Nemzet, 1885. május (4. évfolyam, 956-985. szám)
1885-05-01 / 956. szám
Sziksesztőség: Ferencsiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 956, (119) szám. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földezint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra - ~ ............................... 2 frt 3 hónapra ................................ -............... 6 > 6 hónapra ...................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Reggeli kiadás. Budapest, 1885. Péntek, május 1. IV. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, április 30, Csak néhány óra választ el attól az ünnepélyes pillanattól, hogy a nemzeti munka nagy temploma, a maga egész díszében és fenségében szemeink elé táruljon. Ezer meg ezer kéz fárad és serénykedik ma még, hogy az utolsó simitást végezze, az utolsó éket felrakja azon az alkotáson, amelylyel a maga részéről a nemzet nagy ünnepéhez hozzájárul. Most még egész csomagok hevernek kirakatlanul a földön; egyik terhes szekér a másikat hajtja, hozva it meg új termékeit az emberi szorgalomnak , de egy pár óra múlva minden tárgy helyén lesz, minden tárgy a maga egész pompájában fog ragyogni, hogy valamennyien együtt fényesen és hangosan hirdessék a magyar ipar, a magyar munka hatalmas diadalát. Rég volt ünnepély, melyet oly lázasan és feszülten várt volna a nemzet ; rég volt ünnepély, melynek megülésére annyi buzgalmat és odaadást tanúsított volna az egész ország és a melyet ép azért külsőleg is annyi fénynyel és pompával igyekeztek volna körülvenni mindazok, kik e haza és népe nagy érdekei iránt fogékonysággal birnak. Üdvözöljük a koronás királyt, aki áthatva magasztos hivatása nagy feladataitól, személyes jelenlétével fokozza azon nemzeti ünnepély jelentőségét, melyen minden szem először is őt fogja keresni. A legelső magyar ember nem hiányozhatik ott, hol a magyar nemzet munkája és szorgalma kér elismerést és méltánylást. Üdvözöljük a trónörököst, ki a kiállítás védnökségét elvállalva, az egyik legnagyobb biztosítékot szolgáltatta a nagy mű sikeréhez. Üdvözöljük a fenséges uralkodóház minden tagját, ki jelenlétével nemzeti ünnepélyünk fényét emeli. Üdvözöljük nemes külföldi vendégeinket, kiknek idejövetele egy újabb bizonyság a mivelt világ ama lelkes rokonszenvének, melylyel fajunk culturális törekvései iránt mindig viseltetett. S üdvözöljük végül mindazokat, kik távolból-közelből eljönnek a nemzeti mozgalom e fényes olympusi játékára. Mert minden érdeklődés, mely iránta nyilvánul, fokozza a nemzeti munka bajnokainak erejét, megizmosítja a gyöngét, felemeli a csüggedőt és kitartást önt a legedzettebbek és legbátrabbak szívébe, és így hacsak közvetve is, hozzájárul a nagy napnak nemcsak külső és múló fényéhez, hanem belső és maradandó sikeréhez is. A munka és szorgalom legmodernebb gyermeke, az ipar, mindig szerepet játszik a nemzetek életében. Uj meg új elvek forrását nyitja meg egyrészt és ezer meg ezer munkás kéznek, termékeny képzeletnek és merész gondolkozónak ad alkalmat arra, hogy erejét és képességét saját maga és embertársai hasznára érvényesíthesse. S minél erősebb lesz maga az ipar, annál erősebb támaszt és oszlopot nyer benne a nemzeti munka idősbhajtása, az őstermelés is. Haladunk-e és mennyit az ipar terén? — erre a kérdésre van hivatva válaszolni ama nagy és békés verseny, melyet annyi fénynyel és pompával készülünk megünnepelni. S volna bár e fény és pompa még egyszer