nélkülözés támad, a birtok védekezik, és kifogyhatatlan dulakodásban küzködik a fogyatkozás a bőséggel. A női hiúság és szeszély, a férfi hiúság és dolgi; a rajongó hit és a honszerelem; a hűség s a puszta harczi kedv, egyaránt gyújtotta meg a fáklyát; azt mondják, azért, hogy oszoljon a sötétség. De milyen világosság az, melyet a felgyújtott falvak és tanyák felcsapó lángja hint? S ha megriad a kürt és kihangzik a jelszó , »mindnyájunknak el kell menni.« Az a szörnyű paradoxon, hogy »ha békét akarsz, készülj háborúra«, nagyon hasonlít egy ismeretes honatya mondásához: »takarékosságra kell törekednünk minden áron!« És ilyen értelemben van pyrrhusi béke is, mint van nyereség, amelybe belevesztettünk. A béke, ha még oly sanyarú is, fölér a legragyogóbb diadallal — ezt mondta nemrégiben a nagy német hadverő Moltke a nála járt küldöttségnek. Rövid időn ez után meg úgy nyilatkozott egy másik tisztelgő csoport előtt, hogy háború nélkül eltesped a vér. Ki kell ereszteni a társadalomból, hogy felfrissüljön. Melyik az igaz? Kétkedésben hánykódna a szív, ha az örökig az útra nem terelné a halhatatlan Szeretet. Mily szörnyű a békeszerző harcz! Mily költséges a csatára kész béke! A nemzet ereje, virága tétlen munkában, meddő szorgalomban, fegyver alatt. Vasat forgat egész nap, de az nem a szántóvas. Túrja a földet, de nem azért, hogy maga búzát — hanem azért, hogy az ellenség ólommagot hintsen bele. Védőfal az és nem barázda. S ha viszik aratni a fiút, életet arat; s ha viszik szüretelni, vért szüretel. S ha nem ő az arató, ő lesz az aratott; s ha nem ő szüretel a más véréből, az övét tapossa ki a dulakodók talpa. Szegény fiúk ! Mit érnek vele, ha vitézség dagasztja a kebleket! Nem úgy van már, mint volt régen, hogy: kard ki, kard! Hősi szive földobban. Nézne szeme közé annak az ellenségnek, menne vele rettentő bírókra, teperné le, vagy az őt — mint mondá nekem egy vén ziár, ki a solferinói csata után többed magával foglyul esvén, a bécsi Ferencz József kaszárnyában élvezte a jószivü lakosok vendéglátását: »Úgy van uram, a golyó, lássa, az csak amolyan távolról küldött gorombaság. Szuronnyal a kezünkben — nez-á-nez, on s’ explique mieux.« De nem is látja az ellenséget. A vezér csakis tubusán keresztül fölismeri a liziére mellett. Messzinen röpíti feléje halálhozó lövegét, ő is oda küldi a magáét. Mit ér az ő bátorsága, az ő lelkesedése ? A mechanika lő, a mathezis felel rá, a chemia győz. S mindez rémes szaporasággal történik. A hét éves háborúkat ugyan annyi óra alatt vívják meg — s amerre elnéz a szem, fiatal testek roncsait látja és az elhulló piros életet; s amit hall, az hörgés és jajgatás. Akinek agyába fúródott a golyó — írja egy tábori sebész — az hátra hanyatlik; aki szivén ért, az egyet fordul a saját tengelye körül s arcczal vágódik a földbe. És ezek jól jártak. De hát az, akit csak halálosan ütött meg az ólom, de meg nem ölt ? Aki ott vergődik s boldogtalanságára eszmél is, és gyötri a láz, torkát égeti a szomjúság, tehetetlen vívódásában bele ássa fogait a sárba, körmeit a rögbe ?... .De jó az isten! Agy velejére rábocsátja az elvilágosodás tündöklő fátyolát, s meglátja az édes anyát, a kinek ölébe odahajtja