Nemzet, 1885. április (4. évfolyam, 927-955. szám)

1885-04-01 / 927. szám

Szerkesztőség : Ferencsiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....................................................... 2 frt. 3 hónapra ................................ 6 * 6 hónapra ......................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 927. (90) szám. Budapest, 1885. Szerda, április 1. IV. évi folyam. Budapest, márczius 31. A neki vadult nemzetiségi fanatismus kirívó példája az a vita, mely Szebenme­­gye közgyűlésén az erdélyi magyar köz­­mivelő­dési egyesület átirata felett folyt. Románok és szászok egymást túlliczitálva ron­tottak neki ez alkalommal is a »magyarosí­tásnak«. Az urak annyira beleéltek és dol­gozták magukat, formába esett féreg módjára a faji exclusivitásba, hogy rémképek után vagdosnak a levegőbe, káprázatos szemeik­kel mindenütt magyarosítást látva, heves és szenvedélyes harczra kelnek valami ellen s a végén még észzszerü okát sem tudják adni ok­talan felháborodásuknak. A gyűlés lefolyá­sáról terjedelmes tudósítást közlünk esti la­punkban. Érdemes azt mindenkinek elolvas­ni , s még itt is felhivjuk rá a figyelmet. Az első (román) szónok indignatióval utasitja vissza a közmivelődési egyesület tö­rekvéseit s aztán ezeket mondja: »A fenyegetett nemzetiségek még oly nemzetbe való beolvasztásnak is ellent fognak állani, melynek gaz­dagabb irodalma s fejlettebb culturája van, annál inkább ellentállnak tehát a magyar faj beolvasztási kísérletei­nek, melynek műveltsége és tudományossága még nincs annyira kifejlődve,hogy attractiv hatást gyakorolhatna« Egy másik román szónok, kinek nevét már más térről is ismerjük, Kozma Párthén egyebek közt igy nyilatkozik: »Én nem félek a magyarosítás­tól, mert ez lehetetlen.« (»A nemzeti öntudat — mondja tovább — a románok és szászok között egyaránt oly erős, hogy sem a felülről jövő pressio, sem az egyletek útján jövő nyomás egyetlen jellemes embert sem fog eltántorítani.«) Mi is tökéletesen azt tartjuk, hogy a be­teges lázig s a hypochondriáig kifejtett nem­zetiségi érzület és öntudat mellett azt remélni, vagy arra törekedni, hogy a románból és szászból magyar embert faragjunk, az ábrán­dok világába tartozik. S erre tudtunkkal okos magyar ember s gyakorlati politikus nem is törekszik széles e hazában. Nem törekszik erre az erdélyi közművelődési egyesület sem. Ily törekvés czélszerű­tlen, észszerűtlen, tehát lehetetlen is. Az egyesületnek alapszabályai közkézen forognak s ha azokban csak egy árva paragraphus is ilyen törekvést tartal­mazna, a n.­szebeni közgyűlés nationalista szónokai, kik mind meg annyi »diabolus ro­­tae«, bizonyára nem késtek volna ama para­­graphust az egyesület s a magyar nemzet fe­jére ráolvasni. De még meg sem kísérletté egyik­ük sem, ily­es valamit kiböngészni azon egyesület alapszabályaiból, melynek átirata épen szőnyegen forgott, hanem be­széltek egyébről, előhozakodtak átalános természetű s már egészen elkoptatott nemze­tiségi gravamenekkel. Igen, mi is merőben veszélyteleneknek tartjuk az ottani nemzetiségekre az erdélyi egyesület törekvéseit s ha — mint maguk a nationalista szóvivők is határozottan elisme­rik, — a magyarosítási törekvéstől félni nem lehet és nem kell, mert »lehetetlen« s mert a magyar kulturának nincs hozzá elegendő