annyi, még mindig méltó maradna az ünnepélyhez, mert e válasz, melyet tőle várnak , döntő sulylyal fog bírni nemzetünk anyagi és szellemi kulturájának fejlődésére. De e fény és pompa mást is jelent, mint pusztán azt az elismerést, melylyel az ipar nagy jelentősége iránt viseltetünk. Jelenti azt az örömteljes reményt, hogy a válasz, melyet ez ünnepélytől várunk, kedvező lesz; kedvezőbb, mint a legtöbben hinni merészelték. Egy futólagos szemlélet a kiállítás területén, a megszámlálhatatlan pavillonok erdejében és az iparpalota hangyaszorgalommal összehordott garmadái közt, már most is meggyőzhet mindenkit arról, hogy ez a nemzet nem tölti el tétlenül idejét, hanem küzd, fárad, munkál és remél. A szakemberek beható és alapos bírálatának maradt fentartva tüzetesen meghatározni, mely tereken mennyit és kik által haladtunk. De hogy az elismerésnek sok alkalma lesz nyilvánulnia, hogy az iparos osztály egészben és vele a nemzet a maga egyetemében csakugyan nagyot haladt előre a mű-szorgalom nehéz, de hálás útján, arról már ma sincs kétség azok közt, kik a kiállítás iránt érdeklődnek. Igen, e nemzet él és halad minden ellenkező állítás daczára. Igen, e nemzet megértette kora intő szózatát és lázas sietséggel törekszik helyrepótolni mindazt, mit a sors mostohasága és saját gyarlósága folytán elmulasztott. Bármerre nézzünk, itt meg új meglepő bizonyítékait kapjuk a nemzeti tevékenységnek, a munkaerőnek és életkedvnek, melyek mind azt tanúsítják, hogy bármily kétkedő vagy épen kétségbeesett hangon szóljanak is némelyek e nemzet pusztulásáról és reménytelenségéről, a nemzet nagy zöme él, tesz és csüggedetlenül bízik jövőjében. Ez élet, e tevékenység és rendíthetetlen bizalom jótékony melege sugárzik ki már most is a kiállításból és ez az, mely az ünnep fényét veti ruháinkra és az öröm derűjét arczainkra. A koronás királytól le az utolsó napszámosig annyi fénynyel és lelkesedéssel készülünk ez ünnepre, amennyit a koronázás óta alig látott a főváros. Adja az ég, hogy a belső siker megfeleljen e fénynek, a komoly valóság az édes reményeknek. így lesz a kiállítás a szó legnemesebb értelmében a nemzet ünnepe! Budapest, ápril 30. Legjobb alkalmat ragadott meg két ellenzéki lap, hogy a kormány ellen a főváros irányában való magatartásáért gáncsoskodjék: a közkiállítás alkalmát az egyik, a lánczhidvám leszállítását a másik. A »Pesti Nap 16«, mely a kiállítás alkalmából kénytelen elismerni »a nemzet előhaladását«, s hogy ha fővárosunkat mai alakjában láthatnák Széchenyi és Kossuth, e kápráztató látványra hazafias büszkeség ragyogna fel szemükben, — a »Pesti Napló«, mondjuk, indirecte támadja csak a kormányt, azt mondván, hogy mindez az előző kormányok érdeme, s ami nem ezeké, az — a nemzeté. Sokkal egyenesebb az »Egyetértés« támadása, mely a lánczhídvám leszállítása alkalmából arra fakad ki, hogy »nálunk a hatalom jelenlegi élvezőinek ideájuk sincs arról, hogy lehetne egy világvárost felvirágoztatni. Krajczáros szatócs politikát űznek a legvitálisabb érdekekkel.