fejét s a ki ad neki enyhítő italt. Nem soká szenved — az álmodott szülő lefogja égő pilláit. ... Hanem az úgynevezett »könnyű sebesült«, a kinek tán csak a keze fejét sodorta el a golyó, vagy csonkította meg a lábát? Vérbe fagyva, kiabálva a fájdalomtól, ordítva dühében, lelkendezve az ernyesztő hőben vagy didergve a dermesztő hideg szélben, csúszik, vánszorog és keresi a segélyt. A segélyt ! Honnan int az feléje ? A visszavonuló, vagy a diadalra rohanó tábor keresztül megy rajta. Vasléptei alatt megdobban a sík. Ide-oda vágtat a néhány orvos, téltul, sebtében kötözgeti a »nehéz eseteket« s gyorsan emelteti az ambuláncz szekérbe; s mert ezek, ha még annyi volna is, egyszeribe megtelnek, — fakó paraszt kocsira, amelynek a fenekén alig van egy kevéske zsupszalma. S megered a fájdalmas vonat, a görcsös után rázós a járás, a keréknek minden egyes fordulata maga a kerékbetörés. Végre falut érnek, ahol, ha nincs kórház, de van emberi lak, amely befogadja és van emberi kéz, amely pótolni fogja ápolással az elégtelen orvosi kéz művét. De hátha népes városba, merő tanult ápolók hű gondozása alá is ? Hol térjenek meg ? Az otthoni békés beteg, ha módjában van, sőt némelykor ha módjában nincs, akár két orvost is rá kötni az egyesület intéző köreinek a tapintatot, körültekintést és eszélyest óvakodást minden túlzástól. A szebeni közgyűlés vitája pedig új világosságot nyújtott nekünk afelől, hogy ha az ottani szóvivőknek hatalmában állana, milyen mértékkel mérnének nekünk, milyen igazságosak tudnának lenni akkor is irányunkban. BELFÖLD, Budapest, márcz. 31. (Az új vám- és kereskedelmi szerződés.) A »Fremdenblatt« — mely rövid idő előtt azt jelentette, hogy az osztrák és magyar kormány közt megegyezés jött létre az iránt, hogy a húsvéti ünnepek alatt egy új vám- és kereskedelmi szerződés megkötése végett megkezdik a tárgyalásokat — ma azt jelenti, hogy a szerződési tárgyalások őszutóra, a delegációk idejére halasztottak el. A »Bud. Corr.« ennek ellenében azt állítja, hogy ez az újabb aBUSo? és olyan téves, mint amilyen az első -Iddi ugyan egyik miniszterelnök sem állapíthatott meg biztos határidőt a szerződési tárgyalások megkezdését illetőleg, de annak ideje eredetileg a magyar országgyűlés első ülésszaka utánra volt kilátásba véve, hogy az új kiegyezésre vonatkozó első megbeszélések kezdeteket vegyék s igy a szerződési tárgyalások valószínűleg június hó folyamán fognak megindulni — föltéve, hogy addig az osztrák képviselőválasztások már véget értek. Budapest, márczius 31. (Magyar vasúti igazgató-értekezlet.) A magyar vasutak igazgatói ma a m. kir. államvasutaknál, az osztrák-magyar vasutak kölcsönös kárbiztositó szövetkezet igazgatóságának ülése után, rendkívüli értekezletet tartottak, melynek egyedüli tárgyát a magyar lovaregyletnek ,az 1885. évi budapesti országos kiállítás alkalmából rendezendő lóversenyek díjazásához a hazai vasutak részéről való hozzájárulása iránti kérelme képezte. Értesülésünk szerint elhatároztatott, hogy a franczia vasutak e részbeni példájára és tekintettel a szóban levő versenyeknek közcélú jellegére és a vasúti forgalmat is emelő jelentőségére, a magyar vasutak tízezer forintnyi dijathaj-