vonzereje, — akkor kérdjük: mi a tűz láng­jáért csapnak hát mégis akkora lármát? Miért jajgatnak, ha nem fáj és nem bántja senki ? Miért kelnek harczra ott, hol nincs ellenség ? És nem érzik, nem látják be ezen álláspont értelmetlensége mellett annak comicus vol­tát is? Hát megmondjuk mi, miért történik mindez. Mert — mint fennebb is érintők —■ a nemzetiségi hypochondria annyira fogva tartja az erdélyi részekben lakó román és szász polgártársainkat, hogy ha csak neszét veszik is valamely magyar szellemű actionak, azt nem képesek másként felfogni, mint csak olyant, mely életökre tör — bár maguk is jól tudják, hogy ez nem így van, sőt mint láttuk, be is vallják, hogy rájuk nézve egészen veszélytelen. A nemzetiségi elzárkó­­zottság és fanatismus hozza magával azt is, hogy mindjárt indulattal karikázik a sze­­mök, ha csak »magyar «-ról hallanak is. A gyűlölet és ellenszenv, melyek már természe­teknél fogva — mint ez esetben is — gyak­ran indokolatlanok és igaztalanok, szól belő­lük, nem a higgadt józanság. És hogy épen az esküdtszéki híres ver­­dictek székhelyén, II.-Szebenben tapasztaljuk ezeket, egyátalán nem ejt bámulatba. Ezen pont és környéke, mint sok más is a király­hágón túl, ugyszólva egészen kivül esik a magyar cultura sodrán; magyar szót alig hallani ott s a szász és román elemnek ama vidéken oly csekély contactusa van a ma­gyar elemmel, hogy a semminél alig valami­vel több, minél fogva az észjárás, felfogás, világnézlet s az érzelem világának ellentétes­ségeit, kölcsönös eszmecsere utján kiegyenlí­teni nem lehetséges. Román és szász ma­guk közt laknak, s nem lévén alkalmuk érintkezés által megismerni a magyar szelle­met, népéletet, felfogást, műveltséget, nemzeti exclusivitásban töltik éltüket s innen van, hogy minket nemcsak meg nem értenek, de egymást tüzelik , gyűlölni a magyart. Átalá­­ban az erdélyi részek egyik szerencsétlensége politikai tekintetben épen az, hogy a fajok nem arányos számban laknak egymás mel­lett. A magyarságnak mintegy háromnegyed­része a Székelyföldre van zsúfolva, míg a többi megyékre felette csekély szám jut be­lőle. Sok ellentétes irányzat nyeri ebben ma­gyarázatát. A Királyhágón inneni részekben a fajok arányosabban lévén elosztva, az a nagyszebeni szűkkörű, ellenszenves és szűk­keblű felfogás annyira idegen és ismeretlen valami, hogy tudvalevőleg régi időktől fogva dívik még ma is az ország igen sok vidékén, igy az alföldön, hol svábok s a Szepes­­ségben, hol az erdélyi szászok rokonai laknak, az u. n. gyermekcsere, mely abban áll, hogy magyar szülő gyermekét »német« szóra s viszont a német a magáét a magyar nyelv elsajátítása végett a közelebb-távolabb fekvő községbe adja, anélkül, hogy egyiknek is eszébe jutna, félteni gyermeke nemzetisé­gét. Persze, ez megfoghatatlan valami a Koz­mák és Wolfok előtt. Talán egy szerencsé­sebb generatió, de ők nem fogják ezt megér­teni soha. Hogyan is, mikor pl. Kozma Par­­thén felette megütközik azon, hogy a »Széche­­nyi-egylet« alapszabályainak egyik pontja azt mondja: »az egyletnek kivétel nélkül minden tagja a magyar államiság hű őze tartozik lenni.