« Mint mondtuk, az alkalom mindezek elmondására bizonyosan a legjobban van megválasztva. A közönség tudja, hogy — minden elismeréssel adózván azon államférfi nevének, a ki a kiegyezés után legelső gondjai közé a főváros szépítését sorozta s e czélból — egyebeken kívül — megalkottata azt a pompás útvonalat, mely tegnaptól kezdve nevét viseli — a közönség tudja, hogy a főváros életében az igazán nagyszabású lendület a legutóbbi tíz év alatt állott be. Maga az Andrássy-út e tíz év alatt lett egy alig szabályzott útvonalból a világ egyik legszebb boulevardja, s amit a főváros ez időszak alatt más téren elért, az eredményben versenyez azzal. Nem szólunk a budai várkert kiépítéséről, nem a népszínház, az operaház elkészültéről, nem szólunk arról, amit Trefortnak oly sokáig gáncsolt, oly sokszor meghurczolt, egészében pedig e téren igazán korszakalkotó működése a kulturális intézetekben létesített. Az, amit a magyar közoktatásügyi kormányzat e tíz év alatt a fővárosban létesített, az túlhaladja mindazok álmát, akik valaha culturális centrumunk föllendüléséről álmodoztak, s az egyetemi építkezések, a klinikák, a középiskolák, a tanítóképzők épületei, az árvaházak, a zeneakadémia, a rajziskola, a képzőművészeti csarnok épületei, melyekben mind vagy directe vagy indirecte ott van a közoktatási kormány kezdeményező szelleme és igazi fenkölt gondolkozása, mely e pompás alkotásokhoz meg tudta szerezni a szükséges áldozatokat, meg tudta azoknak nyerni az illetékes tényezők hozzájárulását, mindezen építkezések, melyek magukban egy várost tennének ki ma már, azon korban és azon kormány alatt épültek, melynek — a »Pesti Napló« szerint — a főváros felvirágoztatásában nincsen semmi érdeme. Pedig, s ez az, amire mi a legnagyobb súlyt helyezzük, bármily nagyok is a főváros emelésében az e téren való tevékenység érdemei: a főérdem másban culminál. A leggyönyörűbb palotákkal áraszthatnák el a fővárost, ha forgalmi és ipari életét nem emelnék: elveszne mindazon áldozat, amelyeket a palotákba ölnek, mert a paloták szépségét, a középületek gazdagságát az teszi gyümölcsözővé, hogy a forgalom hasznosítja őket. És emlékezzünk vissza, hogy mi volt Budapest forgalmi élete nemcsak az alkotmányos élet beköszöntése előtt, hanem emlékezzünk vissza, mi volt az alkotmányos időszak első korszakában, midőn a vasúti politika szinte mesterséges módon elterelte innen a forgalom központosítását, s pár mértföldnyi távolra a fővárostól mesterséges vasutgóczpontokat alkotott; s ha erre visszaemlékezünk, s ha meggondoljuk, hogy a mai kormányzat, mely működése első időszakában átörökölt pénzügyi bajokkal is küzdött, ennek daczára minő óriási sikert mutatott fel abban, hogy Budapest, mely ezelőtt tíz évvel összevéve három, egymással nem érintkező, részben ritkán közlekedő, s kezdetleges vasúti vonal csomópontja volt, ma két nagyvonal kiinduló és találkozási pontja, melyek közül négy igazán világforgalmi jelentőséggel bír, akkor el kell ismerni, hogy az oly beszéd, amely az ilyen eredményeket felmutató kormányzati működést egyszerűen ignoráltatni akarja, rosszhiszemű beszéd, mely csak azért menthető, mert a pártszenvedély soha és sehol nem szokott tárgyilagos lenni. S amit a magyar államvasutak az utóbbi tíz év alatt a fővárosban megalkottak, az szinte meseszerű s arányaiban az amerikai nagy központok emelkedésére emlékeztet. A férfiak, akik a magyar közlekedési politika vezetői voltak, Péchy Tamás, Ordódy Pál, b. Kemény Gábor, oly kitűnőségekkel, mint Hieronymi Károly, Baross Gábor és Tolnay Lajos, midőn a főváros területén a nagy telepek egész sorát, a fényes épületek egész lánczolatát létesítették; midőn kivitték, hogy a magyar vasutak a fővárosban akkora hatalmat képviselnek, hogy büszke pályaházukból egy hónap alatt legalább két annyi vonat indul, mint az alkotmányos időszak előtti Pestről egész éven át, akkor talán