Nemzet, 1885. május (4. évfolyam, 956-985. szám)

1885-05-01 / 956. szám

Sziksesztőség: Ferencsiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérm­entetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 956, (119) szám. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, földezint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra - ~ ............................... 2 frt 3 hónapra ................................ -............... 6 > 6 hónapra ...................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Reggeli kiadás. Budapest, 1885. Péntek, május 1. IV. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, április 30, Csak néhány óra választ el attól az ünne­pélyes pillanattól, hogy a nemzeti munka nagy temploma, a maga egész díszében és fenségé­ben szemeink elé táruljon. Ezer meg ezer kéz fárad és serénykedik ma még, hogy az utolsó simitást végezze, az utolsó éket felrakja azon az alkotáson, a­melylyel a maga részéről a nemzet nagy ünnepéhez hozzájárul. Most még egész csomagok hevernek kirakatlanul a föl­dön; egyik terhes szekér a másikat hajtja, hozva it meg új termékeit az emberi szorga­lomnak , de egy pár óra múlva minden tárgy helyén lesz, minden tárgy a maga egész pom­pájában fog ragyogni,­­ hogy valamennyien együtt fényesen és hangosan hirdessék a ma­gyar ipar, a magyar munka hatalmas diadalát. Rég volt ünnepély, melyet oly lázasan és feszülten várt volna a nemzet ; rég volt ünnepély, melynek megülésére annyi buz­galmat és odaadást tanúsított volna az egész ország és a melyet ép azért külsőleg is annyi fény­nyel és pompával igyekeztek volna kö­rülvenni mindazok, kik e haza és népe nagy érdekei iránt fogékonysággal birnak. Üdvözöljük a koronás királyt, a­ki át­hatva magasztos hivatása nagy feladataitól, személyes jelenlétével fokozza azon nemzeti ünnepély jelentőségét, melyen minden szem először is őt fogja keresni. A legelső ma­gyar ember nem hiányozhatik ott, hol a magyar nemzet munkája és szorgalma kér elismerést és méltánylást. Üdvözöl­jük a trónörököst, ki a kiállítás védnök­ségét elvállalva, az egyik legnagyobb biz­tosítékot szolgáltatta a nagy mű sikeréhez. Üdvözöljük a fenséges uralkodóház minden tagját, ki jelenlétével nemzeti ünnepélyünk fényét emeli. Üdvözöljük nemes külföldi ven­dégeinket, kiknek idejövetele egy újabb bi­zonyság a mivelt világ ama lelkes rokon­szen­­vének, melylyel fajunk culturális törekvései iránt mindig viseltetett. S üdvözöljük végül mindazokat, kik távolból-közelből eljönnek a nemzeti mozgalom e fényes olympusi játé­kára. Mert minden érdeklődés, mely iránta nyilvánul, fokozza a nemzeti munka bajno­kainak erejét, megizmosítja a gyöngét, fel­emeli a csüggedőt és kitartást önt a legedzet­tebbek és legbátrabbak szívébe, és így hacsak közvetve is, hozzájárul a nagy napnak nem­csak külső és múló fényéhez, hanem belső és maradandó sikeréhez is. A munka és szorgalom legmodernebb gyermeke, az ipar, mindig szerepet játszik a nemzetek életében. Uj meg új elvek forrá­sát nyitja meg egyrészt és ezer meg ezer munkás kéznek, termékeny képzeletnek és merész gondolkozónak ad alkalmat arra, hogy erejét és képességét saját maga és em­bertársai hasznára érvényesíthesse. S minél erősebb lesz maga az ipar, annál erősebb tá­maszt és oszlopot nyer benne a nemzeti mun­ka idősb­hajtása, az őstermelés is. Haladunk-e és mennyit az ipar terén? — erre a kérdésre van hivatva válaszolni ama nagy és békés verseny, melyet annyi fénynyel és pompával készülünk megünne­pelni. S