« Semmi sem jellemzőbb, mint ez! Aztán mondja valaki, hogy nem vár az erdélyi egyesületre nagy feladat a haza­fias szellem és felfogás terjesztése körül! Nem arról van szó, jó urak, Erdélyben, hogy valaki szász­t és románt megmagyaro­­sítni akarjon. Ilyen feladatra amint nem vál­lalkozott eddig senki, úgy nem fog vállalkozni ezután sem. Mutasson fel nekünk Kozma Parthén csak egyetlen egy románt és Wolff csak egyetlen egy szászt is, aki a »magyaro­sítási törekvéseknek« áldozatul esett volna. Mi a két érdekes példányt, mint világ­csodáját, a kiállításon fogjuk bemutatni. Ellenben mi tudunk nem egyesével, de százával és ezrével mutatni fel az er­délyi részekben egész nagy vidékeken olyan magyarokat (a Mezőségen, Alsó-Fehér és Hunyadmegyékben sat.),kik eloláhosodtak s kivetkőztek a magyar nemzetiségből. Ezek tények. És ezek adnak létjogot annak az egyesületnek, mely ellen olyannyira harczba ment a szebenmegyei elfogultság. Létjogot annyival inkább,mert az erdélyi közmű­velődési egyesület actioja — a ma­gyar érdekek védelmében — hatá­rozottan defensiv és nem aggressiv természetű a többi fajok irányában. Vagy már a t. szebeni közgyűlés is esküdtszékké alakulva, még az ö­n­v­é­d­elm­e­t is lehetet­lenné akarja nekünk tenni? Hiszen mit bizonyít az a kérdő­ív is, melyet oly indignatióval mutatott be Kozma Párthin úr a közgyűlésen? Azt, hogy az egyesület tájékozást akar szerezni magának a felől, hol, melyik községben és milyen szám­ban lakik magyarság, hol fogy és miért ke­­vesbedik — hogy aztán annak idején támo­gatást nyújthasson és megóvhassa a további elzülléstől. Hát ez támadás a román vagy szász elem ellen? Nem inkább védelme-e a magyarságnak ? — Tudva levő, hogy nem egy magyar földbirtok »úszik« a román nevű és jellegű »Albina« pénzintézetnél. Az egyesü­let kipuhatolja ezt is, hogy ha lehet, ne en­gedje oda veszni, mint veszett már nem egy, a magyar birtokot. És ez mi, ha nem védel­me a magyar birtokosságnak ? Szóval csak megcsontosodott rossz aka­rat és elfogultság képes ezekből fegyvert ko­vácsolni ellenünk. Mindazáltal, épen mert rossz akarat és elfogultság szülte félreértéssel találkozunk, nem győzzük eléggé a lelkére Rovás. Az angol ellenzék soraiban is vannak olyan sa­játságos okoskodók, a­kik gyáva megalkuvással, szé­gyenletes hátrálással, silány hitehagyottsággal és a nemzeti érdekek elárulásával vádolják a kormányt) valahányszor ez bizonyos egyezményre kéri a parla­menti helyeslést. Ezen furcsa vádaskodóknak felelt — az egyptomi szerződés tárgyalása alatt múlt szomba­ton — a Gladstone-kabinet két tagja, a lordok házá­ban Granville külügyér, a whigek veterán diploma­­tája, a képviselőházban Chamberlain kereskedelmi miniszter, a radicális áramlat vezére.­­Az utóbbi időben, mint látszik, elv gyanánt emlegetik, hogy a kormánynak s jelesen ez ország kormányának, ha egyszer megtett egy­­indítványt, vagy ellenzett egy javaslatot, az eredeti állás­ponttól bár­mennyire is eltérni s új enged­ményekbe bocsátkozni, valóságos gyalázat. Hát erre én csak azt felelhetem, hogy nincs Euró­pában hatalmasság — Monacot kivéve (nevetés) — mely az általa szünetlenül tett javaslatokat ne mó­dosítaná utólag, többé kevésbé, mikép barátságos egyetértésre juthasson más hatalmasságokkal. És ha nem ilyen volna a rendes eljárás, akkor Európa a zsák­utczákban élne vagy örökösen háborút viselne.