arra mégis számot tarthatnának, hogy az ő tevékenységük e téren ne tekintessék oly semminek, amire még csak hivatkozni sem szabad. S ha ezzel ki lenne merítve az e téren történtek rövid vázolása! Ez a kormányzat, melyről sokáig az mondatott, hogy »semmi érzéke« a művészet iránt, azonfelül, hogy rendbe hozta a nemzeti színház viszonyait s annak tűzbiztossá tételére, fölszerelésére, átalakítására oly nagy összeget költött, mely messze túlhaladja azt, amivel ez intézetet megalapították és fölépítették, ez a kormányzat vindkálhatja magának,hogy alatta került valósításra ő felségének, az uralkodónak nagylelkűségéből az operaház fölépítése, mely által egy igazi műremekkel gazdagodott a főváros. És készek a budai vár átalakításának tervei is, melyek kivitele után igazán lesz otthona a magyar fővárosban a magyar királynak, s a Duna innenső oldalán készülnek már megvetni alapját a monumentális épületnek, mely mint országház s mint a millenium emléképülete, ha mások találják befejezni, bizonyosan csak azért nem lesz érdemül irható ezen kormányzatnak, mert nem íratott az sem ezen kormány érdemei közé, amit előzői kezdtek. S hogy ez utóbbi ellen az ellenzék nagy küzdelmet fejtett ki , hogy pazarlásról, tékozlásról, az adófillérek elfecsérléséről vádolta a kormányt, azt csak mellékesen említjük meg. Majd, ha fölépül, s ha azon politikai irány talál akkor is a hatalmon lenni, amely ma ott van, hallani fogjuk az ellenzéktől akkor is, hogy mindenkinek van ez építkezés dicsőségében része, csak a kormánynak nincs. S kiemeljük-e, ami ezeken felül történt ? Elmondjuk, hogy a kereskedelmi minisztérium, melynek palotája is épülőben van, azzal a tevékenységgel, amit a gyári vállalatok előmozdítása s meghonosítása körül kifejtett, s azzal az ügybuzgalommal, melylyel, ha kellő, egyes ily ügyeket direct is fölkarolt, a főváros emelésében oly jelentékeny tényezővé vált, hogy büszkén hivatkozhatunk rá ? S a honvédelmi minisztérium építkezései, fenn a várban s a Ludovicában; a nagyszabású terv, mely az igazságügyi minisztériumban az igazságügyi palota iránt készen áll, minderre reámutassunk-e, hogy bizonyos vádak rosszhiszeműségét kimutassuk ? Fölösleges a további részletezés. Az olvasó maga ítélhet. Mindazt, ami e téren történt, a kormány csak kezdeményezte, igaz. Az erőt, az áldozatot, a munkát a nép, a nemzet adta hozzá s azért az érdem oroszlánrésze mindig azé lesz. De talán nem igazságos úgy beszélni a kormányról, mely alatt ezek történtek, mintha neki s egyedül neki nem lenne szabad ezen alkotásokra büszkének lenni. Arról a »krajczáros szatócspolitikáról«, mit az »Egyetértés« hányt a kormány szemére, legközelebb mondok el egyet s mást. V. I. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 30. Vámbéry felolvasása Sheffieldben. Vámbéry Ármin vasárnap megérkezett Angolországba és hétfőn Sheffield városában, és az Alberthall-ban Oroszországról felolvasást tartott. A jeles magyar tudóst Howard Vincent, az egyik sheffieldi kerület conservatív jelöltje kísérte és a közönség igen lelkesen fogadta. A felolvasás alatt az elnöki széken Brittain Alderman, Sheffield városának polgármestere, elnökölt, aki bemutatta Vámbéryt, mint Angolország állhatatos barátját, és kitűnő, bátor utazót. (Cheer.) Vámbéry tanár köszönetet mondott a szívességért és nagylelkűségért, melyet az angol nemzet mindenha tanúsított, nemcsak ő iránta, de az egész magyar nemzet iránt, amely most egészen együtt