volna bár e fény és pompa még egy­szer annyi, még mindig méltó maradna az ün­nepélyhez, mert e válasz, melyet tőle vár­nak , döntő sulylyal fog bírni nemzetünk anyagi és szellemi kulturájának fejlődésére. De e fény és pompa mást is jelent, mint pusztán azt az elismerést, melylyel az ipar nagy jelentősége iránt viseltetünk. Jelenti azt az örömteljes reményt, hogy a válasz, melyet ez ünnepélytől várunk, kedvező lesz; kedve­zőbb, mint a legtöbben hinni merészelték. Egy futólagos szemlélet a kiállítás terü­letén, a megszámlálhatatlan pavillonok erde­jében és az iparpalota hangyaszorgalommal összehordott garmadái közt, már most is meg­győzhet mindenkit arról, hogy ez a nemzet nem tölti el tétlenül idejét, hanem küzd, fárad, munkál és remél. A szakemberek beható és alapos bírálatának maradt fentartva tüzete­sen meghatározni, mely tereken mennyit és kik által haladtunk. De hogy az elismerésnek sok alkalma lesz nyilvánulnia, hogy az ipa­ros osztály egészben és vele a nemzet a maga egyetemében csakugyan nagyot haladt előre a mű-szorgalom nehéz, de hálás útján, arról már ma sincs kétség azok közt, kik a kiál­lítás iránt érdeklődnek. Igen, e nemzet él és halad minden ellen­kező állítás daczára. Igen, e nemzet megértette kora intő szózatát és lázas sietséggel törek­szik helyrepótolni mindazt, mit a sors mosto­­hasága és saját gyarlósága folytán elmulasz­tott. Bármerre nézzünk, itt meg új meg­lepő bizonyítékait kapjuk a nemzeti te­vékenységnek, a munkaerőnek és élet­kedvnek, melyek mind azt tanúsítják, hogy bármily kétkedő vagy épen kétségbeesett hangon szóljanak is némelyek e nemzet pusz­tulásáról és reménytelenségéről, a nemzet nagy zöme él, tesz és csü­ggedetlenül bízik jövőjében. Ez élet, e tevékenység és rendíthe­­tetlen bizalom jótékony melege sugárzik ki már most is a kiállításból és ez az, mely az ünnep fényét veti ruháinkra és az öröm de­rűjét arczainkra. A koronás királytól le az utolsó nap­számosig annyi fénynyel és lelkesedéssel ké­szülünk ez ünnepre, a­mennyit a koronázás óta alig látott a főváros. Adja az ég, hogy a belső siker megfeleljen e fénynek, a komoly valóság az édes reményeknek. így lesz a ki­állítás a szó legnemesebb értelmében a nem­zet ünnepe! Budapest, ápril 30. Legjobb alkalmat ragadott meg két ellenzéki lap, hogy a kormány ellen a főváros irányában való magatartásáért gáncsoskodjék: a közkiállítás alkal­mát az egyik, a lánczhidvám leszállítását a másik. A »P­e­s­t­i N­a­p 16«, mely a kiállítás alkalmából kény­telen elismerni »a nemzet előhaladását«, s hogy ha fővárosunkat mai alakjában láthatnák Széchenyi és Kossuth, e kápráztató látványra hazafias büszkeség ragyogna fel szemükben, — a »Pesti Napló«, mond­juk, indirecte támadja csak a kormányt, azt mondván, hogy mindez az előző kormányok érdeme, s a­mi nem ezeké, az — a nemzeté. Sokkal egyenesebb az »Egyetértés« támadása, mely a lánczhídvám le­szállítása alkalmából arra fakad ki, hogy »nálunk a ha­talom jelenlegi élvezőinek ideájuk sincs arról, hogy le­hetne egy világvárost felvirágoztatni. Krajczáros sza­tócs politikát űznek a legvitálisabb érdekekkel.