­ így az angol gróf külügyér, a lordok házában. Most halljuk a radicális kereskedelmi minisztert a képviselőházban. »Ez a vita kitüntette inkább, mint valaha, hogy az ellenzék nézete szerint mennyire más szellemben és hangulattal kellene lenni a kormánynak, mi­dőn a mostanihoz hasonló egyezkedéshez kezd se a kormány azt tartotta, hogy a többi hatalmakhoz bi­zonyos követeléseket intézhet, melyekre tagadólag felelni jogukban állott. És mert így tekintette a dol­got, a kormány azon nézetben volt, hogy az egyez­kedés tárgya olyan ügy, mely a vélemények udvarias és engesztelékeny kicserélése s esetleg a kölcsönös engedékenység által intézhető el. A túloldali nyilat­kozatokból azonban úgy látszik, hogy az ellenzék nézete szerint nekünk formulázni kellett volna kivá­­natainkat s követelni ezek elfogadását, vagyis kitűzni azon egyetlen propositiót, egyszer mindenkorra, a­melyből nem engedünk le semmit. És beszélnek az ország megaláztatásáról, a nemzet érdekeinek mellő­zéséről, az idegenek nyereségéről, a kormány által. És mi a bűnünk ? az, hogy a kormány nem erősza­koskodott egy olyan kötelezettség rendezésében, melyet elődeitől vett át hamnosa hereditas gyanánt. . . Másoknak is vannak jogaik, ha nem is olyanok, mint a mieink, de tekintetbe veendők. És ha e szerint a kormánynak egyezkedésbe lehetett bocsát­kozni és alkut köthetett, akkor a dologhoz gyakorla­tilag, értelmesen és elfogulatlanul kellett fogni, és nem azt nézni, hogy megkapja-e mindazt, a­mit sze­retne, hanem azt, hogy egészben véve az egyezmény­nyel lényeges előnyök is járnak s hogy annál jobb nem lett volna elérhető. Merem állítani, hogy ha feladtunk is valamit — és nem is akarom tagadni, hogy tettünk engedményeket — mások is adtak fel, viszonyosan, nem kevésbé fontos tételeket... A má­sok féltékenységeinek, jogainak és óhajtásainak tett és általunk is elismert engedmények ellensúlyozva lettek az általuk tett engedmények által...« Ajánlom e két nyilatkozatot — mutatis mutandis — azon magyar ellenzékiek figyelmébe, akik a főrendi compromissumban a legellen­tétesebb árulásokat fedezték fel s szörnyen tüzelnek és készülnek tüzelni a zsarnok Tisza Kálmán elvtelen alkuja­ ellen, miután az eredeti törvényjavaslatot kárhozatra ítélték a nyelvetés mindenféle tónusából. Annyi bizonyos, hogy ha Angliára nézve nem szégyen egyezségre lépni — kölcsönös engedmények által — egy olyan kérdésben, melyhez szólani jogosulva van­nak mások is, noha nincsen annyira érdekelve, min­t, akkor a mi kormányunk sem lehet nagy bűnös azért, hogy egy régi nehéz feladat megoldására a bé­kés egyezkedés útján haladt és egy kényes érdekekkel összefűzött intézmény reformját minden zavar és ráz­kódás nélkül létesíti. Igaz, hogy a szenvedélyek harc­a, izgatottság, osztályküzdelem, kormányválság, pártbomlás és min­denféle egyéb ily áldás, sokkal érdekesebbé tették volna a főrendiház reformjának elmaradását. De hát az ország alkalmasint mégis többre becsüli a prózai, tisztességes, békességes megoldást, melylyel jó lábon állhat a haladás ügye, ha nem vágtat is nagyon. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. In hoc sign­o.