érez Angolországgal, amikor Angolországot az a zsarnok támadja meg, aki tönkre tette az ő hazájának függetlenségét. (Cheer). Vámbéry tanár ezután az orosz támadásról szólva, azon kezdte, hogy Oroszország nem ethnológiai kifejezés, hanem csak politikai kifejezés. Ha kutatjuk Oroszország eredetét, egy kis magvat találunk, mely részben szláv, részben tatár. Oroszország igen rohamosan haladt régi uralkodói alatt, kik vágyódva néztek Kbiva felé, mert azt hitték, hogy ott aranyat találnak. Mikor visszajöttem Közép-Ázsiából — folytatá Vámbéry — alkalmam volt találkozni lord Palmerstonnal, aki szokott élénk modorában így szólt hozzám : »Uram, ön csinos sétát tett Közép-Ázsián keresztül (derültség) nagyon érdekes kalandja volt. A lord nagy figyelemmel hallgatta Közép-Ázsiáról adott értesítéseimet, de mikor felhívtam figyelmét arra a tényre, hogy az oroszok csendben, de állhatatosan haladtak Taskend felé, ezt felejé nekem: »Uram, amit ön az oroszok előnyomulásáról mond és a veszélyről, amely ott minket fenyeget, azt hiszem sok nemzedék fog elmúlni, míg az az eset beáll.« Ebből látszik, hogy még a legjobb államférfiak sem csalhatatlanok. (Tetszés.) Egy emberöltő sem telt el és az az eset máris beállt. Azóta hogy Lord Palmerston ama szavakat mondotta, alig huszonegy év telt el és az oroszok nemcsak Taskendet foglalták el, de más területeket is. Ez a mozgalom kevés feltűnést okozott Angolországban , más országokban sokkal élénkebb érdeket keltett. Párisba mentem akkor, ahol Napóleon császár fogadott, aki igen élénken érdeklődött az ügy iránt. Azt kérdezte tőlem, csakugyan igaz-e, hogy az oroszok fenyegetik Indiát. Az oroszok akkor ezt nem akarták elismerni. Gorcsakov herczeg diplomatiai jegyzéket bocsátott ki, melyben szavát adta, hogy az oroszok szegény, ártatlan, csöndes emberek (derültség), akiket más népek kényszerítenek rá, hogy meghódítsák őket. (Derültség.) Ebben a nevezetes jegyzékben Gorcsakov herczeg ezeket mondá: »Sivatagok vannak a hátunk mögött és azokban nem vethetjük meg lábunkat. Művelhető földön kell megvetnünk a lábunkat, a honnét majd kormányozni fogjuk a most kormányozhatatlan kirgizeket.« Bizonyos európai államférfiak ezt elhitték. Sajnálom, hogy voltak államférfiak, akik ezen szavakat szentírásnak vették. (Tetszés.) Az emberek azt hitték, hogy az oroszok majd Taskendben maradnak és nem mennek tovább, de sokan ezt nem hitték és kitűnt, hogy ezeknek lett igazuk. (Cheer.) Oroszország elfoglalta Khokandot. Az egész munkához Oroszországnak csak 2000 embere volt, de nem kell feledni, hogy Közép-Ázsiában nem olyan a háború mint Indiában. Nem olyan küzdelem folyott, amilyen a sikhekkel és rájputokkal folyt. Egyetlen egy orosz katona könnyen verhet szét száz tatárt. Jó, modern fegyvere és jó lőpora van, mig a tatárnak régi rozsdás puskája volt, melyet egy favillára támasztott. Mikor lőni akart, kikeresett egy emelkedettebb pontot és ott állította fel a puskát. Azután a kovával tüzet csinált és beletelt öt percz is mig a lőpor meggyűlt. (Nevetés.) Akkor aztán a löveg explodált és, elrepült a golyó, isten tudja hova. (Nevetés.) Ilyen ellenség ellen nem sok vitézség kellett és az ellene kivívott győzelmekkel nem érdemes dicsekedni. Oroszország megszerezte a Jaxartes medenczét és elfoglalta Samarkandot, Timurlan ősi fészkét. Hogy mit tett Samarkandban, az nem tudatik, mert Oroszországot a civilisatio ragyogó forrásának nevezték el, már pedig a civilisatio