« Mint mondtuk, az alkalom mindezek elmondására bizo­nyosan a legjobban van megválasztva. A közönség tudja, hogy — minden elismeréssel adózván azon ál­lamférfi nevének, a ki a kiegyezés után legelső gond­jai közé a főváros szépítését sorozta s e czélból — egyebeken kívül — megalkottata azt a pompás útvo­nalat, mely tegnaptól kezdve nevét viseli — a közön­ség tudja, hogy a főváros életében az igazán nagysza­bású lendület a legutóbbi tíz év alatt állott be. Maga az Andrássy-út e tíz év alatt lett egy alig sza­­bályzott útvonalból a világ egyik legszebb boulevardja, s a­mit a főváros ez időszak alatt más téren elért, az eredményben versenyez azzal. Nem szólunk a budai várkert kiépítéséről, nem a népszín­ház, az operaház elkészültéről, nem szólunk arról, a­mit Trefortnak oly sokáig gáncsolt, oly sokszor meg­­hurczolt, egészében pedig e téren igazán korszakalkotó működése a kulturális intézetekben létesített. Az, a­mit a magyar közoktatásügyi kormányzat e tíz év alatt a fővárosban létesített, az túlhaladja mindazok álmát, a­kik valaha culturális centrumunk föl­lendüléséről álmodoztak, s az egyetemi építkezé­sek, a klinikák, a középiskolák, a tanítóképzők épü­letei, az árvaházak, a zeneakadémia, a rajziskola, a képzőművészeti csarnok épületei, melyekben mind vagy directe vagy indirecte ott van a közoktatási kormány kezdeményező szelleme és igazi fenkölt gondolkozása, mely e pompás alkotásokhoz meg tudta szerezni a szükséges áldozatokat, meg tudta azoknak nyerni az illetékes tényezők hozzájárulását, mindezen építkezé­sek, melyek magukban egy várost tennének ki ma már, azon korban és azon kormány alatt épültek, mely­nek — a »Pesti Napló« szerint — a főváros felvirá­goztatásában nincsen semmi érdeme. Pedig, s ez az, a­mire mi a legnagyobb súlyt helyezzük, bármily nagyok is a főváros emelésében az e téren való tevékenység érdemei: a főérdem másban culminál. A leggyönyörűbb palotákkal áraszthatnák el a fővárost, ha forgalmi és ipari életét nem emelnék: elveszne mindazon áldozat, a­melyeket a palotákba ölnek, mert a paloták szépségét, a középületek gazdagságát az teszi gyümölcsözővé, hogy a forgalom hasznosítja őket. És emlékezzünk vissza, hogy mi volt Budapest forgalmi élete nemcsak az alkotmányos élet beköszön­tése előtt, hanem emlékezzünk vissza, mi volt az al­kotmányos időszak első korszakában, midőn a vasúti politika szinte mesterséges módon elterelte innen a forgalom központosítását, s pár mértföldnyi távolra a fővárostól mesterséges vasutgóczpon­­tokat alkotott; s ha erre visszaemlékezünk, s ha meggondoljuk, hogy a mai kormányzat, mely működése első időszakában átörökölt pénzügyi ba­jokkal is küzdött, ennek daczára minő óriási sikert mutatott fel abban, hogy Budapest, mely ezelőtt tíz évvel összevéve három, egymással nem érintkező, részben ritkán közlekedő, s kezdetleges vasúti vonal csomópontja volt, ma két nagyvonal kiinduló és találkozási pontja, melyek közül négy igazán világfor­galmi jelentőséggel bír, akkor el kell ismerni, hogy az oly beszéd, a­mely az ilyen eredményeket felmu­tató kormányzati működést egyszerűen ignoráltatni akarja, rosszhiszemű beszéd, mely csak azért ment­hető, mert a pártszenvedély soha és sehol nem szokott tárgyilagos lenni. S a­mit a magyar államvasutak az utóbbi tíz év alatt a fővárosban megalkottak, az szinte meseszerű s arányaiban az amerikai nagy központok emelkedésére emlékeztet. A férfiak, a­kik a magyar közlekedési politika vezetői voltak, Péchy Tamás, Ordódy Pál, b. Kemény Gá­bor,­­ oly kitűnőségekkel, mint Hieronymi Károly, Baross Gábor és Tolnay Lajos, midőn a főváros te­rületén a nagy telepek egész sorát, a fényes épü­letek egész lánczolatát létesítették; midőn kivit­­ték, hogy a magyar vasutak a fővárosban akkora hatalmat képviselnek, hogy büszke pályaházuk­­ból egy hónap alatt legalább két annyi vonat indul, mint az alkotmányos időszak előtti