*­ I. — A csatatér. — Boldog isten! . . . mekkora izgatottság a kávé­házakban, klubbokban és magán körökben, ha kire futamodik, hogy két legény összekapva a kártyán, vagy csak épen idegességből,vagy valamely kétes hölgynek ol­csó kedvezésén,vagy akár ennél is hitványabb okból, ki áll a sikla. A lapok szimatoló reporterei mindenütt a nyomukban, tán még maga a rendőrség is. Minden szív dobbanva lesi a hetyke viadal esélyeit. Megtörté­nik, hogy az egyik megfesti vérével a rákosi erdő avar lombját, vagy — saison szerint — fris gyepét, s fiatal életével adóz a Becsület megdönthetetlen bálványá­nak, a mindig éhes modern Viczlipuczlinak — s ek­kor a duellum őrültsége s erkölcstelensége ellen nagy­­szemű ciceró betűben szónokol ugyan az a lap, amely egy másik rovatában országvilágnak hirdeti, hogy a Keszeghy Abris és Harcsa Dani között fennforgót­ becsületbeli ügy, a lovagiasság törvényei szerint »lett« elintézve — ami által újabb táplálékot nyújt a léha intézkedésnek, melynek forrása legtöbb esetben a hi­valkodás, meg nem értése az élet becsének, a mely­lyel tartozunk a köznek, tartozunk azoknak, a kik bú, baj, s nélkülözések árán neveltek föl bennünket, s tartozunk mindenekelőtt azoknak, a kiket sorsuk a mi lelkünkhöz forrasztott, a kiknek jövője örök szálakkal van a mi lélekzetünkhöz fűzve.. »Megfosztott a becsületemtől!« kiáltja ő »s azt vérrel akarom visszaszerezni!. . « Kedves essém! — mondja a meghiggadt és harczkivivott bölcs, — a becsületet el nem rabolhatja senki, azt csak el lehet veszteni! De úgy is fordulhat — és ez a szabály — hogy fölékesítve egymást jól illő, takaros homlokvágással —­­jogom van így beszélni, mert hajdanában magam is vétkeztem benne) — vagy ártalmatlan lövéssel ezif­*) Felolvasta szerző a budai várszínházban, a Vörös Ke­reszt ápolóinak nyugdíjintézete javára rendezett előadáson, rázva ki a levegőt, mint megbékélt ellenségek térnek a dús lakomához, a­melyen a lövésnél nagyobbakat szól a pezsgős üveg és a téveteg golyónál jobban ta­lál a dugója. . . . S mit látunk mégis? A hősiességet nyavalygó affaire minden fázisa feszültségben tartja a kedélyeket. Még ez hagyján ! De hát akkor is, ha valamely gyáva rablógyilkos elveszi érdemelt büntetését s a bi­tón lakói meg gyors halállal, mig félig agyonvert s tel­jesen kirabolt áldozata órákon, heteken át kínlódik: a halálos ítéleten lázba esik egy birodalom — ott a Francesconi s a Spangáék példája — s álmát veszi nem egynek; mig ugyan ezt a görcsös kedélyt alig bodoritották fel a bosnyákországi s a herczegovinai sziklák hasadékaiban és tetőin egyenetlen harczot vívó testvéreink, gyermekeink t­táni küzdelme, véres elbukása, sanyarú sikerei. A magláji s a doboji napon, vagy később és másutt a sipkai szoros megrohanásá­­nak előző estéjén — tudott felőle, mert megbízható táviratok újságolták neki — sima hangulatban, az érdeklődésnél magasabbra alig fokozódott lelki álla­potban olvasta reggeli kávéja mellett a szörnyű csa­tát, melyben ezrivel hullott el országok biztató ifjú­sága, közte tán jó barátja, atyja fia, öreg barátjának egyetlen reménysége. Mig a szivarja füstjét eregeti, ontja halálhozó gomolyait az ágyú , s mig lefricskáz­­za kabátjáról a zsemlye morzsát, lepi el a por, a sár és a feledés a fiatal katonát. Csak több ez, mint a »páros viaskodás« — csak gyötrelmesebb halál ez a kivégeztetésnél! Különös isten teremtése az ember! Tonkingban véreznek a francziák. A ke­lungi positiók mellett ma elhal negyven tiszt s kétszáz közvitéz, holnap ennek a számnak a kettese, idegen földön haldokolva, idegen földbe temetkezve é s az otthoni körökben egy