ragyogó forrása nem követhet el barbárságot. Angolország 1868 után is, szokott közömbösséggel nézte ezen hódításokat. Szóló akkor a »Times«hoz levelet intézett, melyet nevetségesnek mondtak. Szólóról elmondták, hogy csak alarmirozni akar és sajnálták, hogy ily hiábavalóságra vesztegeti idejét és fáradságát. Ugyan milyen veszély fenyegethet Oroszország részéről, kérdezték az emberek? És Oroszország, felbátorítva e balga elnézés által, elfoglalta Kbivát és ezzel is úgy bánt el, mint Bocharával, majd Khokand többi részeire fordította figyelmét. Tíz év alatt elfoglalta az Oxus egész jobbparti vidékét, sőt a balpart egy részét is. Akkor az angol államférfiak nyugtalankodni kezdtek; látták, hogy a dolog komoly lett és kezdtek tűnődni azon, hogy mi fog történni, ha az oroszok átkelnek az Oxuson és betörnek Afghanistánba. Bizonyos államférfiak akkor bolygatni kezdték a kérdést és kijelentették, hogy Angolország és Oroszország közé korlátot kell emelni, semleges területet kell meghagyni a két nemzet közt, mely elhárítja az összeütközés veszélyét. Úgy találták, hogy ez a szerep Afghanistánnak való. Akik úgy ismerték Afghanistánt, mint szóló, tudták, hogy Afghanistán nem való erre, mert nem elég szívós és nem elég ruganyos. De hát az írók mit sem tehetnek a nagy államférfiak ellen. Ünnepélyesen kijelentették, hogy Afghanistán semleges terület lesz és Oroszország ezt elfogadta. De Oroszország nem válthatta be szavát. A népek, melyek az orosz birodalmat környezték, mindig áhítoztak az oroszok után és váltig mondták nekik: »Jertek, jertek és hódítsatok meg minket. (Derültség.)« Oroszország tehát kénytelen volt a turkománok közé menni és olyan háborút viselni ellenük, amelynél kegyetlenebbet sohasem viseltek szegény nép ellen. Marvin azt igen jól írta le. Mikor a főakna felrobbant, az oroszok berontottak Aktapa várába; 40,000 turkomán körül tízezret megöltek a bombák. Mikor a turkománok futásnak eredtek, az oroszok űzőbe vették őket, megfosztották őket vagyonuktól és azután hideg vérrel konczoltak fel, nemcsak katonákat, de aggastyánokat, nőket és gyermekeket is, így Skobeleff tábornok csakugyan jelenthette a czárnak, hogy a turkománok csendesek. A halálénál nagyobb csend nincs. Bokhara meghódítása után az oroszok dél felé akartak menni, hogy Afghanistánba jussanak, de úgy találták, hogy tévedtek. Turkestánon túl sivatag terül el, melyen csak 6—8 hét alatt lehet áthatolni. Oroszország tehát belátta, hogy így nem hódíthatja meg Afghanistánt és ezért elhatározta, hogy nyugatnak kerülve, Mervén és Heráton át igyekszik India felé. Hogy ott mit tettek, azt nem tudta senki Angolországban. Ott nincs újság, sem parlament. Oroszország titokban működött és az angol államférfiak fölötte hanyagok voltak, mert Oroszország viselt dolgairól nem szereztek megbízható értesüléseket. Határszabályozó bizottság alakíttatott, de Oroszország elmulasztotta annak munkáiban részt venni. Ez november hóban történt és szóló akkor figyelmeztetett az orosz tervekre. A bizottsági tagok helyett az orosz kozák jelent meg és Herat közelébe ment. Szóló, aki kora gyermekkorától fogva szerette Angolországot (zajos cheer) és szeretni fogja mind a 9 sírig, nem állhatta meg, hogy el ne jöjjön megmagyarázni az angoloknak a kérdés fontosságát. (Cheer.) Heratot ő India kulcsának tekinti. Ilyennek ismerték fel Nagy Sándor, Csengisz-Khán, Tamerlan és mások, akik úgy találták, hogy előbb Herátot kell elfoglalni és