Pestről egész éven át, akkor talán arra mégis számot tart­hatnának, hogy az ő tevékenységük e téren ne tekin­tessék oly semminek, a­mire még csak hivatkozni sem szabad. S ha ezzel ki lenne merítve az e téren történ­tek rövid vázolása! Ez a kormányzat, melyről sokáig az mondatott, hogy »semmi érzéke« a művészet iránt, azonfelül, hogy rendbe hozta a nemzeti színház vi­szonyait s annak tűzbiztossá tételére, fölszerelésére, át­alakítására oly nagy összeget költött, mely messze túlhaladja azt, amivel ez intézetet megalapították és föl­építették, ez a kormányzat vindk­álhatja magának,hogy alatta került valósításra ő felségének, az uralkodónak nagylelkűségéből az operaház fölépítése, mely által egy igazi műremekkel gazdagodott a főváros. És ké­szek a budai vár átalakításának tervei is, melyek ki­vitele után igazán lesz otthona a magyar fővárosban a magyar királynak, s a Duna innenső oldalán ké­szülnek már megvetni alapját a monumentális épü­letnek, mely mint országház s mint a millenium em­léképülete, ha mások találják befejezni, bi­zonyosan csak azért nem lesz érdemül irha­­tó ezen kormányzatnak, mert­­ nem íratott az sem ezen kormány érdemei közé, a­mit előzői kezdtek. S hogy ez utóbbi ellen az ellenzék nagy küz­delmet fejtett ki , hogy pazarlásról, tékozlásról, az adófillérek elfecsérléséről vádolta a kormányt, azt csak mellékesen említjük meg. Majd, ha fölépül, s ha azon politikai irány talál akkor is a hatalmon lenni, a­mely ma ott van, hallani fogjuk az ellenzéktől ak­kor is, hogy mindenkinek van ez építkezés dicsőségé­ben része, csak a kormánynak nincs. S kiemeljük-e, a­mi ezeken felül történt ? El­mondjuk, hogy a kereskedelmi minisztérium, mely­nek palotája is épülőben van, azzal a tevékenységgel, a­mit a gyári vállalatok előmozdítása s meghonosí­tása körül kifejtett, s azzal az ügybuzgalommal, melylyel, ha kellő, egyes ily ügyeket direct is fölka­rolt, a főváros emelésében oly jelentékeny tényezővé vált, hogy büszkén hivatkozhatunk rá ? S a honvédel­mi minisztérium építkezései, fenn a várban s a Ludo­­vicában; a nagyszabású terv, mely az igazságügyi minisztériumban az igazságügyi palota iránt ké­szen áll, minderre reá­mutassunk-e, hogy bizo­nyos vádak rosszhiszeműségét kimutassuk ? Fölös­leges a további részletezés. Az olvasó maga ítélhet. Mindazt, a­mi e téren történt, a kormány csak kez­deményezte, igaz. Az erőt, az áldozatot, a munkát a nép, a nemzet adta hozzá s azért az érdem oroszlán­­része mindig azé lesz. De talán nem igazságos úgy beszélni a kormányról, mely alatt ezek történtek, mintha neki s egyedül neki nem lenne szabad ezen al­kotásokra büszkének lenni. Arról a »krajczáros szatócspolitikáról«, mit az »Egyetértés« hányt a kormány szemére, legközelebb mondok el egyet s mást. V. I. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 30. Vámbéry felolvasása Sheffieldben. Vámbéry Ármin vasárnap megérkezett Angol­országba és hétfőn Sheffield városában, és az Albert­­hall-ban Oroszországról felolvasást tartott. A jeles magyar tudóst Howard Vincent, az egyik sheffieldi kerület conservatív jelöltje kísérte és a közönség igen lelkesen fogadta. A felolvasás alatt az elnöki széken Brittain Alderman, Sheffield városának polgármestere, elnökölt, aki bemutatta Vámbéryt, mint Angolország állhatatos barátját, és kitűnő, bátor utazót. (Cheer.) Vámbéry tanár köszönetet mondott a szíves­ségért és nagylelkűségért, melyet az angol nemzet mindenha tanúsított, nemcsak ő iránta, de az egész magyar nemzet iránt, amely