pre­­miere, vagy a Mme Troisétoiles estélye, vagy a dús­gazdag Mackay kisasszony esküvője, erősebb lükte­tésbe hozza a kebleket, mint a távol harczmező kétes kockajátéka. Elesik Gordon s vele a hősi őrség é­s a klubok zöld asztalán a folyton pirosló coeur­ ász csúfosan példázza a zöld csatatéren elvérző sziveket. A föld innenső felén, csillárok fényében, harsogó zene mellett, mámorosan a szerelemtől és ifjúságtól, bol­dog szédületben forog hölgyével a legény — míg a gömb túlsó felén, ugyan ez órán, de erős napvilágon, bronz és vas csövek harsogása mellett, mámorosan a vértől és fájdalomtól, halálos szédületben forog elle­nével az ellen. S míg amaz, párnái között, szivében az édes nyílvesszővel, mosolygó arcczal, rózsaszín ál­maiban szövi tovább fiatal életének regényét — ez a másik, elesett pajtások testén, szivében a golyóval, a gyötrelemtől eltorzult vonásokkal, hogy mázos álmaiban birkózik a halállal. Katona dolog. Esztendőre — ki tudja? — az a vig és szerel­mes legény maga is ott heverhet már a csatatéren. Gestern noch auf stolzen Rossen, Heute durch die Brust geschossen, Morgen in das kühle Grab. »Mindnyájan eltérünk a földön! — énekli a fe­lebarátságtól megittasodott költő. »Szűk a világ annyiunk számára!« — mondja Malthus, sötét számtételeinek megdöbbentő rendjeivel állva elénk. A sors, a végzet gazdasága kevesli a rendes halált. Szükség van a háborúra, s a háborút követő járványra. De a költő, s azok, akik őt vallják s a könyör­telen élet hideg borújából az ő lelkének meleg derű­jébe menekülnek — a dalnok s az ő hívei a naptól fényes felhőt nézik, a melyen ül arany sugarak özöné­ben a szeretet és hiszik erősen, hogy az átok fekete fellege, mely villámokat hord méhében, végre el­oszlik, s örök diadalban mind magasabbra hág s mind széle­sebbre omlik az a ragyogó felleg, mely az áldás kévéit lövelli szét az emberlakta földre. És megjön az a bol­­dogságos kor, a midőn a mi gyermekeink unokáinak az unokái, összekulcsolva kezöke­t, fázó iszonyodással fognak beszélni arról a rettenetes múltról, amelyben testvér a testvérnek testét ölte, vérét vette — maga sem tudja miért. »Ezredeket merevít meg a kemény parancs« és dönti halálhozó hömpölygésbe a hadoszlopokat és reng a csata és mondja elhalva ellenség az ellenség­nek: »testvérem, viszontlátjuk egymást egy jobb világban!« Végzetes a háború. Megeredt az első testvérpár közt. Sokan azt mondják: ez volt az első gyilkolás. De hát az egyre megy. Két ember halálos tusájának gyilkosság — a tömeg gyilkosságának csata a neve. Sorsszerűség van abban, hogy az egymás életére törjünk, mert háború nélkül nincs béke. Szabad né­pek s kegyetlen zsarnokok hadai csaptak össze: amazok a függetlenségért harczoltak, ezek a hatalmat írták föl zászlóikra. Mióta pedig az »eszmét« lengeti a lobogó , mind a két tábor térdre borulva kéri a jó is­tntől igaz ügyének támogatását, felhangzik a zso­lozsma, s száll feléje a tömény füstje innen is, túl is — és a jó isten ott a középen nagy zavarban van s nem tudja, kinek segítsen. Talán sohasem is lesz vége az emberölésnek. A­mióta forog, ennek a tekének valamely pontján min­dig foly a vér, s a kormányozható léghajó kérdésének a megoldása, melytől a határ fogalmának megszűnté­vel, az örök békét reményű minden szív, csak uj tért hódit a háborúnak, s valóra