csak azután lehet Indiába jutni. Ha Oroszország elfoglalja Heratot, oly állása lesz, melyből nem igen lehet majd kiverni. Az Oroszországgal való háborút csak úgy lehet elkerülni, ha Angolország szilárdságot, állhatatosságot tanúsít, mert Oroszországot csak az bátorítja, hogy Anglia ily béketűrő. Ha az angol államférfiak erélyesebben lépnek vala fel, akkor Oroszország nem mert volna annyira menni. Az a terv, hogy Oroszország és Anglia osztozzanak a zsákmányon, tarthatatlan, mert Anglia nem akar új területet, míg Oroszország el akarja foglalni Indiát. Oroszország nyolcvan millió font sterlinget költött el rá, hogy Közép-Ázsiába jusson és nem fog nyugodni, amíg nem lesz egészen Indiában. Vájjon Anglia fel akarja-e adni Indiát, Clive és Hastings dicső örökét? (Felkiáltások: Nem). Szóló nem hiszi. Nagy szerencsétlenség volna az emberiségre, ha az angolok e nemes örököt orosz kézre juttatnák. Szóló nem hiszi. Mondják, hogy Anglia abdicál, másodrendű hatalommá lesz, mint Hollandia, elveszti Indiát stb. Kereskedelme egyik felét a németek, másik felét az oroszok veszik el. Szóló ezt lehetetlennek tartja, de szíve fáj, ha ilyen szavakat hall. (Zajos cheer.) A közönség köszönetet szavazott Vámbérynek. Vámbéry holnap (pénteken) a londoni Exeter ballban fogja megtartani felolvasását Heratról, mert az eleve kiszemelt helyiség a belépti jegyek iránt mutatkozó rendkívüli keresletfolytán szűknek bizonyult. BELFÖLD, Budapest, ápr. 30. (A főrendiház ülése.) A főrendiház május hó 1-én d. e. 11 órakor ülést és ezt megelőzőleg átalános értekezletet tart, melynek napirendje: Az 1885. évi VII. t. ez. 22. §-a értelmében választandó 21-es bizottság tagjainak megválasztása. Képviselőházi üzenet átvétele. Budapest, ápril 30.(Bűnvádi eljárás tény uéte.) Az igazságügyminiszter ur gyöngélkedése miatt, a tegnapi szaktanácskormány Perczel Béla curiai elnök elnöklete alatt tartatott meg. Napirenden volt a vád alá helyezési eljárásra vonatkozó azon kérdés: kötelező vagy facultatív bírói vádhatározati rendszer fogadtassék-e el és az eljárás contradictorius legyen-e vagy csak az iratok alapján ítéljen-e a vádtanács ? A javaslat a kötelező bírói vádhatározati rendszert fogadta el, azaz minden bűnügyben a bíróság köteles vádhatározatot hozni s ezen közbeeső határozat nélkül főtárgyalás — kivéve a tettenkapás esetét — nem tartható. Ezen rendszer ellenében történt lapunkban is felszólalás és ajánltatott a facultatív vádrendszer, mely az osztrák eljárási törvény rendszere, s melyet elsőrangú külföldi jogász tekintélyek, különösen Carrara, Borsani, Cesarini,Casorati teljes magasztalással ajánlanak honfitársaiknak. A javaslatunk szerzője Csemegi Károly a garantia szempontjából építette fel kötelező bírói vádhatározati rendszerét, de maga kijelentette, hogy épen nem tartja, hibának, ha a facultatív vádalá helyezési rendszer fogadtatik is el, ő a súlypontot csak arra helyezi, hogy contradictorius legyen az eljárás és ő nem a másodfokú bírósághoz utasítaná az ügyet, amint ezt az osztrák törvény teszi, hanem az első fokú bíróságnál alakítaná a vádtanácsot. A szaktanácskormány felszólalt tagjai kivétel nélkül a facultatív vádalá helyezési eljárás mellett nyilatkoztak. Berczelly legelőször szólalt föl és ajánlotta az osztrák rendszert (mely szerint t. i. a bíróság csak akkor hoz vádhatározatot, ha az ellen a fél kifogással él) azzal a különbséggel, hogy első fokú bíróság és contradictorius eljárás útján