most egészen együtt érez Angolországgal, amikor Angolországot az a zsarnok támadja meg, aki tönkre tette az ő hazájának függet­lenségét. (Cheer). Vámbéry tanár ezután az orosz támadásról szól­va, azon kezdte, hogy Oroszország nem ethnológiai kifejezés, hanem csak politikai kifejezés. Ha kutatjuk Oroszország eredetét, egy kis magvat találunk, mely részben szláv, részben tatár. Oroszország igen roha­­mosan haladt régi uralkodói alatt, kik vágyódva néz­tek Kbiva felé, mert azt hitték, hogy ott aranyat ta­lálnak. Mikor visszajöttem Közép-Ázsiából — folytatá Vámbéry — alkalmam volt találkozni lord Palmer­­ston­nal, aki szokott élénk modorában így­ szólt hoz­zám : »Uram, ön csinos sétát tett Közép-Ázsián ke­resztül (derültség) nagyon érdekes kalandja volt. A lord nagy figyelemmel hallgatta Közép-Ázsiáról adott értesítéseimet, de mikor felhívtam figyelmét arra a tényre, hogy az oroszok csendben, de állhatatosan haladtak Taskend felé, ezt felejé nekem: »Uram, amit ön az oroszok előnyomulásáról mond és a veszély­ről, amely ott minket fenyeget, azt hiszem sok nemze­dék fog elmúlni, míg az az eset be­áll.« Ebből látszik, hogy még a legjobb államférfiak sem csalhatatlanok. (Tetszés.) Egy emberöltő sem telt el és az az eset már­is beállt. Azóta hogy Lord Palmerston ama szavakat mondotta, alig huszonegy év telt el és az oroszok nemcsak Taskendet foglalták el, de más területeket is. Ez a mozgalom kevés feltűnést okozott Angol­országban , más országokban sokkal élénkebb érdeket keltett. Párisba mentem akkor, a­hol Napóleon csá­szár fogadott, a­ki igen élénken érdeklődött az ügy iránt. Azt kérdezte tőlem, csakugyan igaz-e, hogy az oroszok fenyegetik Indiát. Az oroszok akkor ezt nem akarták elismerni. Gorcsakov herczeg diplomatiai jegyzéket bocsátott ki, melyben szavát adta, hogy az oroszok szegény, ártatlan, csöndes emberek (derült­ség), akiket más népek kényszerítenek rá, hogy meg­hódítsák őket. (Derültség.) Ebben a nevezetes jegy­zékben Gorcsakov herczeg ezeket mondá: »Sivatagok vannak a hátunk mögött és azokban nem vethetjük meg lábunkat. Művelhető földön kell megvetnünk a lábunkat, a honnét majd kormányozni fogjuk a most kormányozhatatlan kirgizeket.« Bizonyos európai ál­lamférfiak ezt elhitték. Sajnálom, hogy voltak állam­férfiak, a­kik ezen szavakat szentírásnak vették. (Tetszés.) Az emberek azt hitték, hogy az oroszok majd Taskendben maradnak és nem mennek tovább, de sokan ezt nem hitték és kitűnt, hogy ezeknek lett igazuk. (Cheer.) Oroszország elfoglalta Khokandot. Az egész munkához Oroszországnak csak 2000 em­bere volt, de nem kell feledni, hogy Közép-Ázsiában nem olyan a háború mint Indiában. Nem olyan küz­delem foly­ott, amilyen a sikhekkel és rájputokkal folyt. Egyetlen egy orosz katona könnyen verhet szét száz tatárt. Jó, modern fegyvere és jó lőpora van, mig a tatárnak régi rozsdás puskája volt, melyet egy favillára támasztott. Mikor lőni akart, kikeresett egy emelkedettebb pontot és ott állította fel a puskát. Az­után a kovával tüzet csinált és beletelt öt percz is mig a lőpor meggyűlt. (Nevetés.) Akkor aztán a löveg explodált és, elrepült a golyó, isten tudja hova. (Neve­tés.) Ilyen ellenség ellen nem sok vitézség kellett és az ellene kivívott győzelmekkel nem érdemes dicse­kedni. Oroszország megszerezte a Jaxartes medenczét és elfoglalta Samarkandot, Timurlan ősi fészkét. Hogy mit tett Samarkandban, az nem tudatik, mert Orosz­országot a civilisatio ragyogó forrásának nevezték el, már pedig a civilisatio