vál a hun monda, és csa­tázni fogunk a levegőben — drága javakért, mint hő­sökhöz illik, vagy prédáért, mint az éhes kányák ? Ki ennek a megmondhatója ? A nélkülözés támad, a bir­tok védekezik, és kifogyhatatlan dulakodásban küz­­ködik a fogyatkozás a bőséggel. A női hiúság és sze­szély, a férfi hiúság és dolgi; a rajongó hit és a hon­szerelem; a hűség s a puszta harczi kedv, egyaránt gyújtotta meg a fáklyát; azt mondják, azért, hogy oszoljon a sötétség. De milyen világosság az, melyet a felgyújtott falvak és tanyák felcsapó lángja hint? S ha megriad a kürt és kihangzik a jelszó , »mind­nyájunknak el kell menni.« Az a szörnyű paradoxon, hogy »ha békét akarsz, készülj háborúra«, nagyon hasonlít egy ismeretes honatya mondásához: »taka­rékosságra kell törekednünk minden áron!« És ilyen értelemben van pyrrhusi béke is, mint van nye­reség, amelybe belevesztettünk. A béke, ha még oly sanyarú is, fölér a legra­gyogóbb diadallal — ezt mondta nem­régiben a nagy német hadverő Moltke a nála járt küldöttségnek. Rö­vid időn ez után meg úgy nyilatkozott egy másik tisztelgő csoport előtt, hogy háború nélkül eltesped a vér. Ki kell ereszteni a társadalomból, hogy fel­frissüljön. Melyik az igaz? Kétkedésben hánykódna a szív, ha az örökig az útra nem terelné a halhatatlan Szeretet. Mily szörnyű a békeszerző harcz! Mily költsé­ges a csatára kész béke! A nemzet ereje, virága tétlen munkában, meddő szorgalomban, fegyver alatt. Vasat forgat egész nap, de az nem a szántóvas. Túrja a föl­det, de nem azért, hogy maga búzát — hanem azért, hogy az ellenség ólommagot hintsen bele. Védőfal az és nem barázda. S ha viszik aratni a fiút, életet arat; s ha viszik szüretelni, vért szüretel. S ha nem ő az arató, ő lesz az aratott; s ha nem ő szüretel a más véréből, az övét tapossa ki a dulakodók talpa. Szegény fiúk ! Mit érnek vele, ha vitézség da­gasztja a kebleket! Nem úgy van már, mint volt ré­gen, hogy: kard ki, kard! Hősi szive földobban. Nézne szeme közé annak az ellenségnek, menne vele rettentő bírókra, teperné le, vagy az őt — mint mondá nekem egy vén ziár, ki a solferinói csata után többed magával foglyul esvén, a bécsi Ferencz­ József kaszárnyában élvezte a jószivü lakosok vendéglátását: »Úgy van uram, a golyó, lássa, az csak amolyan tá­­volról küldött gorombaság. Szuronnyal a kezünkben — nez-á-nez, on s’ explique mieux.« De nem is látja az ellenséget. A vezér csak­is tubusán keresztül fölismeri a liziére mellett. Messzi­­nen röpíti feléje halálhozó lövegét, ő is oda küldi a magáét. Mit ér az ő bátorsága, az ő lelkesedése ? A mechanika lő, a mathezis felel rá, a chemia győz. S mindez rémes szaporasággal történik. A hét éves há­borúkat ugyan annyi óra alatt vívják meg — s a­merre elnéz a szem, fiatal testek roncsait látja és az elhulló piros életet; s amit hall, az hörgés és jajga­tás. Akinek agyába fúródott a golyó — írja egy tábori sebész — az hátra hanyatlik; a­ki szivén ért, az egyet fordul a saját tengelye körül s arcczal vá­gódik a földbe. És ezek jól jártak. De hát az, a­kit csak halálosan ütött meg az ólom, de meg nem ölt ? Aki ott vergődik s boldogta­lanságára eszmél is, és gyötri a láz, torkát égeti a szomjúság, tehetetlen vívódásában bele ássa fogait a sárba, körmeit a rögbe ?... .De jó az isten! Agy ve­lejére rábocsátja az elvilágosodás