határoz a fél kifogása folytán az ügyészi indítvány fölött. Schnierer teljesen az osztrák rendszer mellett nyilatkozott s annak előnyeit hosszabb beszédben emelte ki. Német János a vád alá helyezési eljárást átalában mellőzhetőnek tartja és a skót per mintájára a főtárgyalás előtt közvetlen kívánná a vád kérdését eldöntetni. Sárkány, Fabinyi (ez utóbbi hosszabb beszédben) Német Péter, Andrásovics, Friedmann, Suhaj, Kozma a facultatív rendszer mellett nyilatkoztak, a kérdés azon része azonban, hogy contradictorius legyen-e az eljárás és hogy a másodfokú bíróság járjon-e el a vád alá helyezési eljárásban vagy az elsőfokú és ha az elsőfokú járna el, legyen-e felebbezés vagy nem, még csak a legközelebbi ülésben fog bővebben megvitatni. A mai ülés eredménye tehát az, hogy a javaslat álláspontjától eltérőleg az obligatórius vádhatározati rendszer helyett a facultatív vádhatározati rendszer fogadtatott el. Valószínű, hogy a felebbezés, mint jogorvoslat kérdésének tárgyalása, hosszabb időt fog igénybe venni, miért is a szaktanácskozmány későbben hetenkint kétszer fog ülést tartani. KÜTLFÖLD, Budapest, ápr. 30. (Az angol hajóraj új ágyúi.) Angolország hajóraját most új ágyukkal látják el, melyekről az angol lapok nagy dolgokat beszélnek. A német »Kreuz. Ztg.« is hoz ez uj ágyukról ismertetést, de sokkal kisebb fontosságot tulajdonít azoknak. Ezt írja : E napokban osztatott ki nagyobb mennyiségben a másod legkönyebb angol hátultöltő hajóágyu »az ötven fontos.« Ez ágyú a könnyű simafedelű úgy nevezett sloop ágyunaszádoknak van szánva. Az ágyú torka 1264 cm. átmérőjű, súlya 38 mázsa (1931 kg.) Míg ezen ágyú egy bizonyos kaliberű ágyucsoport elkészítését jelenti, az új gyors lövő ágyuk behozatala egészen új fegyvernemet képez, mely különös czélokra szolgál. Az volt ugyanis a czél, hogy oly fegyvert nyerjenek, a melynek csöve az idáig szokásban volt gyorságyuknál nagyobb, s mely nem mechanikus uton, hanem kézi erővel szolgáltassák ki, melynek gránátjai nagyobb hatásúak és áttörő erejűek, mint a mechanikus után töltött gyorstüzü és sok csövű ágyuké. Ez ágyukat egy kéznél levő szekrényből kézzel töltik. S mig a sokcsövü ágyúval perczenkint 5—600 lövést lehetett tenni, az uj egycsövű ágyukkal ugyancsak 10—12 lövést lehet tenni perczenkint, de ezen lövések hatása nagyobb, mint ama nagy számú lövéseké, mert a golyók több darabra szakadnak szét s ütő erejük is nagyobb , s lövésre azokba shrapneleket vagy kartácsokat is lehet használni. Ily ágyukból idáig csak 6 fontosakat készítettek 12-13 méter hosszú csővel és 22 hüvely vagy 53 milliméter torokkal. S egy lövés az ilyen ágyúból 200 méter távolra átlyukaszt egy il, hüvelyk-vastag aczél pánczélt. Úgy Hotdikisz, mint N Ordenfeld gyárában igen jelentékeny mennyiségű ilyen ágyút rendelt meg a kormány (utóbbi cégnél magánértesítés szerint 360 darabot), és nagy menynyiségű új ágyú már szállítva is lett. E napokban az új ágyukkal a következő hajók szereltettek és szereltetnek még részben fel: Hacate, Iron-Duke, Colossus, a még épülő Camperdown, Collingwood, Glatton (partvédő) Inflexible, Cyclop, Rupert, Devastation és Bachante. Minden ágyúhoz 100 töltény adatik s pedig 25 pánczélgránát, 60 közönséges és 15 shrapnel vagy kartácstöltény. A gyors lövés lehetővé tétetik egyfelől a réz, egy darabot képező töltény által, melyben a puskapor, golyó és gyutacs egyben van; másfelől az eljárás egyszerűsége által, mely (Nordenfeldnél például)