ragyogó forrása nem követhet el barbárságot. Angolország 1868 után is, szokott közömbös­séggel nézte ezen hódításokat. Szóló akkor a »Times«­­hoz levelet intézett, melyet nevetségesnek mondtak. Szólóról elmondták, hogy csak alarmirozni akar és sajnálták, hogy ily hiábavalóságra vesztegeti idejét és fáradságát. Ugyan milyen veszély fenyegethet Orosz­ország részéről, kérdezték az emberek? És Oroszország, felbátorítva e balga elnézés által, elfoglalta Kbivát és ezzel is úgy bánt el, mint Bocharával, majd Khokand többi részeire fordította figyelmét. Tíz év alatt elfoglalta az Oxus egész jobb­parti vidékét, sőt a balpart egy részét is. Akkor az angol államférfiak nyugtalankodni kezdtek; látták, hogy a dolog komoly lett és kezdtek tűnődni azon, hogy mi fog történni, ha az oroszok át­kelnek az Oxuson és betörnek Afghanistánba. Bizo­nyos államférfiak akkor bolygatni kezdték a kérdést és kijelentették, hogy Angolország és Oroszország közé korlátot kell emelni, semleges területet kell meg­hagyni a két nemzet közt, mely elhárítja az összeüt­közés veszélyét. Úgy találták, hogy ez a szerep Afgha­­nistánnak való. Akik úgy ismerték Afghanistánt, mint szóló, tudták, hogy Afghanistán nem való erre, mert nem elég szívós és nem elég ruganyos. De hát az írók mit sem tehetnek a nagy államférfiak ellen. Ünnepélyesen kijelentették, hogy Afghanistán sem­leges terület lesz és Oroszország ezt elfogadta. De Oroszország nem válthatta be szavát. A népek, melyek az orosz birodalmat környezték, mindig áhítoztak az oroszok után és váltig mondták nekik: »Jertek, jertek és hódítsatok meg minket. (Derült­ség.)« Oroszország tehát kénytelen volt a turkomá­­nok közé menni és olyan háborút viselni ellenük, a­melynél kegyetlenebbet sohasem viseltek szegény nép ellen. Marvin azt igen jól írta le. Mikor a főakna felrobbant, az oroszok berontottak Aktapa várába; 40,000 turkomán körül tízezret megöltek a bombák. Mikor a turkománok futásnak eredtek, az oroszok űzőbe vették őket, megfosztották őket vagyonuktól és azután hideg vérrel konczoltak fel, nemcsak kato­nákat, de aggastyánokat, nőket és gyermekeket is, így Skobeleff tábornok csakugyan jelenthette a czár­­nak, hogy a turkománok csendesek. A halálénál nagyobb csend nincs. Bokhara meghódítása után az oroszok dél felé akartak menni, hogy Afghanistánba jussanak, de úgy találták, hogy tévedtek. Turkestánon túl siva­tag terül el, melyen csak 6—8 hét alatt lehet átha­tolni. Oroszország tehát belátta, hogy így nem hó­díthatja meg Afghanistánt és ezért elhatározta, hogy nyugatnak kerülve, Mervén és Heráton át igyek­szik India felé. Hogy ott mit tettek, azt nem tudta senki An­golországban. Ott nincs újság, sem parlament. Orosz­ország titokban működött és az angol államférfiak fölötte hanyagok voltak, mert Oroszország viselt dol­gairól nem szereztek megbízható értesüléseket. Ha­társzabályozó bizottság alakíttatott, de Oroszország elmulasztotta annak munkáiban részt venni. Ez no­vember hóban történt és szóló akkor figyelmeztetett az orosz tervekre. A bizottsági tagok helyett az orosz kozák jelent meg és Herat közelébe ment. Szóló, aki kora gyermekkorától fogva szerette Angolországot (zajos cheer) és szeretni fogja mind a 9 sírig, nem állhatta meg, hogy el ne jöjjön meg­magyarázni az angoloknak a kérdés fontosságát. (Cheer.) Heratot ő India kulcsának tekinti. Ilyennek ismerték fel Nagy Sándor, Csengisz-Khán, Tamerlan és mások, a­kik úgy találták, hogy előbb Herátot kell elfoglalni és csak azután lehet