tündöklő fátyolát, s meglátja az édes anyát, a kinek ölébe odahajtja fe­jét s a ki ad neki enyhítő italt. Nem soká szenved — az álmodott szülő lefogja égő pilláit. ... Hanem az úgynevezett »könnyű sebesült«, a kinek tán csak a keze fejét sodorta el a golyó, vagy csonkította meg a lábát? Vérbe fagyva, kiabálva a fájdalomtól, ordítva dühében, lelkendezve az ernyesztő hőben vagy didergve a dermesztő hideg szélben, csú­szik, vánszorog és keresi a segélyt. A segélyt ! Honnan int az feléje ? A visszavo­nuló, vagy a diadalra rohanó tábor keresztül megy rajta. Vasléptei alatt megdobban a sík. Ide-oda vág­tat a néhány orvos, téltul, sebtében kötözgeti a »nehéz eseteket« s gyorsan emelteti az ambuláncz szekérbe; s mert ezek, ha még annyi volna is, egyszeribe meg­telnek, — fakó paraszt kocsira, amelynek a fenekén alig van egy kevéske zsupszalma. S megered a fájdal­mas vonat, a görcsös után rázós a járás, a keréknek minden egyes fordulata maga a kerékbetörés. Végre falut érnek, ahol, ha nincs kórház, de van emberi lak, amely befogadja és van emberi kéz, amely pótolni fogja ápolással az elégtelen orvosi kéz művét. De hátha népes városba, merő tanult ápolók hű gondozása alá is ? Hol térjenek meg ? Az otthoni békés beteg, ha módjában van, sőt némelykor ha módjában nincs, akár két orvost is rá kötni az egyesület intéző köreinek a tapinta­tot, körültekintést és eszélyest óvakodást min­den túlzástól. A szebeni közgyűlés vitája pe­dig új világosságot nyújtott nekünk afelől, hogy ha az ottani szóvivőknek hatalmában állana, milyen mértékkel mérnének nekünk, milyen igazságosak tudnának lenni akkor is irányunkban. B­ELFÖLD, Budapest, márcz. 31. (Az új vám- és ke­reskedelmi szerződés.) A »Fremdenblatt« — mely rövid idő előtt azt jelentette, hogy az osztrák és magyar kormány közt megegyezés jött létre az iránt, hogy a húsvéti ünnepek alatt egy új vám- és kereskedelmi szerződés megkötése végett megkezdik a tárgyalásokat — ma azt jelenti, hogy a szerződési tárgyalások őszutóra, a delegációk idejére ha­­lasztottak el. A »Bud. Corr.« ennek ellené­ben azt állítja, hogy ez az újabb aBUSo? és olyan téves, mint a­milyen az első­­ -Iddi ugyan egyik miniszterelnök sem állapíthatott meg biztos határidőt a szerződési tárgyalások megkezdé­sét illetőleg, de annak ideje eredetileg a magyar or­szággyűlés első ülésszaka utánra volt kilátásba véve, hogy az új kiegyezésre vonatkozó első megbeszélések kezdeteket vegyék s igy a szerződési tárgyalások való­­színűleg június hó folyamán fognak megindulni — föltéve, hogy addig az osztrák képviselőválasztások már véget értek. Budapest, márczius 31. (Magyar vasúti igazgató-értekezlet.) A magyar vasutak igaz­gatói ma a m. kir. államvasutaknál, az osztrák-ma­gyar vasutak kölcsönös kárbiztositó szövetkezet igaz­gatóságának ülése után, rendkívüli értekezletet tar­tottak, melynek egyedüli tárgyát a magyar lovar­­egyletnek ,az 1885. évi budapesti országos kiállítás alkalmából rendezendő lóversenyek díjazásához a hazai vasutak részéről való hozzájárulása iránti ké­relme képezte.­­ Értesülésünk szerint elhatározta­tott, hogy a franczia vasutak e részbeni példájára és tekintettel a szóban levő versenyeknek közc­élú jellegére és a vasúti forgalmat is emelő jelentőségére, a magyar vasutak tízezer forintnyi dijathaj-

Next