Indiába jutni. Ha Oroszország elfoglalja Heratot, oly állása lesz, melyből nem igen lehet majd kiverni. Az Oroszországgal való háborút csak úgy lehet elkerülni, ha Angolország szilárdságot, állhata­tosságot tanúsít, mert Oroszországot csak az bá­torítja, hogy Anglia ily béketűrő. Ha az angol ál­lamférfiak erélyesebben lépnek vala fel, akkor Orosz­ország nem mert volna annyira menni. Az a terv, hogy Oroszország és Anglia osztoz­zanak a zsákmányon, tarthatatlan, mert Anglia nem akar új területet, míg Oroszország el akarja foglalni Indiát. Oroszország nyolc­van millió font sterlinget költött el rá, hogy Közép-Ázsiába jusson és nem fog nyugodni, a­míg nem lesz egészen Indiában. Vájjon Anglia fel akarja-e adni Indiát, Clive és Hastings dicső örökét? (Felkiáltások: Nem). Szóló nem hiszi. Nagy szerencsétlenség volna az emberi­ségre, ha az angolok e nemes örököt orosz kézre jut­tatnák. Szóló nem hiszi. Mondják, hogy Anglia abdi­­cál, másodrendű hatalommá lesz, mint Hollandia, el­veszti Indiát stb. Kereskedelme egyik felét a néme­tek, másik felét az oroszok veszik el. Szóló ezt lehe­tetlennek tartja, de szíve fáj, ha ilyen szavakat hall. (Zajos cheer.) A közönség köszönetet szavazott Vámbérynek. Vámbéry holnap (pénteken) a londoni Exe­­ter­ ballban fogja megtartani felolvasását Heratról, mert az eleve kiszemelt helyiség a belépti jegyek iránt mutatkozó rendkívüli kereslet­­folytán szűknek bizonyult. B­ELFÖLD, Budapest, ápr. 30. (A f­ő­r­e­n­d­i­h­á­z ülése.) A főrendiház május hó 1-én d. e. 11 órakor ülést és ezt megelőzőleg átalános értekezletet tart, melynek napirendje: Az 1885. évi VII. t. ez. 22. §-a értelmé­ben választandó 21-es bizottság tagjainak megvá­lasztása. Képviselőházi üzenet átvétele. Budapest, ápril 30.(Bűnvádi eljárás tén­­y u­é­t­e.) Az igazságügyminiszter ur gyöngélkedése miatt, a tegnapi szaktanácskormány Perczel Béla cu­­riai elnök elnöklete alatt tartatott meg. Napirenden volt a vád alá helyezési eljárásra vonatkozó azon kérdés: kötelező vagy facultatív bírói vádhatározati rendszer fogadtassék-e el és az eljárás contradictorius legyen-e vagy csak az iratok alapján ítéljen-e a vádtanács ? A javaslat a kötelező bírói vádhatározati rend­­szert fogadta el, azaz minden bűnügyben a bíróság köteles vádhatározatot hozni s ezen közbeeső határo­zat nélkül főtárgyalás — kivéve a tettenkapás ese­tét — nem tartható. Ezen rendszer ellenében történt lapunkban is felszólalás és ajánltatott a facultatív vádrendszer, mely az osztrák eljárási törvény rendszere, s melyet elsőrangú külföldi jogász tekintélyek, különösen Carrara, Borsani, Cesarini,Caso­­rati teljes magasztalással ajánlanak honfitársaiknak. A javaslatunk szerzője Csemegi Károly a garantia szempontjából építette fel kötelező bírói vádhatáro­zati rendszerét, de maga kijelentette, hogy épen nem tartja, hibának, ha a facultatív vádalá helyezési rendszer fogadtatik is el, ő a súlypontot csak arra helyezi, hogy contradictorius legyen az eljárás és ő nem a másod­fokú bírósághoz utasítaná az ügyet, a­mint ezt az osz­trák törvény teszi, hanem az első fokú bíróságnál ala­kítaná a vádtanácsot. A szaktanácskormány felszólalt tagjai kivétel nélkül a facultatív vádalá helyezési eljárás mellett nyilatkoztak. Berczelly legelőször szólalt föl és ajánlotta az osztrák rendszert (mely szerint t. i. a bíróság csak akkor hoz vádhatározatot, ha az ellen a fél kifogással él) azzal a különbséggel, hogy első fokú bíróság és contradictorius eljárás útján határoz a fél kifogása folytán az ügyészi indítvány fölött. Schnie­­rer teljesen az osztrák rendszer mellett nyilatkozott s annak előnyeit hosszabb beszédben emelte ki. N­é­­met János a vád alá helyezési eljárást átalában mellőzhetőnek tartja és a skót per mintájára a főtár­gyalás előtt közvetlen kívánná a vád kérdését eldön­tetni. Sárkány, Fabinyi (ez utóbbi hosszabb beszéd­ben) Német Péter, Andrásovics, Friedmann, Su­­haj, Kozma a facultatív rendszer mellett nyilat­koztak, a kérdés azon része azonban, hogy con­tradictorius legyen-e az eljárás és hogy a másodfokú bíróság járjon-e el a vád alá helyezési eljárásban vagy az elsőfokú és ha az elsőfokú járna el, legyen-e felebbezés vagy nem, még csak a legközelebbi ülés­ben fog bővebben megvitatni. A mai ülés eredménye tehát az, hogy a javaslat álláspontjától eltérőleg az obligatórius vádhatározati rendszer helyett a facul­tatív vádhatározati rendszer fogadtatott el. Valószínű, hogy a felebbezés, mint jogorvoslat kérdésének tárgyalása, hosszabb időt fog igénybe ven­ni, miért is a szaktanácskozmány későbben hetenkint kétszer fog ülést tartani. K­ÜTLFÖLD, Budapest, ápr. 30. (Az angol hajóraj új ágyúi.) Angolország hajóraját most új ágyuk­kal látják el, melyekről az angol lapok nagy dolgokat beszélnek. A német »Kreuz. Ztg.« is hoz ez uj ágyukról ismertetést, de sokkal kisebb fontosságot tulajdonít azoknak. Ezt írja : E napokban osztatott ki nagyobb mennyiségben a másod­ legkönyebb angol hátultöltő hajóágyu »az ötven fontos.« Ez ágyú a könnyű simafedelű úgy nevezett sloop ágyunaszá­­doknak van szánva. Az ágyú torka 12­64 cm. átmé­rőjű, súlya 38 mázsa (1931 kg.) Míg ezen ágyú egy bizonyos kaliberű ágyu­csoport elkészítését jelenti, az új gyors lövő ágyuk behoza­tala egészen új fegyvernemet ké­pez, mely különös czélokra szolgál. Az volt ugyanis a czél, hogy oly fegyvert nyerjenek, a melynek csöve az idáig szokásban volt gyorságyuknál nagyobb, s mely nem mechanikus uton, hanem kézi erővel szolgáltassák ki, melynek gránátjai nagyobb hatásúak és áttörő erejűek, mint a mechanikus után töltött gyorstüzü és sok csövű ágyuké. Ez ágyukat egy kéznél levő szekrényből kézzel töltik. S mig a sok­­csövü ágyúval perczenkint 5—600 lövést lehetett tenni, az uj egycsövű ágyukkal ugyancsak 10—12 lövést lehet tenni perczenkint, de ezen lövések hatása nagyobb, mint ama nagy számú lövéseké, mert a go­lyók több darabra szakadnak szét s ütő erejük is na­gyobb , s lövésre azokba shrapneleket vagy kartá­csokat is lehet használni. Ily ágyukból idáig csak 6 fontosakat készítet­tek 12-13 méter hosszú csővel és 2­2 hüvely vagy 53 milliméter torokkal. S egy lövés az ilyen ágyúból 200 méter távolra átlyukaszt egy i­l­, hüvelyk-vas­tag aczél pánczélt. Úgy Hotdikisz, mint N Or­den­f­e­l­d gyárában igen jelentékeny mennyiségű ilyen ágyút rendelt meg a kormány (utóbbi c­égnél magánértesítés szerint 360 darabot), és nagy meny­­nyiségű új ágyú már szállítva is lett. E na­pokban az új ágyukkal a következő hajók sze­­reltettek és szereltetnek még részben fel: H­a­­c­a­t­e, I­r­o­n-D­uke, Colossus, a még épülő Camperdown, Collingwood, Glatton (partvédő) Inflexible, Cyclop, Rupert, Devastation és Bachante. Min­den ágyúhoz 100 töltény adatik s pedig 25 pánczél­­gránát, 60 közönséges és 15 shrapnel vagy kartács­töltény. A gyors lövés lehetővé tétetik egyfelől a réz, egy darabot képező töltény által, melyben a puska­por, golyó és gyutacs egyben van; másfelől az eljárás egyszerűsége által, mely (Nordenfeldnél például)

Next